Teddy Kollek, Jeruzsálem korábbi polgármestere egy könyv előszavában így ír szeretett városáról: „Jeruzsálem egy szimbólum és egy álom – Izrael örök fővárosa. De a mennyei Jeruzsálemen kívül vannak más Jeruzsálemek: a történelmi korok Jeruzsáleme, királyok, hódítók, próféták, bölcsek és mesélők városa.

Van egy szent Jeruzsálem is, a hit városa – Izrael, a kereszténység és az iszlám hitének központja, közös és eltérő eredetüké, számos felekezetüké és vezetőjüké…”

A jelen

A XX. század második felében, s napjainkban is Jeruzsálem városa és az érte folyó politikai és tényleges csatározások szinte egy napra sem tűntek el a világ híreiből. Mintha az ószövetségi Zekarja (Zakariás) próféta szavai teljesednének be: „… nyomtatókővé teszem Jeruzsálemet minden népnek: aki emelni akarja azt, mind szakadva szakad meg, noha összegyűl ellene a föld minden nemzete”. Valóban: a várost a három világvallás: a kereszténység, a judaizmus és az iszlám egyaránt sajátjának tekinti, legszentebb helyei között tartja számon, s századunkban a birtoklásáért indított változatos küzdelmek a politikai okokon kívül mindig tartalmaztak transzcendens, teológiai magyarázatokat is. Sőt, a vitatkozó felek legtöbbször teológiai érvekkel támasztották és támasztják alá igényüket ma is a városra vagy egyes részeire. Ezek a nézőpontok nemegyszer többezer éves múltra tekintenek vissza, s azok, akik egyiket vagy másikat hittel vallják, a változó politikai rendszerektől függetlenül is képesek nézeteikben következetesek maradni.

„Jerusalem from mt olives” by Wayne McLean (Jgritz)

Kezdetben

A zsidó, a keresztény és a moszlim Jeruzsálem-teológia közös gyökerekre tekint vissza: mindhárom vallási rendszer tudósai megegyeznek abban, hogy időszámításunk előtt mintegy 2200 évvel Ábrahám pátriárka Mórija hegyén saját fiát akarta feláldozni, de az isteni közbelépés ebben megakadályozta, s Ábrahám egy közeli bozótosba szarvával belegabalyodott kost áldozott fel végül gyermeke helyett. Ebben az időben a bibliai beszámoló szerint Ábrahámnak két fia volt: Iszmael, aki a történet idején a kamaszkor küszöbén állt és a fiatalabb Izsák. A Biblia szerint Iszmael születése félig-meddig törvénytelennek volt tekinthető, ugyanis anyja nem Ábrahám törvényes felesége, Szárai (Sára) volt, hanem az egyik szolgálólány: Hágár. Az arab népek saját magukat Ábrahámnak ettől a fiától eredeztetik, míg a zsidók Izsáktól származtatják családfájukat. Ennek értelmében a moszlim teológusok szerint Ábrahám azon a bizonyos hegyen nem is Izsákot, hanem Iszmaelt készült feláldozni, amiben Isten végül is megakadályozta, míg a zsidó-keresztény változat szerint az áldozat tárgya Izsák volt. A Bibliában ezután a történet úgy folytatódik, hogy Ábrahám Iszmaelt anyjával együtt elűzte, s a hontalan ifjú lett az iszmaeliták, vagyis az arabok ősatyja. Ez a régi monda, noha a történetet illetően eltérő változatai vannak forgalomban, egy dologban mégis közös: az áldozás helyszínében, vagyis a Mórija hegyében. Ez a hegy pedig régészek, történészek és a három világvallás teológusai szerint egybehangzóan nem más, mint a mai jeruzsálemi Templomhegy, annak is egy bizonyos pontja: az a szikla, ami köré a VII. században a Sziklamecset épült.

Ki volt előbb?

A Bibliában, a Tórában és a Koránban szereplő eredetmítoszok között azonban van egy másik lényeges különbség is, ez pedig az idő. Az időszámításunk szerinti VII. században keletkezett Koránt mintegy 2800 év választotta el a késő bronzkori Ábrahám pátriárka idejétől és több mint ezerötszáz esztendő a Biblia első könyveinek keletkezésétől. Maguk az arabok is többistenhívő, a Közel-Kelet nagy területein

szétszóródott népesség voltak, mire a VII-VIII. században Mohamed és követői nem egyesítették őket az új, monoteista iszlámban.

