A menekültekkel kapcsolatban nem egy esetben merül fel, hogy korántsem csak életerős felnőttek alkotják a tömeget. Akkor sem, ha a magyar autokretén elit szeretné ezt a képet kidomborítani. A valóságban a menekültek között számos család, és így gyermek is megtalálható. A The New York Times oldalán megjelent riport alapján mintegy kétmillió traumatizált gyermek.

Természetesen szó nincs arról, hogy mind a két milliónyi gyermek egyedüli célja lenne, hogy a hazai elit csemetéi elől eligyák az iskolatejet. Így az oligarcha és a menekültkérdés politikai haszonélvezői fújják ki nyugodtan a levegőt. Még csak nem is a hazai gyermekszegénységi, és éhezési adatokkal szeretném folytatni. Elvégre már a nagy Harrach is megmondta: gyermekéhezés nincs, csak rossz szokások. De még a kereszténység eszméitől meg nem érintett KDNP-t sem akarom most idekeverni. Kár is lenne. Közük nem volt a menekültekhez. Segíteni? Ugyan már. Majd pont ők! Pusztán mert keresztények? Azt elég kérem pofázni. Decibelben meg jók. Segítségben meg senkik. Tehát hagyjuk is a kormánypárt klerikális lobby-platformját aszalódni a felejtés bugyraiban. Szóra sem érdemesek.

Ellentétben a gyermekekkel. Azzal a közel két millióval. Belőlük még lehet EMBER. Ha nem halnak éhen. Ha testük kiheveri a fizikai traumákat. Ha a személyiségük kiheveri az emberi traumákat. Ha a családjuk is túléli mindezt. Mert azért a gyermek elsődleges szocializációs környezete mégiscsak a család. Ha háború van, ha bombáznak, ha a szomszédot az ablakuk alatt fejezik le, akkor az, ami marad. Menekülő szülők, vagy menekülni képes nagybácsi, szomszéd, tényleg segítőkész ismerős. Menekítve a reményt. Abban bízva, hogy legalább a gyermek túléli azt, amibe oly sokan belehalnak. Testileg, vagy lelkileg.

Olyanok segítségével, mint a Jordániában dolgozó Dr. Mohammad Abo-Hilal. Egy szíriai pszichiáter a rengetegben. Aki maga is menekült. A The New York Times oldalán videót is közölnek, melyben megszólal az orvos, de megszólalnak a kezelésre szorulók is. Mesélve a bombázásokról, a halálról, a túlélésről. A segítők pedig mindenről, amiben segíteni kellene a gyermekeknek. Relaxációs technikákkal, és mindazzal, ami feldolgozni segít a traumákat. Játékokkal, rajzokkal, biztonságos környezettel, étellel.

S akkor megint előtolakodnak azok a hazai reakciók, melyek szerint a menekültek gyermekrajzait a köztisztaság, az ételosztást a hazai szegények, az iskoláztatást a szegregáció védelmében igyekeztek hazánkban meggátolni. Nem feledkezve meg a arról a MIÉP-ből Fideszbe táncolt polgármesterről sem, aki a játszóteret féltette a menekült gyermekektől.

De nem feledkezve meg azokról a hazai civilekről sem, akik valóban segítettek a menekülteknek. Nagyoknak és kicsiknek. Reményt adva, hogy Emberek is élnek közöttünk. Ahogy a nagyvilágban is. Remélve, hogy talán ők, és a Dr. Mohammad Abo-Hilal-hoz hasonló segítők szemlélete győz. Legalább hosszú távon. Még akkor is, ha olykor azokat látjuk a hangadók szerepében, akik legfeljebb biológiailag emberek. De akiknek szellemét egy csúszómászó, egy féreg is kikérné magának.