Ha a magyar iskolákat nézegetjük, akkor a tanulmányok színvonalát a PISA, a pedagógusokat pedig a PÖCS kifejezéssel lehet jellemezni.
A két betűszó tükröt tart a magyar iskolarendszer, de tágabban véve az egész társadalom elé. Közös bennük, hogy a jövőre nézvést mindkettő eléggé csúf kilátásokkal kecsegtet, az egyik a funkcionális analfabéták számának növekedésére, a másik a házmesterképzés felvirágzására utal.
Ha ehhez hozzávesszük még az iskolák siralmas anyagi helyzetét, akkor sok okunk nincs a vidámságra a magyar iskolarendszer és leszármazottaink jövőjét tekintve. Hol van már az az idő, amikor a magyar pedagógusok irányításával magyar tanulók versenyek tucatjait nyerték, amikor a magyar pedagógus a közélet motorja volt?

Kezdjük talán a PISA –val.
Ez egy betűszó, a Programme for International Student Assessment, azaz „a nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja”.
A felmérés, melyet tizenöt éves diákok között végeznek, három területen zajlik, azt vizsgálja, hogy a diákok a tanultakat milyen szinten képesek alkalmazni a hétköznapokban a matematika, a természettudományok és a szövegértés területén. Minden évben más és más képességet vizsgálnak.
2012-ben a számítógépes információszerzési képességet vizsgálták, nevezetesen, hogy milyen gyorsan és milyen úton tudják a diákok a szükséges információt megszerezni. A hosszabb idő és a hosszabb út általában szövegértési nehézségeket jelent. A felmérés eredményét most közölték, Európában tökutolsók vagyunk, ezidáig állítólag azért nem tették ezt közkinccsé, mert az illetékesek egyszerűen nem hittek a szemüknek.

Pedig nincs min csodálkozni, a felmérés ugyanis azt is megállapította, hogy a magyar iskolák számítógép-parkja elöregedett, korlátozott az internet-hozzáférés, kétszáz iskolában egyáltalán nincs központi internet. Az informatika-oktatás általános színvonala is gyenge, az órákon a gyerekek leginkább csak „számítógépeznek” és szerintem sok esetben vak vezet világtalant. Talán innen kellene közelíteni a kérdéseket, meg kellene vizsgálni a pedagógusok informatikához való iszonyát, mert ha a környezet elutasító, akkor a diák sem fogja ambicionálni a számítógép-használatát.
A Fidesz egyébként is lecsökkentette az informatika-órák számát, ami nem is csoda – itt is fejtől büdösödik a hal – állítólag Orbán sem kedveli a számítógépet, pedig megpróbált már dekázgatni is vele.

A problémát tovább nehezíti, hogy a tanulók otthoni számítógép-használata sem megfelelő, és hogy miért erre a válasz a hajdani pap válasza, akitől, mikor megkérdezték, hogy miért nem harangoznak délben a faluban, azt válaszolta, hogy ezer oka van annak. Hát mondjon egyet, erősködött a reklamáló. Hát például nincs harang, mondta a plébános…
Itt is hasonló az ok, a diákok nagy részének nincs otthon számítógépe, nincs internet-hozzáférése, márpedig a számítógép olyan eszköz, melynek használatát csak úgy lehet megtanulni, ha a tanuló odaül mellé és használja. Könyvből ezt nem lehet megtanulni, a gyakorlatban egy fiatalnak viszont szó szerint gyerekjáték. Nagy gond ez, mert a társadalom további szétszakadásához fog vezetni, lesznek, akik képesek használni a modern eszközöket és lépést tudnak tartani a fejlődéssel és lesznek azok, akik menthetetlenül leszakadnak, és ők nem a Várnegyed vagy a Rózsadomb iskolásai lesznek.
A diákok egy része ma már teljes természetességgel használja az okostelefonokat információszerzésre, de nincs mindenkinek sem okostelefonja, sem pénze a megfelelő előfizetésre, nincs csatlakozási lehetősége az internethez.