Az iszlámnak Jeruzsálemmel kapcsolatos hozzáállása a történelem során sokat változott. Eleinte az ábrahámi áldozat tényén túl nem sok jelentőséget tulajdonítottak a városnak. Amikor 638-ban Omar Ibn Kattab, Mohamed hadvezére, zsidó segítséggel Palesztínát és Jeruzsálemet elhódította a bizánci birodalomtól, megalapozta a keresztes háborúkig tartó 450 éves első moszlim korszakot. El-Makdisi és Naszir-i-Kusrau korabeli arab történetírók ebből az időből csak azt emelik ki, hogy a Templom-hegyen lévő három évszázados szeméthalmot a helyi zsidó lakosság takarította el annak reményében, hogy a terület új urai lehetővé teszik számukra a jeruzsálemi Szentély újjáépítését. A 330-tól 638-ig terjedő ún. bizánci időszakban ugyanis a görög rítusú keresztények szemétlerakónak használták a Templomhegyet, ezen a módon is megalázva hitükkel együtt a „krisztusgyilkos” zsidó őslakosságot. A győztes moszlimok a városban természetesen felépítették saját istentiszteleti helyeiket, de ebben a majdnem félezer éves időszakban egyetlen iszlám teológus sem tekintette a várost szakrális fontosságú helynek, hiszen szent könyvük, a Korán is csak egy helyen, Mohamed rejtélyes éjszakai utazásának céljaként, közvetetten említi Jeruzsálemet. Magát a Sziklamecsetet is csak a hódítás után több mint ötven évvel, 691-ben építették fel annak ellenére, hogy hitük szerint azon a helyen mutatta be Ábrahám az áldozatot és a Koránban nem szereplő legenda szerint Mohamed lován innét emelkedett fel a mennybe.

Kereszténység?

A Hugo Pörtner történész szerinti „levantei Babilon”, vagyis a közel százéves keresztes uralom közjátékának bukása után, 1187-től kezdve újabb bő hétszáz évre az iszlám vette át a hatalmat Palesztina és Jeruzsálem fölött. Az ekkor ébredő iszlám fanatizmus magjait Steven Runciman történész szerint az a keresztény fanatizmus alapozta meg, amellyel Jeruzsálem elfoglalásakor elpusztították annak zsidó és moszlim lakóit. Mégis, a város fontossága csak a XIV. században kezdett növekedni: többek között a Templomhegyen is újabb díszes épületek emelkedtek, és szaporodtak a moszlim zarándoklatok is. Mudzsir ed-Din, a XV.századi arab történetíró részletesen leírta Jeruzsálem nevezetességeit, a város iránt növekvő vallási érdeklődést, és az akkoriban alapított teológiai intézményeket.

A moszlim teológia

Miután a XV.században Törökország a Közel-Keleten is vezető hatalommá vált, elkezdődött az iszlám teológia állításainak megváltozása Jeruzsálemmel kapcsolatban is. Ettől kezdve egészen napjainkig az iszlám Jeruzsálemet és a Templomhegyet ki nem mondott formában mind a kereszténység, mind a judaizmus fölötti győzelem jelképének tekintik, hiszen Törökország vezetésével az iszlám addig soha nem látott kiterjedést ért el és addig példa nélkül állóan Európa jelentős területeit is birtokba vette. Jeruzsálem az iszlám politikájában és teológiájában egyaránt egyesítő szerepet kapott: mivel mind a keresztényeket, mint a zsidókat megfosztotta legszentebb helyeiktől, így a város birtoklása egyben a két régebbi világvallás fölötti moszlim győzelem szimbólumává lett. Ma is érvényes értelmezésük szerint elvesztése egyenlő lenne az egész mohamedán társadalmi és vallási rendszer bukásával.

Vallás és állam?

Ernest Geller angol filozófiaprofesszor szerint az iszlám „egy társadalmi rendszer tervezete, egy istenállam, ahol a politikai és teológiai hatalom egy kézben összpontosul…” Ezzel egybehangzóan nyilatkozott néhány éve Mohamed Szajid Tantavi, Egyiptom legfőbb vallásjogásza: „Mivel a nép iszlám befolyás alatt áll, az állam sem lehet az iszlámtól független… Az államnak és a vallásnak egy egészet kell képeznie, mivel az iszlám magában foglalja a vallást és az államot is”.

