Folytatódott a szerepmondás. A kandalló előtt álló asztalnál széles félkörben, ha jól emlékszem, még a következők ültek: Tamási, Németh László, Féja, Szabó Lőrinc és Németh Imre. Nem tudom pontosan sem a sorrendet felidézni, sem hogy ki mit mondott. Erre különben sem vállalkoznék, nem akarok más szájába egy hamis hangsúlyt sem adni. Fejemet csak arra késztetem, amit én mondtam.
De egy jelenet mégis elém szökken. Valamelyikünk valamiről szólva Németh Lászlóra hivatkozott.

Gömbös ekkor már előttünk állt, fél lábát a kandalló lépcsejére, egyik könyökét a kandalló párkányára támasztva.
– Melyik közületek a Németh? Te?
Németh csak bólintotta az igent.
– Kozma nagy olvasód. Te vagy a darling-ja.

Azt hiszem, ekkor tűnt fel nekem Németh nagy sápadtsága. Volt neki egy jellegzetes homlokráncolása. Indulatában vagy töprengésében a ráncok nem vízszintesen gyűltek a homlokára, hanem merőlegesen, a két szemöldök irányából: mintha két hadsereg szaladna összeütközésre. Szája is megrándult? Az az emlékem, mintha düh vagy gyűlölet sápasztotta volna el.
Abban a „darling”-ban nemcsak a nyegle divatszó volt a sértő. Németh úgy volt „darling”, hogy az irodalomtisztelő Kozmának – a költő Bárd Miklós fiának – sikerült rávennie, szervezze meg a Rádió irodalmi részét. Németh ezt csak kísérletül fogadta el, fizetést sem vett fel, illetve tiszteletdíját teljes egészében a Válasz kiadására adta. Sejtelme bevált: néhány hónap múlva kiderült, hogy a Rádió tinglitangli irodalmi irányán még az elnök támogatásával sem lehet változtatni; Németh faképnél hagyta a vállalkozást és a vállalatot, haraggal és – mint írta – szégyenkezve a beugratás miatt.

Nem válaszolt Gömbös kérdésére. Az folytatta:
– Orvos vagy?
– Igen – mondta Németh, röviden és rekedten. Holott azelőtt mindig hozzá szokta tenni, hogy nem gyakorló, hanem csak iskolaorvos.
Nem érzem tévedésnek, hogy Németh azontúl Gömbös jelenlétében egy szót sem szólt.
De az most világosan szökken elém, hogy Tamási az erdélyi magyar párt ártalmas reakciós voltáról beszélt. Azzal együtt merül fel a fejemben, hogy mi volt hozzám Gömbös első szava, amikor – talán közvetlenül Móricz után, talán később – rám került a beszéd sora.
– Te erdélyi vagy? – kérdezte.

Ebből rögtön láttam, hogy semmi lényegeset nem tud az én mondandómról, a dunántúli egyke- és német-kérdésről. Mert ha erdélyi volnék, hogy beszéltem volna a Dunántúlról? S ha ő csak egy kicsit is átfutotta volna azokat az írásokat, hogy ne tűnt volna fel neki, hogy én is abból a megyéből vagyok, ahonnan ő, Tolnából? Az meg aztán igazán nem kerülte volna el a figyelmét, hogy én épp a magyar Tolnát, az enyémet jó egypárszor szembeállítottam a német településű Tolnával, ahova az ő szülőfaluja, Murga is tartozik. Más oldalról ismert.
– Jól megjárattátok azzal a szegény Antal Pistával – mondta, s a nekem szánt mosolyt Zilahyra is átlebbentette.

Most értettem meg, hogy neki itt az erdélyi az erdélyiek ravaszságát jelentette, egy félreértés-sorozatra célzott vele. Holott abban nekem semmi részem sem volt. Ez a dolog a korra is elég jellemző, megéri tán, hogy részleteket mondjak róla.
Oroszországról kezdetben nem volt szándékom könyvet írni; a kérdés megoldását – hogy elfogulatlanul írjak – lehetetlennek éreztem az akkori Magyarországon. Indulásom előtt csak néhány hangulatkép megírását ígértem meg Zilahynak, annak az előlegnek a fejében, amely nélkül útnak sem tudtam volna indulni. Ott künn csak ezekre gondolva gyűjtöttem jegyzeteket. Visszatérve azonban beláttam, hogy hangulatképekkel nem lehet ilyen komoly mondandóhoz nyúlni. Zilahyhoz az első szavam az volt, mentsen fel ígéretem alól, az előleget inkább részletenként készpénzben adom vissza. Hallani sem akart róla. Kezdd csak írni a cikkeket úgy, mintha Franciaországban írnál, majd én elintézem.

