A múlt, ahogy füstvetve összeomlott, úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot előre –

(Illyés Gyula)

Néha nem árt túlnézni a saját portánk kerítésén.

AZ ADRENALIN SZEREPE

Az orvosok tudják, hogy az infarktus vagy a gyomorfekély (mindkettő pszichoszomatikus betegség) egyik rizikófaktora, ha az embernek ébredés után első gondolata az, mit is kell ma csinálnom? Hol is kezdek, mit kell elintéznem, kit hívok föl, ki fog hívni, kivel tárgyalok és miről? Annak az idegzete nyugodt, annak az immunrendszere erős, aki minden nap ugyanakkor kel, tudja, mi a dolga, mert ugyanoda jár dolgozni, ugyanabban az időben ugyanazon az úton, ugyanazzal a járművel. Nap-nap után ismétlődő rítusai vannak. Lehet, hogy a stabilitás unalmas, de egészséges. Az izgalom árt.

Másfelől viszont tudjuk, hogy az állandó inger öl. Monotóniával ki lehet végezni az elítéltet, vannak rá példák ősi kultúrákban. Az is klasszikus igazság, hogy varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet. Vagyis az adrenalin szint megemelkedése éppenhogy egészséges! A sportban is ez a vonzó, ez jelenti a vegetatív örömöt; az extrém sportok hívei pedig olyan függőségbe kerülnek a magas adrenalin szinttől, mint a kábítószeresek a drogtól.

A kisebbik kutyám, a keverék, a stabilitás híve. Jön egy pasas csak úgy toronyiránt a réten át, és a kicsi megugatja. Mert hogy az ösvényen kutyák és emberek járnak, az rendben van, de ahol nincs is út, hogy kerül ez a pasas oda? Eltér a rendtől, attól, amit ő megszokott. Télen, amikor hóembert állítottak a gyerekek, az is kihozta a sodrából. Itt semmi nem szokott lenni, hogy-hogy most egyszerre itt van ez a nagy fehér akármi. Vadul megugatta, de amikor látta, hogy stabil kép-ződmény, nem mozog, megnyugodott. Legközelebb már tudomásul vette: ez tegnap is itt volt, ma is itt van, akkor ez a rend.

Ő tehát azt szereti, ha a dolgok nem változnak, ha a mai nap is olyan, mint a tegnapi volt. De a nagy kutyám, a labrador, akkor boldog, ha valami új történik körülötte. Minden érdekli, mindenre kíváncsi, minden új barátot viharzó szeretettel, őrült farkcsóválással fogad.

Akkor most mi van? Változatosság vagy állandóság? Mire esküdjünk?

Egyszer valamiért fölkerestem egy pszichiátert, aki azt kérdezte, szeretek-e vezetni. Kissé zavartan bevallottam, hogy bizony szeretek. Nagyon helyes, mondta a pszichiáter, tipikus értelmiségi szorongás.

Micsoda?!

Nézze, folytatta a doki, az értelmiségi szorong attól, hogy úgy érzi, az élet megtörténik vele, nincs hatalma a saját sorsa fölött, nem ő dönt, mások döntenek felőle. Viszont vezetés közben, a minduntalan változó közlekedési helyzet szinte folyamatosan döntési helyzetbe hozza. És ha épségben megússza, ha nem töri össze a kocsit, ha életben marad, az azonnali sikerélményt jelent.

Most akkor hogy is van ez? Szeretjük az állandóságot, a megszokott rítusokat, a stabilitás fél egészség, de sóvárgunk a változatos-ságért, a döntési helyzetekért, a fölszökő adrenalinért, sőt: vegetatív idegrendszerünk igényli a kockázatot, a veszélyt?

Nem őrült ellentmondás ez?

Az utóbbit (hogy tudniillik az idegrendszerünk igényli a kocká-zatot, veszélyt), nyugodtan az evolúció számlájára írhatjuk. Mivel a környezet folytonosan vészhelyzeteket teremt – vagy a táplálék meg-szerzése jár életveszéllyel, vagy minket akar fölfalni egy másik élő-lény –, állat és ember szervezetébe bele van kódolva az állandó készenlét és ezzel a fölszökő adrenalin szint. Ha ez a képességünk, tehát hogy a vészhelyzeten úrrá legyünk, villámgyorsan döntsünk és élvezzük a sikerélményt, nincs kihasználva, akkor szervezetünk konfliktus megoldó, támadó vagy védekező mechanizmusai, bátorságunk, harckészségünk elsorvad, berozsdásodik.

És ha a társadalom, amiben élünk, nagyon sínre teszi az életpályánkat, ha megfoszt a valódi kockázat lehetőségétől, akkor jönnek a pótcselekvések. Az autóvezetés, ahogy azt a pszichiáter doki elmagya-rázta. A sport, sőt extrém sportok, a különféle hobbik, mániák.

De a tét nélküli lázadás, a deviancia, az alkohol- és drogfo-gyasztás szintén pótcselekvések, csak éppen egyénre, társadalomra nézve egyaránt veszélyesek, mert ezek visznek aztán a valódi bűnözéshez: a nyereségvágyból, aljas szándékból, az erőszak gyönyöréért, gyűlöletből elkövetett rémtettekhez.

„A mai fiatalok jó dolgukban már nem tudják mit csinálja-nak” –, mondja erre (századok óta már) a megállapodottak kórusa.

RAJONGUNK MINDENÉRT, AMI ÚJ.

