Orbán vacsorára hívott értelmiségieket…

Tintoretto: Utolsó vacsora

Illyés Gyula irt egy másik miniszterelnöknél történt vacsoráról….

„Délután találkozás Gömbössel. Németh Imrével együtt fogjuk elmondani a dunántúli kérdést. Őt feltelefonáltuk Kőszegről. Egy órakor érkezett, négykor nála vagyok, ott van Kandó és Halyagos (már közbenjárásért, mint mondja). Az autóban megbeszéljük, hogy a dolgot én adom elő, ő legfeljebb csak közbeszól. Németh László, Féja, Tamási az előszobában, épp előttünk érkeztek. Megjön Móricz Zsigmond is, aztán Szabó Lőrinc. Zilahyné. – A társaság kicsit izgatott, Németh László fehér, mint a fal. (Zilahy hozzám: ha azt mondod neki, hogy kommunista vagy, meglehet, azt feleli, ő is az, meglehet, hogy másnap lecsukat.)

Fél hatkor megérkezik Gömbös egyedül. Háromnegyed kilencig maradt. Első impresszió: energikus, közvetlen, van benne charme és sokkal műveltebb, mint a híre mondja. Közömbös témák, választás, „eddig nem láthattatok szemtől szembe, mert birkóztam”. Móricz: azokat a kerületeket most fel kell karolni, ahol terror volt. (Az egész ország népét.) Hirtelen elkezd beszélni a magyar nép, a Tisza menti nyomoráról (a dunántúli is nyomorog). Hozott egy „étlapot”, mit esznek arrafelé a parasztok. Megdöbbentő, valóban, naponta kétszer esznek.
Gömbös a magyarság kétféle részéről. Az élelmes és a tehetetlen. Közbeszólok: nem a nép a hibás, ha tehetetlen. Mért gazdagok a németek? Ő németellenes, mert Hitlert is megérti, hogy ő is a maga fajtáját védi.

Összekapás Móriczcal, akitől „egy fal, hideg tér” választja el. Megvédjük M.-ot, „a legkülönb magyar, mindnyájan belőle élünk” – mondom.
Én beszélek a dunántúli helyzetről. S végre az ő [Olvashatatlan szó. – A szerk.]. A kétségbeesés toborzott minket, írókat össze. Vele azért találkozunk, mert az ő ellenségei a miéink is, és a népé is: katolikus egyház, nagybirtok, nagytőke. Ezek ellen ő csak a népre támaszkodhat. „Ha én miniszterelnök volnék, már holnap belevágnám a kapámat a szétosztandó földbe.” Ez forradalom lenne. „És ha az?”
Az adminisztráció lazsálása. Kalandja a földm. minisztériummal, annak egyik vezetőjével, aki azt hitte, hogy telefonon az inasával beszélt. (Kiejtése kicsit németes.) Egyik herceg nem találta elég radikálisnak az ő telepítési tervezetét. Megbízta, hogy dolgozzon ki radikálisabbat.
Zilahy előadja az ő új szellemi társaságának tervét, melyet én nem helyeslek, olyan színezete lehet, mintha mi hatalomért jelentkeztünk volna. Leszólja a Kisfaludystákat, Petőfistákat, az Akadémiát. G: Berzeviczynek az irodalomban egyetlen fájdalma, hogy évente csak nyolcvanháromezer pengőt keres. Véleménye Adyról, kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt. „Ez volt Móricz esete is”, mondom.
Szabó Lőrinc: „Németh L. írta, hogy a Nyugat-nál a pincérek szervírozták a magyar irodalmat.” „Melyikőtök a N. L.? A Kozma darlingja? Orvos vagy?”

Igen. (Laci ennél többet nemigen beszélt.) Féja a népnevelésről szólt, Szabó Lőrinc a sajtóról, a propagandáról, Áron az erdélyi reakciós magyar pártról, mely mindent elrontott. (Én: a hidrának három feje van, egyiket sem vágtad le, csak lapulnak – ha elfordulsz, megesznek.) Zilahy külpolitikáról beszél, majd egy olasz levelet olvas fel. Ismét szóba kerül az új tudós társaság, melybe minden ágazatból, mérnökökből, közgazdászokból is tíz-tíz igazi tehetség foglalna helyet, tekintet nélkül arra, kicsoda az illető, csak a magyarság megmentésében értsen egyet. „Csak zsidót ne – mert akkor én már nem is beszélek a dologról.” – Később: „nem változtam, és van okom rá, úgy gondolkodom, mint régen.” A zsidók a hadseregben, a részvényt vásárló törzstisztek – két zsidó származású tiszt, akik összetartanak. (Nemigen értem.) A Rádiónál egy félzsidó van. Csak a zsidókat pártolja. (Mi baja Halász Gyulával?) „Zsilinszky. Választás, megtörtem a grófok és papok uralmát.” Egyke. „Nem gazdasági kérdés.” Németh és Móricz Zs.: – Dehogynem! – A nemzet nem csak a nép! – De igen! – mondom vitázva.
Elmegy – általános összecsodálkozás; ez különb ember, mint hittük. Döntünk, beszéljünk arról, hogy itt volt. Móricz már jövet elmondta Salusinszkynek. Mindenki mondhat, amit akar, de csak a maga kontójára. Féja meghajtja a lobogót előttem, hogy a „népért szembeszálltam az öreggel”. Ismét az új szellemi társaság. Németh L. most elemében van. Arról a helyről, ahol az előbb G. beszélt, lábát a kandalló lépcsejére téve, valóságos beszédet mond, igen okosat. Programot kell kidolgozni. Dolgozza ki N. L., Féja és Zilahy.
Az utcán együtt jövünk, Lőrinc, Áron, Féja, én. Az impresszió jó – de valóban ilyen-e? Vannak ebben az emberben kemény csontok, ahol nem enged, s én azt hiszem, ott a legbizonytalanabb. Katona. Erőssé tenni az országot, hogy erős újoncokat állíthasson. – Háború nem lesz – mondta –, a nép kezébe nem lehet fegyvert adni. Lenint, Sztálint olvassa, és pjatiletkát akar csinálni. Lőrinc diadalmaskodik, én „tűnődök”. Otthon.