Ezek voltak az első tárgyilagos beszámolók itthon. Az olvasók tán emlékeznek hatásukra. Olyasféle volt, mint az orosz kiállítási pavilonoké, amelyek előtt tízezerszámra gyűlt a közönség. Az Estkonszern kimúlással küzdő késő délutáni lapja, a Magyarország, amelyet a vállalat életmentő kísérletre adott át Zilahynak és Zsilinszkynek, példányszámát az első három cikk után huszonötezerrel növelte. A helyzetismerők csodálkozva néztek a miniszterelnökségi sajtófőnökség felé: engedi ezt? Engedte még a harmadik-negyedik cikket is. Antal István ekkor hívatott magához. Nem ismertem. Udvarias volt, de – a munkával agyonhalmozott emberek módjára – határozott és szűkszavú.
– Zilahy azt mondta, az első cikkeid azért lesznek elnézőek, hogy azután annál több hitele legyen majd a kifogásnak. Én érdeklődve olvasom. De jönnek a tiltakozások. Itt az ideje, hogy a lap is tudja a dolgát.
Azt hitte, újságíró vagyok.

Elmondtam Zilahynak, amikor a következő cikket átadtam. Ez a magyarok Oroszországban élő nyelvrokonairól szólt.
– Na ez pompás lesz nekik. Ettől elhallgatnak.
Arra az időre elhallgattak, de ahogy visszakanyarodtam a szovjet élet ismertetésére, Antal ismét hívatott. A tiltakozások tovább áradnak, a rendőrség politikai osztálya is itt van. Ha nem jön a megígért kritika, kénytelen lesz megtiltani a további közlést.
– Majd én elintézem – mondta Zilahy.

De a következő cikk után újra hívattak a Sándor palotába.
Most már a polgári lapokból is szálltak felém nyilak. Antal annak az embernek az ingerültségével nézett rám, akit épp orránál fogva vezetnek. Ez bántott engem, mert hisz én semmi ígéretet nem tettem neki. Azonkívül írtam én azokba a cikkekbe bírálatot is. Ezt meg is mondtam neki. Nem értettük meg egymást. Írói hitelemre hivatkoztam; én nem írhatok le parancsra semmiféle megrovó kritikát – hogy olvasnák az emberek irodalmi bírálataimat, a verseimet?
– Téged kommunista izgatásért csaptak ki a pesti egyetemről?
S szó nélkül elém tett valami rendőrségi összefoglalót, valami torz curriculum vitae-t, majd tizenhat éves koromtól kezdve. Olyan dolgok is voltak benne, amire már én sem emlékeztem.
– Én puszta szerv vagyok – mondta –, nekem is igen kellemetlen. Pöröd is folyik. Te fogalmaztad a kiáltványt Sallai és Fürst kivégzése ellen?
József Attilával együtt fogalmaztuk, helyesebben beszéltük meg; József Attila fogalmazványát vettük alapul, nekem abban csak néhány mondatom volt; de hallgattam. A jelenet nekem is kellemetlen volt. Mintha valóban „lelepleztek” volna valamiben.
De a dologba most már más érdek is beleszólt. A szerkesztőségben Vadnai kéretett magához. A cikkek hatását ő üzleti szempontból mérte. Okvetlen folytassam őket az előleg letörlődése után is. Fizet darabonként akár harminc pengőt is. Nem mutattam hajlandóságot.
– Akár ötvenet is.
Ez az új elem kedvem szegte; de Zilahyt felvillanyozta:
– Csak írj tovább, úgy ahogy akarsz. Majd ők is segítenek.

De a következő nap megint a miniszterelnökségen kellett lennem. Közben hozzám is áradtak a „tiltakozások”, naponta tíz-tizenöt fenyegető levél, már testületektől, pártoktól is. A nemzeti szocialisták lapjai felállították a nehéztüzérséget. S éjjel kellett dolgoznom, mert napközben egy biztosító társaság kishivatalnoka voltam. Az Antalhoz való járásban már az indulás is végtelenül kellemetlen volt: esetenként el kellett kéredzkednem, de nem akartam megmondani, hova. Így az elmulasztott hivatali munkát is pótolnom kellett. Azt sem tudtam, hol áll fejem. S támogatás – a csepeli ifjúmunkások egy megható kis küldöttségén kívül – semmi. Illetve egy, de az is csak nehezítette a helyzetem.
Azt hiszem, Haraszti Sándor, vagy Sándor Pál keresett fel, de lehet, hogy mind a kettő.
– Okvetlen folytatnod kell. Csak így, csak még keményebben!
– De én ezt a hazug helyzetet nem bírom tovább.