Esztétikai alapigazság, hogy bár az új megoldás, vagy ami csak eltér a megszokottól, esztétikai érték lehet, mégsem érték automatikusan minden, ami új. Akkor sem, ha igaz, hogy amikor az alkotó új nézőpontból csodálkozik rá a világra, új összefüggéseket fedez föl, igenis művészi értéket hozhat létre. Az ismétlődő megoldások, szimbólumok viszont megkopnak, kiszáradnak, és megszokottá válva közhelyekké, giccsé silányulnak. Aki először kitalálta, hogy a szép lány olyan, mint a rózsa, nagy költő volt, de századszorra ez a hasonlat már ócska közhely, szirupos giccs.

Csak attól, hogy új, még egy nagyon modern dodekafon zörejzene nem biztos, hogy jobb, mint Mozart, Palestrina vagy Edit Piaf. A legeslegújabb posztmodern szöveg nem biztos, hogy jobb, mint Dosztojevszkij, Joseph Heller vagy Gabriel Marquez.

Az a misztikus csodálat, ami manapság az újat körülveszi, ha-mis illúzió. Jobb, mert új?! Csak azért, mert új?! Ha ez csupán kereskedelmi reklámfogás lenne, kisebb lenne a baj, de ez ma általános életérzés. Filozófia. Vallás!

Ez az okostelefon a legújabb, a legeslegújabb, ezt csak jövőre kezdjük gyártani! Ez DVD-zik, internetezik, e-mailezik, egy komplett komputer van benne, online újságot ír és olvas, tévét sugároz, filmet rendez, rejtett kamerája van, hajat növeszt és körmöt rág.

És dobd a szemétbe a régit, mert ha nem dobod ki, nem tudom neked eladni az újat!

Babits mindezt finom iróniával és rezignáltan vette tudomásul.

Idelenn a város száz villanya villog,
de ott fönn a nagy ég száz csillaga csillog.
A villany a földi, a csillag az égi –,
a villany az új, a csillag a régi.

Ha az újat nem a helyzet kényszeríti ki, akkor értelmetlen. Ha nem azért kell az új stratégia, mert a környezet megváltozott, és alkalmazkodnunk kell hozzá, akkor az ÚJ mint olyan, csak öncél, hamis mítosz, téveszme, más szóval, amit haladásnak nevezünk, nem azonos a mai, leginkább a médiák által gerjesztett értelmetlen rajongással minden iránt, ami új.

A new dawn / hanofharmony.com/

TOVÁBBLÉPNI KÖTELESSÉG

Ezek szerint a fejlődés, a haladás sima kényszer volna? Igen, elsődlegesen az. És ha a kényszeren túlléptünk, akkor juthatunk el addig a fölismerésig, hogy lehetőség. A bennünk és a természetben rejlő lehetőség. De morálisan és filozófiailag még egyet kell lépnünk: ha lehetőség, akkor kötelesség is. A lehetőséggel kötelező élnünk, hogy jobb legyen. Hogy az emberi élet minőségét a Földön embertársaink számára jobbá tegyük.

A haladás szolgálata minden embernek embertársai iránti erkölcsi kötelessége.

A maga módján ezt a legősibb korok embere is fölismerte. A mítoszok korában az ÚJAT a vallás fogalmazta meg mint az istenek, illetve az (egy)Isten akaratát. Isten akarata az ember javát szolgálta, így isten akarata jelentette a haladást.

Jézus, amennyire ez a fönnmaradt forrásokból kikövetkeztethető, annyira újat hirdetett, hogy a környezete nem bírta elviselni, meggyilkolták érte. Pedig csak újragondolta azt a tételt, ami már ott található Mózes harmadik könyvében is: „Bosszúálló pedig ne légy, ha-nem szeresd a te felebarátodat mint önmagadat”. Azt tanította, hogy akkor valósul meg az ember boldogsága (az ő fogalmazásában: Isten országa) a földön, ha minden ember olyan jóindulattal (szeretettel) lesz minden felebarátja iránt, amilyen jóindulatot önmaga számára is elvár embertársaitól.

Mózes (illetve a Tórában szereplő szöveg lejegyzője) nyilván csak a zsidók közösségére gondolt, de Jézus a római birodalomban élve már a birodalom minden népéről, sőt a birodalmon kívül élőkről is tudott. Az ő szájában a „minden ember” azt jelentette: minden ember, aki csak a világon él. És ha minden ember, akkor az ellenségem is! Jézusnál ez a „minden ember” volt az „ÚJ”, a máig is vitatott, vagyis a haladás.

Marx folyamatban gondolkodott. Fölismerte, hogy a létező világban a változás dominál, ezért alkotta meg „az ember mint nembeli létező” fogalmát, ami az emberben rejlő lehetőségek összességét je-lenti. Tehát az a haladó (más szóval, az az ÚJ), ami az embert, mint nembeli létezőt, lehetőségei megvalósításához hozzásegíti. Ehhez meg kell szüntetni – gondolta logikusan –, a társadalomban feszülő igazságtalanságokat, melyek nem csak erkölcstelenek, de gátolják is a haladást, azt, hogy az ember kibontakoztassa a saját emberi mivoltában rejlő lehetőségeket. Vagyis, hogy a természet törvényeit megismerve megszelídítse, és a saját szolgálatába állítsa a természet erőit.

Az emberfaj természetébe maga az evolúció kódolta bele a vállalkozás, a kockázat, a veszélyes, új utak fölfedezésének, a tudomá-nyos kutatásnak, és végül a sikernek a megnőtt adrenalin szinttel járó fiziológiai örömét. Vagyis a fejlődés, a haladás, az állandó új utak kikísérletezése nem csak morális kötelesség, hanem egészséges, vegetatív örömélmény is.

(folyt. köv.)

Kertész Ákos