*

Gömbös Gyulát egyetlenegyszer láttam életemben, de akkor mindjárt beszélhettem is vele. Nem egymásnak volt személy szerint mondandónk, hanem egy nyolc, illetve kilenc tagú társaságban voltunk egymás színe előtt, körülbelül három és fél óra hosszat.
Ez volt az a nevezetes találkozás Gömbös és az akkori fiatal magyar írók egyik csoportja között, amelyről később magam is annyit olvastam és hallottam. A később népieknek vagy népieseknek nevezett írók itt „kínálkoztak fel a hatalomnak”, itt „lesték a morzsát a kormány asztaláról”, azaz itt adták el a népüket, élükön Zilahy Lajossal, illetve Móricz Zsigmonddal, mert hisz a találkozó legsúlyosabb személyisége és szóvivője kétségtelenül Móricz Zsigmond volt.

Vannak az ember életében percek és órák, melyek már-már sorsfordító jelentőségére mi magunk is csak akkor eszmélünk rá, amikor jóformán elfeledtük őket, amelyek fontossága csak esztendők múlva kezd nőni. Vannak, amelyek rendkívüliségéről csak mások szava után van tudomásunk. Még akkor is, ha egy szemernyi emlékünk nem volna róla, ilyen pillanat birtokába jutnánk, ha valaki azzal vádolna bennünket, hogy ezelőtt hét évvel itt és itt, pontosan ekkor és ekkor valakit leütöttünk az utcán. Már csak az ellenbizonyíték és a tisztázás miatt is fel kellene idéznünk azt a pillanatot. De hogyan?

Ez a találkozás nem teljesen ilyen. A találkozást, ha nem is fontosnak, de érdekesnek éreztem, készültem is rá: eleven miniszterelnököt – akinek, azt hittem akkor, egy nép sorsa van a kezében – addig még az utcán sem láttam, gyűlésen sem. Sajnos, emlékezetem nem őrizte meg úgy a kíváncsiság kielégítését, mint magát a kíváncsiságot. Az elme az élménnyel egyszer betelve, egy sorba dobta azt is a többi ezer és ezer élménnyel. Így esett, hogy a kíváncsiság megint szomjúsággal jelentkezik: hogyan is folyt le az az esemény, amelynek részese voltam, de amelynek fontosságát – sőt mozzanatait – tulajdonképpen hallomásból tudom?

Megcáfolhatatlan határozottsággal csak egy-egy jelenetre, egy-egy mondatra, néhány párbeszéd-villanatra emlékszem. Sokáig abban a hitben éltem – agyam tán azért is hagyta elfolyni ezt az anyagot –, hogy készítettem feljegyzést. Hosszú turkálás után végre ráakadtam egy papírszeletre. Ez volt rajta: „Sötétkékbe öltözött, frissen vasaltba – a tiszteletünkre? Szorongott tőlünk annyira, mint mi tőle. Karinthy. Nem művelt, de a feje jól vált. Esze nem széles körű, hanem gyors. Karinthyt élvezi és nem Zsiga bácsit, nem Adyt. Babitsról csak azt tudja: pacifista! Vezércikkvélemény, ettől kerek és határozott. Ostobaság azt hinni, hogy minden zsarnok szinte szakmából sanyargatja a népet; a legtöbb állandó halleluját és éljenzést kíván, de szívből jövőt. Nőiesek. A széken ülve is azt akarja mutatni (a derekával), milyen keményen megüli a lovat. Németh sápadtsága és némasága. Zsiga bácsi, mintha egyik regényének hőse lenne, a könyörtelen közönyével úgy tudja rontani az ünnepi légkört, épp így teremtve rögtön külön levegőt.” Ugyanannak a papírnak a hátlapján: „Minden hatalmi mániás idealista; épp csak rögeszmébe szerelmes. Ha valakinek a fejében a fogalmak elködösödnek, az is idealista?” Aztán hosszabb fejtegetés arról, hogy a költő miért nem lehet idealista, hanem mindig csak szigorúan tárgyilagos – de nyilván már nem Gömbös Gyulával kapcsolatban.

Nekem ez a papírlap az a prousti sütemény és tea, amelynek meg kellene indítani az emlékeket. Az emlékek azonban még mindig nehezen mozdulnak, meg kell erőltetni a fejem. Magam is érdeklődve várom, hogyan is folyt le valójában az a találkozás, amelyet később már vádak ütöttek irodalmunk holmi útelágazásává; a népiesek csoportja itt kanyarodott el a szabadságeszményektől. Vádra nem venném kezembe a tollat. Aki ilyenkor ír, akaratlanul is védekezik, azaz máris hamis látszatba esik, a mosakodáséba. Azaz – újabb látszat – elismer mégis valami szennyet az olvasó előtt, aki ekkorra már nehezen tud különbséget tenni a gyanú foltja és a bűn foltja közt. Most épp hallgat a vád. Ezt a csöndet használom fel, hogy tárgyilagosan felidézzem azt a napot, hogy legalább magamnak megnézzem, a két folt közül melyik az igaz, mielőtt én is összetéveszteném őket. Hisz – mint általában a költők – abból élek, hogy szüntelenül vádolom magam.”
Folyt. köv.

Forrás:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ILLYES/illyes02217/illyes02224/illyes02224.html