A szocialista kormányok célkitűzései között szerepelt egy országos szélessávú internet gerinchálózat kiépítése. Hasonló célkitűzés ma is érvényben van, vannak eredmények is, a magántőke is részt vesz a fejlesztésekben. Például a kínai Huawei tíz milliárd forintos beruházással bővíti a szélessávú hálózatot, de ez nem elégséges, hiszen a technikai lehetőség nem jelenti azt, hogy az iskoláknak pénzügyi lehetőségük is lesz a csatlakozásra. Ha nincs központi akarat, akkor nem lesz színvonalas informatikai oktatás sem, arról nem is szólva, hogy a jövő nem az üzleti alapú, hanem a nyílt hozzáférésű hálózatokat jelentené, ha a megvalósítására szánt pénz nem kerülne más, fontos zsebekbe, a koirmány pedig nem bevételi forrást látna a világhálóban, hanem a nemzet felzárkóztatásának eszközét. Az a polgármester, aki büszkén lépked a libaúsztatóból kialakított élményfürdő mellett faluja viakolorozott főterén, a gyermekek jövőjén sétál. Ázsia kistigrisei azzal tudtak felkerülni a világ gazdasági térképére, hogy nem sajnálták a pénzt az oktatásra, képzésre. Ha ez így folytatódik, akkor még jobban leszakadunk a fejlett országoktól, igaz viszont, hogy lesznek üres stadionjaink, mindennapos testnevelés az iskolafolyosókon, és énekelgetünk vidáman…

A PÖCS szintén betűszó, a Pedagógus Önértékelő Csoport rövidítése, kissé emlékeztet Rákosi ötéves tervére. Az önértékeléseket öt év alatt kell lebonyolítani – kétévente a pedagógusokat, az intézményvezetőket, de magát az intézményt is értékelni kell, a harmadik és az ötödik évben.
A tanarakat a szülők is értékelik, ami igen érdekes elképzelés, mert a munkájukat nemigen ismeri a szülő, mégis osztályozni fogja.
Egyest adtál Iluskának?
Te is kapsz egyet, elfogult némber!
Aztán a kollegák is egymás ellen fordulhatnak, a tanári szobák klikkjei ellehetetleníthetik magát Pestalozzit is, ha úri kedvük úgy tartja, kinyírhatják a követelménytámasztó igazgatót, hogy most a politikai törésvonalakról ne is beszéljünk. De lehet ellentét például a porosz hagyományokat követő pedagógusok és liberálisabb kollegáik között is. A gyerekeknek viszont kuss, vagy leírják százszor: aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Tanszabadság?
Mire jó az?
Te előadod, a tanuló visszaböfögi, ha lehet, szó szerint, így nevelünk jó alattvalókat, nemdebár? Egy haszna azért lehet a szülőknek kiküldött kérdőíveknek – a hátoldalán lehet üzenni: Kedves szülő, küldjön krétát és nyilatkozzon, hogy részt vesz-e a tanterem kimeszelésében?
Egyszer régen ráültem akkori főnököm íróasztalára és az ezredparancsnoknál feljelentettek. Kérdezte az Öreg, hogy hogy képzelem, hogy ráülök a feljebbvalóm íróasztalára. Mondtam neki, hogy ezredes elvtárs, arra az íróasztalra rá lehet ülni. Elgondolkodott, és azt mondta: Hát igen – ha rá lehet ülni, hát rá kell ülni.
Hozzávetőleg valami ilyesmi a válasz arra is, hogy miért lehet a pedagógusokkal mindent megcsinálni.
Az csak a baj, hogy erre a helyzetre rámehet egy-két generáció.
Hogy tudásalapú társadalom?
Persze, azt nagyon kell tudni, hogy ki a főnök itt, Csicskaországban.