Van abban valami báj, hogy lassan az ország egész vezetése a táskahordozók közül kerül ki. Lázár karrierjét is ez alapozta meg, és az új magyar Göbbels is ezzel aratta emlékezetes sikereit, ő Orbán után loholt, ment volt a Nemzeti Spermium bármerre is. Ők a mai magyar politika meghatározó személyiségei, meg azok, akik mindenféle poszt nélkül pofáznak bele az ország sorsába, mint Habony, vagy Vajnával kezdve a strómanok hosszú sora, akiknek természetesen egy idő után már saját érdekeik is támadnak. A poszt nélküli irányítóknak van egy nagy előnyük azokhoz képest, akik állami megbízásból okosok -nem kell semmiféle felelősséget vállalniuk, és nem kell elszámolniuk a jövedelmükkel senki másnak, csak az adóhatóságnak, melynek tevékenységét most ne is vitassuk meg.

Ahhoz ugyanis először egy tolmácsra lenne szükség, aki lefordítja a mai Magyarországot egy tisztességesen működő demokrácia nyelvére.

Egy olyan társadalom nyelvére, ahol az oligarchának adott ajándék-milliárdokat firtató képviselőnek nem rohan neki a miniszterelnök és nem hordja le mindennek, éppen csak idióta baromnak nem, hanem tisztességes választ ad neki. Nem az a baj, hogy vannak gazdag emberek, hanem az a baj, hogy az állam kizárólag az ő érdekeiket képviseli. Volt egyszer régen, még mielőtt nem uralkodott el szeretett miniszterelnökünkön a gátlástalan harácsolási ösztön ehhez ideológiai is. Akkoriban még egy erős középosztályról beszéltek, melyet támogatni kell, mert az viszi előre a társadalmat.

Ehhez szorgalmasan bólogatott az értelmiségi véleményformálók jelentős része is, lévén, hogy úgy gondolta, hogy ő is a középosztályhoz tartozik.

Mire kiderült, hogy ők leginkább a hulladékhoz tartoznak, addigra már késő volt.

Mára a középosztály nagyrészt azokból áll, akik az adóforintjaink elköltésében segédkeznek, akik részt vesznek a közpénzek magánpénzzé konvertálásában, akik a rendszer szorgos csicskásai. A mai középosztály karcsú derékhadába tartoznak ugyanis az állami bürokrácia működtetői, akik ugyanott laknak, ahol nagyapáik, dédapáik laktak, akik ma is ugyanúgy csattogtatják bokáikat, mint ükapáik tették anno – Horthy szolgálatában. Ők megmagyarázzák maguknak, hogy mint nemzeti érzelmű – jelentsen ez bármit is -, keresztény embereknek kötelességük egy nettó maffiózót szolgálni, mert ezzel Magyarországot szolgálják.

Tévednek.

Ők az összefonódott politikai és gazdasági bűnözést szolgálják, tudván tudva ezt, de abban bízva, hogy a felelősségre vonás őket nem érinti, hiszen ők csak parancsot hajtanak végre. Illúzió ez, hiszen a bűnt előbb-utóbb bűnhődés követi, és a magyarság elleni bűn ma már olyan mértékű, melyet nem lehet büntetlenül megúszni. Igaz, azok az emberek, akik ma a középosztály tagjainak vélik magukat és görcsösen kapaszkodnak íróasztalukba, próbálják megőrizni státuszuk külső jeleit, mereven elzárkóznak a valóságtól, sok esetben nem is ismerik azt, de nem is akarják megismerni.

Cifra nyomorúság a pedagógus meg a kistisztviselő élete, wellness és kuporgatás, hogy a gyereknek minden meglegyen, és lesújtó tekintet a lúzereknek, akik nem tudnak lépést tartani a nagyokkal, akik viszont csak röhögnek ezek erőlködésén, sznobizmusán, a fenn az ernyő-nincsen kas mentalitáson, a szolgalelkűségen, a telecsinált gatyával eljárt tojástáncon.