Következetlenség

A kereszténység Jeruzsálem-képe a történelem során az iszlámmal ellentétben nem mutatott következetes fejlődést, hanem sokkal inkább a mindenkori teológiai és felekezeti irányzatokhoz igazodó változásokon ment keresztül. Míg Jézus korában és az I. században az eleinte túlnyomórészt zsidókból álló korai egyház Jeruzsálemet tekintette hite bölcsőjének és szellemi centrumának, a III-IV. századra ez a kép jelentősen megváltozott. Az úgynevezett „szent helyek” továbbra is fontosak maradtak és templomokat építettek rájuk, sőt a város még az arab korszak kezdetén is jelentős zarándoktömegeket fogadott Európából, de a szellemi központ és a vallás irányítása áttevődött Rómába, illetve Bizáncba. A Mórija hegye, vagyis Ábrahám áldozatának helyszíne a bizánci uralom idején szeméttelepként, a zsidók megalázásának szimbólumaként működött. Ebben az időben a legnagyobb befolyással bíró keresztény irányzat Nyugaton a katolicizmus lett, mely szellemi centrumaként Rómát ismerte el. Gergely Jenő történész a pápaság történetéről írt munkájában idézi a pápaság Magna Chartáját, vagyis VII. Gergely pápa „Dictatus Papae” című, 1075-ben keletkezett művét, melynek első pontja így szól: „Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr”. Ez a kitétel homlokegyenest ellentétes a bibliai leírással, hiszen Jézus Krisztus korában és még bő száz évvel utána is Jeruzsálem és az ott Jézus által alapított első egyház minősült a kereszténység szellemi központjának. A keleti kereszténység sem különbözött sokban a Jeruzsálemmel kapcsolatos hozzáállásában, ők ugyanis egészen törökök általi XV. azázadi elfoglalásáig Bizáncot, a mai Isztambult tekintették egyházuk centrumának. VII. Gergely pápának nem sokkal a keresztes háborúk előtt keletkezett idézett munkája alapvetően meghatározta a bő nyolcvan éves keresztény jelenlétet a Szentföldön. A keresztes államnak ugyan Jeruzsálem volt a központja, de a fennmaradt források tanúsága szerint a városnak Jézus életének és halálának helyszínein kívül nem sok jelentőséget tulajdonítottak. A zsidók reménységének központja, a Templomhegy rövid ideig a templomos lovagrend tulajdonát képezte, de birtokba vétele után néhány évvel ők is „levonultak” onnét. Graham Hancock történész a Frigyládáról írt, magyarul is megjelent könyvében ezt azzal indokolja, hogy a templomosok ásatásokat végeztek a hegyen és miután rájöttek, hogy a bibliai Szövetség Ládája ott nem található, érdektelenné vált számukra a terület.

Változások?

A reformáció a XV. századtól kezdve a kereszténységet és a középkort ugyan alaposan felforgatta, de a nagy reformátorok, Luther és Kálvin, noha kezdetben a zsidókat „felmentették” a krisztusgyilkosság teológiája alól, Jeruzsálemet mégis az általuk elutasított katolikus kép- szobor- és tárgyimádás szimbólumának tekintették, s emiatt műveikben csak nagyritkán említik.

A keresztény teológiában a Jeruzsálemmel kapcsolatos radikális szemléletváltozást a XX. század elején az evangéliumi keresztény és a neoprotestáns, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak fellépése hozta meg. Ez utóbbi mozgalom alig száz év alatt létszámában a keresztény felekezetek között a világon a katolikus utáni második helyre tört fel, maga mögé utasítva még a hagyományos protestáns egyházakat is. E keresztény irányzat teológiájában előtérbe kerültek a bibliai kijelentések szó szerinti értelmezései, és emiatt az ott található próféciák részletes elemzése is. Randall Price USA-beli történész-teológus, a pünkösdi irányzat képviselője „Jerusalem In Prophecy” című, magyarul 1999-ben megjelent könyvében kimutatja, hogy Jeruzsálem, vagy a városra való utalás a Biblia ószövetségi része fejezeteinek kétharmadában, az Újszövetség fejezeteinek pedig felében feltűnik. A könyv elemzi a várossal kapcsolatos konkrét bibliai megállapításokat is. Egyértelműen kimutatja, hogy Jeruzsálem nemcsak a múltban volt fontos, hanem az lesz a jövőben is, mert a bibliai állítások szerint Jézus ebben a városban tevékenykedett, majd itt végezték ki, itt támadt fel a halálból és emelkedett fel a mennybe, sőt egy bizonyos történelmi korszak végén a mennyből ide is fog visszatérni. Emiatt – Price szerint – a kereszténységnek Jeruzsálem-centrikusnak kell lennie, de nem a város fizikai elfoglalása által, hanem azért, mert amikor Jézus visszajön, itt fogja az egész világ fölötti

uralmát megalapítani. Ez a Jeruzsálem-felfogás a keresztény felekezeteken belül is heves vitákat vált ki, hiszen a katolikus értelmezés ma is a VII. Gergely-féle téziseket veszi alapul.

