Alkotmányos puccs és hazaárulás.
Két ólomnehéz fogalom, amelyről szinte soha egyetlen szó nem esik.
Pedig aki nem aludta át az elmúlt éveket, az tisztában van vele, hogy Magyarországon ma minden hatalom egyetlen ember kezében összpontosul. Ennek a következményeit naponta látjuk, átéljük, elszenvedjük.
Mi, a nép és az ország.

Ez a helyzet nem magától állt elő – éveken át tartó előkészületek eredménye volt. A 2010-es kormányváltást követő események viharos tempója és a zökkenő nélküli lebonyolítás a bizonyíték rá, hogy ez egyszerűen nem történhetett másképp.
A szakmai nyelv ezt alkotmányos puccsnak nevezi, a népnyelv hazaárulásnak.
Az előbbi – tehát a hatalom kizárólagos birtoklása és gyakorlása – „fogaskerékszerűen egymásba illeszkedő jogi rendelkezések” során jöhetett létre.

Az utóbbi tágabb fogalom, és benne van az egész életünk.
Azt hiszem, egyre többen látják, hogy Orbán Viktor az ország saját erőforrásait és az EU-ezermilliárdjait nem a nyomor felszámolására, az életszínvonal növelésére, az ország versenyképessé tételére, egyszóval nem saját nemzete felemelésére fordítja.
És ugyanők azt is látják, hogy korlátlanná vált hatalmával visszaélve, a miniszterelnök ezeket az erőforrásokat elsősorban saját maga, a családja, valamint a hatalma fenntartásához szükséges személyek, intézmények, gazdasági, üzleti hálózatok gazdagítására és korrumpálására költi.
És ez volna a hazaárulás. A nép háta mögött, titkos szerződésekkel atomerőművet vásárolni, vagy ócskavas metrókat felújítani, és ugyanannyiért nem újat venni: bűntett, azaz hazaárulás.

A saját falunkba stadiont, kisvasutat építtetni, és ezzel a pénzt a nép számára ezerszer fontosabb dolgoktól elvonni: bűntett, vagyis hazaárulás.
A jegybank elnökének a mi pénzünk gátlástalan költésére szabad kezet adni: bűntett és hazaárulás.
Az országot a nemzet egészének legtöbb esélyt adó piackapitalizmusból lényegében a feudalizmusba visszavinni, ahol viszont csak a nemzet kiváltságosainak: Ráhelnek, Istvánnak, Tóninak, Lőrincnek, Andrew-nak és még pár tízezer, előttünk jobbára ismeretlennek van esélye: hazaárulás.
Ez viszont nem jogi, hanem politikai minősítés.

A megszámlálhatatlan jogi és anyagi bűntett természetesen a kétharmadra hivatkozással történhetett meg. Mindezek állítólagos jogszerűségének megcáfolása, a bűnök bebizonyítása egy majdani, az igazságtétel iránt erősen eltökélt új, demokratikus kormányra vár.
De ilyen kormány és ilyen helyzet nem fog magától előállni. Ezt automatikusan még egy esetleges ellenzéki választási győzelem sem garantálja.
Ellenkezőleg, biztosra vehető, hogy az ellenzéki politikusok közül a kisujját nem fogja egyik sem mozdítani azért, hogy az Orbán-éra bűneiért a magyar nemzet legalább erkölcsi elégtételt kapjon.
Nem véletlen, hogy erről soha, egyetlen szót nem ejt egyikük sem.
Netán úgy gondolják, hogy bűn és bűnhődés kérdését kizárólag az erő pozíciójából érdemes felvetni? Merthogy a gyenge szájából hiteltelen a fogadkozás?

Ebben van ráció. De abban is, hogy addig nem is fognak megerősödni, amíg nem jelzik akár naponta, hogy akarnak, és ha módjuk lesz rá, fognak is igazságot szolgáltatni.

És akkor nem Fidesz-féle koncepciós perekről lenne szó, hanem egy komplett ország bizonyítható ellopásáról.
Ilyen politikus azonban egyelőre nincs. Annál több közöttük az ideák és ideálok nélküli ember, aki semmit nem fog értünk tenni. Tetézi a bajt, hogy nem is érzik, hogy ez nekik a kötelességük volna.
Hiányzik ehhez a közhangulat, hiányzik sok, messzire eljutó igaz szó.
Mert Orbán Viktor árulásával párhuzamosan fut az elit árulása.
A magyar elit nagy többsége nem tud róla, vagy egyenesen tagadja, hogy létezik társadalmi felelősség, ezért közönyösen figyeli saját hazája vergődését. Mindenki ide tartozik, akinek van hangja, de nem beszél, van eszköze, de nem használja.
Aki úgy viselkedik, mint az, aki a folyó partjáról nézi egy fuldokló haláltusáját, aztán egykedvűen továbbsétál.
De mindannyian tévednek: a fuldokló még a holta után is magával fogja rántani őket a mélybe.

Bruck András/Facebook