A menekülthelyzetre, a kialakított válságra (is) hivatkozva a kormányzat szinte erőltetett menetben halad a hétköznapitól a politikai fasizmus felé. Ez a folyamat évek óta zajlik. Három éve pedig már nyilvánvaló tendenciaként jelentkezett. Orbán Viktor legutóbbi, a romákat érintő rasszista megnyilvánulása legfeljebb egy mérföldkő. Ami igen súlyosan eshet a társadalom lábára.

Még akkor is, ha a zuhanás ívének kezdőpontja nem az Orbán-kormány ténykedésének idejére esik. Még csak nem is az utóbbi évekre. S még csak azt sem mondhatjuk tiszta lelkiismerettel, hogy a kezdetekben nem volt pontosan ugyanaz a szerepe az akkori politikában a nemzetiségek kérdésének előrángatása, mint mostanság. Mondhatni: örök politikai ütőkártyakánt. Annak idején, az 1970-es években. Amikor már nyilvánvalóan megindult a rendszer belső feszítőereje okozta bomlás. Aki nem hiszi, járjon utána. Például annak, hogy mi vezetett az 1973-as kardlapozáshoz. Az is nyilvánvaló, így utólag, hiszen a középiskolában nyilván csak részben érintettek a napi politika kérdései, hogy az, amit akkor „nemzetiségi kérdésnek” hívtak, aligha volt más, mint a társadalom megosztása. Díszcsomagolásban. Kicsiben, a suliban ugyanis diákok jártak. S bár volt iskolatárs, akinek vérében nyilván keringet roma hemoglobin, és a padtársam is egy sváb fiú volt, alapvetően a kutyát sem érdekelte. Ellenben remekbe szabott, igazgatóhelyettesi fekete pontot lehetett kiérdemelni azzal a diáköntudattal benyögött kijelentéssel, hogy: „nemzeti kérdés azért van, mert csinálják”.

Holott azt hiszem ez azon megállapítások egyike, ami azóta sem sokat csorbult értelmezési tartománnyal bír. Legfeljebb árnyalatokkal színezték szürkébbre az évtizedek. No meg persze tapasztalatokkal. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy magyar cigányság nem egységes. Olyan közhely ez, amit kár kiemelni, mert még a cigány származású politikusok megszólalásait is elég ehhez végighallgatni. Az azonban szintén nyilvánvaló, hogy az integrálódás egy foka nélkül beteg ötlet valami univerzális megvilágosodásban hinni. Arra a társadalmi integrálódásra ugyanis nyilvánvalóan szükség van, ami az össznépi játékszabályok betartását biztosítja. Alkalmasint nem csak a cigányság esetében, hanem minden egyes ember estében, aki az ország határai között előfordul. Ez sem új megállapítás. Jogalanyként, elvileg, elvárható a teljes egyenjogúság. Elvileg sajnos, mert az előítéletesség nem a skínhed-privilégium. A hatóság embereiben is előfordul.

Ugyanakkor, a történelmi népmozgások évezredes története azt mutatja, hogy a játékszabályok egyrészt nem kőbe vésettek, másrészt, ezen a téren, spontán is megjelenik az integrálódási szándék. Annak idején a vándorló teknővájónak és vándorkereskedőnek is alkalmazkodnia kellett a fogadó terület szabályrendszeréhez. Különösen, ha a vándorlást feladva letelepedett. Mindamellett, különösebb szociológiai tanulmány-idézgetések nélkül is megállapítható: a vándorló életmód sokkal rugalmasabb szabálykövetési attitűdöt követel meg. Aki vándorol, annak egyszerre több szabályrendszert is ismernie kell. Pont. Pont úgy, ahogy a vándormuzsikusnak is sok stílust, elvárás-rendszert kellett ismernie, ha nem akart „elzavaródni” a vacsoraasztaltól. Az is nyilvánvalónak tűnhet, mert a történelem azt mutatja, hogy törvényi integráció nyomán óhatatlanul megindul a teljesebb integráció folyamata. A kulturális hatások kölcsönhatása, vagy akár a vegyes házasságok következtében. S ez így természetes, és alapvetően elősegíti, hogy az emberek közti elszigetelődés gyengüljön.