Meg sem értették a lelkifurdalásom. Ezekkel szemben erkölcsi aggály? Húzd, ameddig lehet.
Szerencsére volt még egy rokonszerű, magyar, sőt hazafias nyilallású mondandóm, amiről amúgy is meg kellett emlékeznem. A moszkvai forradalmi múzeumban negyvennyolcas honvédzászlókat láttam. Itt tudtam meg, hogy a leningrádi hadtörténelmi intézetben egész sereget őriznek belőlük. Mikor felvetődött, hogy haza kellene hozni őket, rögtön felvetődött az is, milyen körülmények között s minek ellenében. A Szovjet s Magyarország között még nem volt diplomáciai viszony. Ott künn szinte megbíztak, említsem meg a zászlókat.
A következő cikk a zászlókról szólt. A nemzeti szocialista szócsövek erre harsantak meg csak igazán, élükön a Nemzet Szavá-val. Nem értettem. Fodor József egy évtized óta egy alkalmat nem mulaszt el, hogy felém ne vágjon valamit, ha elébe tűnök. Hadd mosolyodjam rá viszonzásul egyszer már én is. A Nemzet Szavá-t azért sem értettem, mert értesülésem szerint Fodor akkor már kilépőben volt a szerkesztéséből, talán már ki is lépett. Mindenesetre én mehettem megint a miniszterelnökségre. Már nem is Antal kéretett. Neki el kellett utaznia. Az ügy szigorú kezeket kívánt. De ezzel a szigorú kézzel én már nem éreztem megkötöttségben magam. Nyugodtan hivatkozhattam arra, hogy amit Antal megengedett, annyit más is megengedhet. A cikkek közlésével egy időben készült már a könyv is. Gellért aggódva nézett a cenzúra elébe – most fogják megmutatni, mivel kezdték volna a dolgot.

Nos az történt, amit legkevésbé vártunk. A rengeteg hercehurca és nehézség tette könnyűvé a legnagyobb akadály átlépését. Gellért felvitte a cenzúrára a kiszedett könyvet s vele az újságoldalakat, a megjelent cikkeket.
– Ezt egyszer már engedélyezték. Elolvasni is fölösleges.
A cenzor belenézett a két szövegbe, s ráütötte, hogy kinyomatható.
Mire a könyvet elkobozhatták volna, már csak hírét növelik vele. Példány alig volt belőle.
Mindez friss dolog volt, alig fél éves. Erre célzott Gömbös; ezt tudta rólam. Tekintetén azt éreztem, hogy valami roppant agyafúrt riporternek néz.
– Olvastam, amit a Szovjetről írtál. Magunk közt most megmondhatod, a színigazat írtad legalább?
– Nem.
Volt színészi képessége. Feje hátravetésével megjátszotta – túlzottan – a meghökkenést.
Megmondtam, milyen nehéz feladat volt; már nem is művészi, hanem bűvészi. Amennyit elhallgattattak velem még így is a dicsérendőből, ugyanannyit hallgattam el önszántamból a kifogásolandókból. Így kellett mérnem a dolgot, hogy a végleges benyomás azért mégis a valóságnak feleljen meg. S amúgy is: ellenséges körben tárgyilagosan beszélni! Úgy éreztem magam, mint hogy ha sötétben kellett volna végigsétálnom egy törékeny vagy még inkább: robbanó jelzésű csomaggal.
– Átvitted! Gróf X… (épp ma nem akarom megismételni nevét) kétszer is megállított a folyosón, meddig hagylak még szabadlábon.
És nevetett hozzá a tréfaértő hatalmasság – megint csak túlzott – vidámságával.
Ilyen légkörben kellett belekezdenem mondandómba.

Emlékszem most már arra is, megállapodásunk szerint Németh Imrének kellett ebben támogatnia. Én adom elő általánosságban a dunántúli veszedelmet, ő – a kérdés egyik legalaposabb tanulmányozója, s maga is dunántúli – majd az adatokat szolgáltatja. Irattáskája ott is volt a térdén, tele statisztikai ívvel, térképpel, Isberték munkáival.
Mondandóm súlyos volt; épp ezért volt könnyű előadnom. A korszak politikai jelszava a magyar fajvédelem volt. A dunántúli magyarság pedig épp most pusztul, az egyke következtében.
Gömbös látható unalommal hallgatta; annak az embernek a türelmetlenségével, akinek megvan a véleménye, s csak az alkalmat várja, hogy kimondhassa. Homlokát ráncolta, de szeme körül mosoly bujkált. Végre elérkezett a pillanat, hogy udvariatlanság nélkül félbeszakíthasson.
– Egy század huszár minden faluba, s rögtön vége az egykének!
Nem kapta meg azt a hatást, amelyet ezzel a mondattal nyilván másutt már többször is elért. Egyedül ő fakadt hahotára, elég rövidre, a részvétlenség miatt. Ebben a kérdésben mi akkor valamennyien többé-kevésbé szakértők voltunk.

[A kéziraton ceruzával: „Ezeket a sorokat 1945. júliusában írtam.” – A szerk.]
Vége.
Forrás:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ILLYES/illyes02217/illyes02224/illyes02224.html