Napóleon véleménye

Az ortodox keleti kereszténység Bizánc bukása óta egyértelműen Moszkvát tartja ma is központjának és Jeruzsálemben a katolikusokhoz hasonlóan csak a szent helyeken „képviselteti magát.” Mégis, érdekes módon a XX.századi pünkösdiekkel furcsamód egyezően, Jeruzsálemmel kapcsolatos nézeteit bő száz évvel korábban nem más, mint Bonaparte Napóleon fogalmazta meg. Az egyiptomi hadjárat alatt írt naplójában így vélekedik a városról: „Egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg, ha középpontjában nem Jeruzsálem békessége áll, mivel ez a történelem sarokpontja…Ugyanakkor egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg Jeruzsálem békességével a középpontjában, mivel ilyen béke emberileg nem hozható létre. Lehetetlen és titokzatos hölgy ez.”

A zsidók véleménye

Érdekes módon a judaizmus Jeruzsálem-teológiája rendkívül közel áll az evangéliumi keresztény irányzathoz és a neoprotestáns-pünkösdi szemlélethez. A pünkösdi felfogás a bibliai kijelentések alapján fontosnak tartja, hogy Jeruzsálem izraeli fennhatóság alatt legyen, mert értelmezésük szerint a bibliai próféciák Jézus visszajövetelét egy Izrael Állam által birtokolt Jeruzsálemben írják le. A zsidó vallás is várja a „masiach”-ot, vagyis a Megváltót, s ez a szó héberül ugyanazt jelenti, mint a görög „chrisztosz”. A Tórában, mely lényegében azonos az Ószövetséggel, a már említett Zekarja (Zakariás) próféta könyvének 14. részében arról ír, hogy a Messiás „azon a napon az Olajfák hegyére veti a lábait, mely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől”. A hasonlóság kézenfekvő, hiszen Jézusról is azt állítja az Újszövetség, hogy az Olajfák hegyére fog visszajönni. A zsidó reménység Jeruzsálemmel kapcsolatban abban a vonatkozásban is eltér sok keresztény értelmezéstől, hogy a Templomhegyen i.sz.70-ben a rómaiak által lerombolt Szentély újjá fog épülni. Erre az azóta eltelt közel kétezer év óta több sikertelen kísérlet is volt. A zsidóság Jeruzsálemre – Teddy Kollek szerint is – Izrael örök fővárosaként tekint, s ez a fogalom annyira része a zsidó közgondolkodásnak, hogy évszázadok óta Pészachkor (kb. a keresztény Húsvét) „Jövőre Jeruzsálemben” köszönéssel búcsúznak el egymástól. Tény, hogy Izraelnek mint államnak az ókorban történt megszűnése óta mindig maradt zsidó népesség Palesztina területén, s a később érkezett arabok, palesztinok, keresztesek is hol együtt éltek, hol háborúztak a helyben lévő izraelitákkal. Martin Gilbert, az oxfordi Merton College néhai professzora az arab-izraeli konfliktusról írt átfogó történelmi munkájában is egyértelműen bizonyítja ezt a tényt. A Mórija hegye, azon is Salamon, majd Heródes templomának elpusztulása a zsidóság évezredes nemzeti fájdalmának szimbóluma, s emiatt annak helyreállítása is vallási rendszerük sarokköve.

Azóta

A zsidó diaszpóra évszázadaiban is központi fontosságú volt a bibliai ígéreteken alapuló reménység. Az amúgy zsidó származású filozófus, Baruch Spinoza, a XVII.században fanyalogva emlegeti ezt a reménységet, hiszen a zsidóságnak szerinte semmi komoly esélye nincs a Szentföldre való visszatérésre. A hagyományos ortodox judaizmus ugyanakkor egyenesen a Messiás megérkezésétől várja, hogy az egész népet visszavezesse szülőföldjére, ezért a mai Izrael állam létét nem ismeri el, hiszen azt nem a Messiás alapította. Másik ortodox irányzatuk, a lubavicsi Schneerson rabbi követői ugyanakkor azt állítják, hogy a mai Izrael már előjele a Messiás által alapítandó államnak és azt a szerepet tölti be, mint a szintén Zakariás könyvében szereplő szamár, melyen a Messiás be fog lovagolni a szent városba. A XIX-XX. század fordulóján keletkezett, Theodor Herzl neve által fémjelzett világi cionizmus is lényegében – noha nem

bevallottan – bibliai ihletettségű. A judaizmus különböző vallásos irányzatai mégis megegyeznek abban, hogy a Messiás megérkezésekor helyreállítja Izraelben és a világon a tökéletes békét és uralkodói hatalmát Jeruzsálem városából fogja gyakorolni. Kedves történet az, mely vagy megtörtént, vagy sem, mindenesetre benne a TV-riporter Jeruzsálemben interjút készített egy rabbival, melynek során feltette neki a kérdést, hogy ha megjönne a Messiás, mi lenne hozzá az első kérdése. A rabbi válasza tömör volt: „Az, hogy most először jön-e, vagy másodszor.”

Egri-Eiben István