Az emlegetett „nemzetiségi kérdés” előkaparása azért volt gonosz dolog, mert az egyik oldalon ugyan tényleg szolgálta az etnikai, nemzetiségi kultúra értékeinek megőrzését, de a másikon a sötét oldalt is erősítette. Annak következtében, hogy sosem kapott kellő hangsúlyt a törvényi integrálódás melletti kultúramegőrzés igénye. Sosem kapott elég hangerőt annak a kommunikációja, hogy a nemzetiségek az etnikumok értékeit az adott jogrend tiszteletben tartása mellett, és a dezintegrációt arra is kiterjesztve kívánják megoldani. Az országos politika inkább ráerősített arra a köznapi vélelemre, ami társadalmi játékszabályokra is kiterjesztettnek hitte az integráció teljes folyamatának megszakítását, „visszacsinálását”. Nem véletlenül. Az 1970-es „begyűrűzések” kiszámítható következményeinek tetőzésére nagyon is jól jött a belső társadalmi megosztottság.

S az sem véletlen, hogy a hazai politika az időközben eltelt évtizedek alatt sem nagyon igyekezett tiszta vizet önteni a köcsögökbe. A népművészeti cserépedények humán megfelelőinek fejébe sem. Orbán Viktor felelőssége tehát nem az, hogy ezt a követ elhajította, hanem az, hogy alapjában véve ráerősít a zuhanásra. Olyan pályamódosításokat hajtva végre, amely mentén fekte, barna és egyéb egyenruhákba bújt agyzakkantak menetelnek. Az éppen esedékes agymosó-mondatokat visszhangozva, és megvetve, megverve mindenkit, akire a helyettük is gondolkodó vezér rámutat. Orbán Viktor tehát egyszerűen csak kihasználja azt a helyzetet, amit a magyar vezetések szinte feltálaltak. Azok a vezetések, amelyek mindig kihasználták a társadalmi megosztottságokat, és akkor sem sokat tettek ellene, amikor tehettek volna.

Alkalmasint a menekülthullám okozta nagy mozgások éppen hogy segíthetnék a megosztottság csökkentését. Nem azzal, hogy közös ellenségként a menekültekre mutatva egységes pogromot hirdet bárki is. Sokkal inkább azzal a megoldással, ahogy Angela Merkel kezeli a kérdést. Világossá téve, hogy a társadalmi integráció szabályai, a törvényi kötelezettségek mindenkire vonatkoznak: „nem utasíthatják el a német társadalom szabályait, nem tagadhatják meg az integrációt és nem alkothatnak párhuzamos társadalmakat”. De nem hallani oktalan pampogást a német kancellártól a kultúra védelméről, keresztény európaiságról, és általában semmi olyat, ami a menekültek szociológiai provokálását, vagy kulturális megerőszakolását jelentené.

Igaz, a németeknek széles körű gyakorlata van az újkori inmigrációval kapcsolatban.. Például, a török vendégmunkások révén. S a német kancellár a jelek szerint képes levonni ennek a tanulságait. Ahová fel kellene nőnie Orbán Viktornak, aki az évszázadok óta itt élő nemzetiségekkel kapcsolatban is süketté, illetve vakká válik, ha a hatalmi érdekei úgy kívánják. Ha az ország addig él is. Igaz, Orbán Viktor egyszerűen nem nőhet fel a törvényi integráció melletti, plakátkampányokon túlmutató meghirdetéséig. Részben azért, mert az egész hatalmi struktúrát folyamatos szekértábor-harcokra építette ki. Részben pedig azért, mert nem kockáztathatja meg a törvényesség számonkérését önmagán és oligarcha-talpnyalóin. Mert az a hatalma végét jelentené.

Mely vég, persze, előbb vagy utóbb bekövetkezik. Legkésőbb akkor, amikor az emberek flaszterkövekből faragott szavazócédulákkal mennek majd népszavazni. Csak addig sokan fogják megszenvedni a diktatúrát.