Ezek az emberek életük során nem is nagyon találkoznak az országnak azzal a felével, mely napi megélhetési gondokkal küzd, amelyik három-négy boltot is körbeszalad, hogy öt forinttal olcsóbban kapja meg a mosószerét, azzal meg végképpen nem, akik egy zsákfaluban tengetik az életüket, egyik kilátástalan napról a másikra. Véleményük viszont van róluk, meglehetősen fensőbbséges, mert ugye aki akar, az dolgoz…
Hogy belőlük valaha is az országáért felelősséget érező, nyugati értelemben vett polgár – citoyen – legyen, az ugyan nem kizárt, de nem is valószínű – a mentalitás, ha nem is genetikailag, de a szülői mintán át átörökíthető, generációról-generációra. A mai hatalom érdekeiket csak olyan mértékben veszi figyelembe, amilyen mértékben hasznosak vagy nélkülözhetetlenek a despota számára, mint ahogy a cipészt vagy a műkörmöst is kifizeti az ember.

Aki nem hasznos, abból csak azért nem csinálnak műtrágyát, mert vannak még országok, amelyek népe felháborodna ezen. Félreértések elkerülése végett ezek között nincs ott a mi hazánk, itt politikusok is merik ajánlani a nekik nem tetsző népcsoportok deportálását, mint megoldást – a megoldástól pedig csak egy lépés a végső megoldás. A zsebből vezetett ország öntelt középosztálya mindent eltűr, a szegények meg mindent elviselnek, mintha soha nem is lett volna fél évszázad, amikor emberszámba vették őket.

Pedig a társadalom ilyen mértékű polarizálódása veszélyezteti az országot, de veszélyezteti a maffiát is. A kis mici azt hiszi, hogy az erő mindenre megoldás, és elfelejti, hogy nincs olyan erős ember, akinél erősebb ne lenne, csak az a kérdés, hogy mikor kerül elő. És láthatólag azt a közmondást se hallotta még, hogy sok lúd disznót győz, pedig az is egy nagy népi bölcsesség. Anno apám megjósolta ötvenhatot – mondta, hogy baj lesz, mert a normákat – az adott munkára fordítható időt, ami akkoriban a bérezés alapja volt – nagyon megfeszítették, és ennek nem lesz jó vége.

Ki is tört a forradalom, ami a nép elkeseredése nélkül soha nem törhetett volna ki. Hogy aztán ennek a megjelenési formája politikai lett?

Hát persze, a nép akkor igazságosabb és magyar szocializmust akart, önigazgató dolgozói közösségeket, jugoszláv (de régen volt) modellt, jobb életet – és ez utóbbi a lényeg.

Ma másfél milliárddal ajándékoz meg egy romániai labdarúgó csapatot a focibuzi miniszterelnök, miközben emberek fagynak meg télen. A falvakban nincs munkahely, a zsellérek gyerekei éheznek, de a cigányság felemelésére fordítandó pénzt a szélbe szórják csakúgy, mint az Uniótól kapott milliárdokat. Ahol egy iskolának a XXI. század Magyarországán nincs pénze krétára, jóllehet már régen interaktív, digitális táblákon kellene folyni a tanításnak, ott nem lehet sok jót várni a jövőre nézvést sem. Ahol a középosztály azért megy az utcára, hogy ne kelljen internetadót fizetnie, ahelyett, hogy stadionok, olimpia és egyéb rongyrázások helyett országos lefedettséget követelne, huszonöt éves korig ingyenes, széles sávú internettel, ott még kevesebbet.

Ne csapjuk be magunkat. Ez a mai magyar középosztály felelőssége, mert nekünk kellene megjelölni azokat a célokat és kiharcolni valóra váltásukat, melyek versenyképessé teszik az országot a jövőben. Ehelyett eltűrjük, hogy egy késő-középkori, szögesdróttal körbekerített társadalomban elbutítsák gyermekeinket, meggátolják a társadalmi mobilitást, árokba rúgják a leszakadókat és megteremtsék a félelem légkörét.

Van-e ebből kiút?

Bizonyára van, de ehhez elsősorban ideák kellenek. Egy olyan világ képét kell felfesteni a társadalomnak, melyben vonzó lenne élni, mely megvalósítható, mely megadja a méltóságteljes emberi élet lehetőségét. Ha lehet, konkrét lépéseket meghatározva, mert az általánosságok szintjén mozogni ma már kevés. Akkor talán hajlandó lesz a választópolgár leoperálni szeméről a hályogot, leszedni kalapjáról a árvalányhajas bokrétát, és elzavarni ezt a rablóbandát a francba. Addig viszont nincs miről beszélnünk, és még kevesebb okunk van az optimizmusra.

Talán ezen kellene elgondolkodniuk a pártpolitikusoknak is…