Időnként fel-fellángol a vita a baloldal helyzetéről, gyakran a legjobb barátok is egymásnak esnek, mert nem értenek egyet abban, hogy mi juttatta el a baloldalt a senki földjére. Vert hadak veteránjai ölik egymást, vagy fordulnak el kiábrándultan a baloldaltól, süppednek mélabúba, vagy állnak lehajtott fejjel, mint liba a tó jegén, reményvesztetten.

Időnként feltűnnek váteszek meg különféle megváltók és elmondják lázálmaikat, de lelkesíteni már nemigen tudnak, a szavazópolgár, aki világ életében baloldali elveket vallott, vagy meggyőződéses liberális volt, már nem hisz nekik.
Nem is csoda, hiszen annyiszor vették már hülyére, annyiszor vették semmibe, annyiszor használták már ki és fel, hogy belecsömörlött az egészbe.
Nem szívesen szegődik már megint egy vesztes küzdelem talpasának egy olyan csatában, ahol a vezérek jutalma egy mandátum, az ő jutalma meg a köpés, mellyel jobboldali honfitársa jutalmazza harcát, melyet egyébként érte is folytat a szerencsétlenje.
A baloldali – de mondjuk inkább demokrata – választónak elege van saját pártjaiból, az elenyésző kisebbség, aki még manapság is mozgósítható az meg valószínűleg mazochista, hiszen zokszó nélkül elviseli, hogy a zászló rúdjával, melyet győzelemre vinni szíve vágya lenne, rendszeresen és keményen fejbevágják.

Hogy a folyamat mikor kezdődött, az ma már szinte mindegy is, hogy ki a felelős érte, azt meg reménytele kideríteni – mint a népi bölcsesség mondja, szarnak-bajnak nincs gazdája, és ez jelen esetben is igaz.
Ha ezen kínlódunk, legfeljebb azt érhetjük el, hogy a történet szereplői körbeállnak, mint a tiroli táncban, és időnként fenéken rúgják egymást, de előre nem jut senki.
Természetesen lehet elemezgetni az okokat, ezt valószínűleg meg is teszik komoly társadalomtudósok, aki rojtosra csócsálják majd a helyzetet, persze jó pénzért – de egy egérszürke, – sőt kalahári-sárga – mezei blogger ne legyen ennyire nagyratörő.
Így én csak annyit állapítanék meg – és még ebben is fenntartom magamnak a tévedés jogát – hogy a társadalom kiábrándult a pártpolitikából és új utakat keresne, ha találna.

Ebben nagy szerepe van annak, hogy a – némi megalapozatlan optimizmussal – magukat demokratikusnak nyilvánító pártok képtelenek a tisztességes munkára, azt hiszik, hogy a feladatuk az azonos politikai térfélen álló versenyzők gáncsolása, buktatása, mert ha azok nem jutnak célba, akkor az ő esélyük megnő.
Az csak a baj, hogy rajtuk kívül még futnak a pálya jobboldalán mások is, akik ugyan nagyokat ordítanak egymásra, de arra azért vigyáznak, hogy a másiknak baja ne essék.

A helyzetet jól illusztrálja az MSZP és a Dk egymáshoz való iszonya, a két párt vezetői szinten nemigen kedveli egymást, míg helyi szinten a viszony a két párt tagjainak ép eszétől függ, és ez azért nem minden esetben van jelen ott, ahol és amikor az ég zeng.
Mindkét párt azt hiszi és hirdeti magáról, hogy baloldali, de ez más-más okoknál fogva nem igaz.
A pártok vezetői is eltérő minőséget képviselnek, a szocialistáknál néha úgy tűnik, mintha a Fidesz kottájából énekelnék az Internacionálét, a DK pedig időnként Moon tiszteletes egyházára hajzik, Gyurcsány éppencsak nem ad össze egyszerre tízezer házasulandót,de a „szeressük egymást gyerekek” feeling hiánytalanul megvan.
A két párt tagsága szinte ugyanaz, mint hajdan a pártszakadás előtti MSZP tagsága volt, hiszen az hajtotta végre azt a világhírű mutatványt, hogy osztódással zsugorodott.

Viszont közben mindenki mindenkit megsértett, a középvezetők között elszaporodtak azok, akiknél a cél egy önkormányzati képviselői hely, és szinte mindegy, hogy ezt milyen elvek mentén, milyen zászlók alatt érik el.
A tagok sérelmei többnyire mindkét oldalon jogosak, egy válás sem szép – ez sem volt az.
A harc a mai napig egymás ellen folyik, a szocialisták vezetői Gyurcsányhoz képest határozzák meg önmagukat, ő pedig egy szent üdvözült mosolyával tűri a megpróbáltatásokat, ha levenné a gatyáját, lehet, még a Nemzeti Kerítés pengés drótjából készített cilicium is láthatóvá válna.

A Szocialista Párton belül is folyik a harc a vezetői pozícióért, addig nem is lesz vége, míg Orbán ötödik hadoszlopa ott sertepertél a párt vezetésének környékén.
Gyurcsány párton belüli tekintélye megkérdőjelezhetetlen, a Szentatya iparitanuló lehetne nála tévedhetetlenség terén, ez persze nem kellemetlen állapot, selymes nyelvek illetik a Szent Tomport.
A helyzet befagyott, se előre-se hátra a két párt, de azért, ha valamelyik közvélemény-kutató két százalék fejlődést képes kimutatni a másik rovására, akkor az adott párt diadalünnepet tart, Orbán meg a hasát fogja a röhögéstől.
Az általa létrehozott pártocskákról most szó se essék, azok csak arra jók, hogy a tömegkommunikáció helyett tömegmanipulációról beszélhessünk.
A választó elnézegeti ezt a katyvaszt, és az élettől is elmegy a kedve, nemhogy a választástól.
A demokratikus oldal vezetői pedig még mindig meg vannak győződve arról, hogy pártjaik egyszer majd megerősödnek és képesek lesznek önállóan is a győzelemre.

Lószart, Mama, hogy ismét a klasszikust idézzem.
Ha ezt akarnák, akkor már minden településen és településrészen munka folyna, a közélet iránt érdeklődőknek fórumot adnának, az önkormányzati frakciókban valódi politikai munka folyna, a kisszámú képviselők nem az asztalról lehulló morzsákra vadásznának, hanem az asztalfőn álló székre.
Ehhez persze összehangolt tevékenység kellene, de erre ma kevés a remény – a demokratikus pártok lassan utolsó tartalékaikat is felélik.Nincsenek ifjúsági szervezetek, ha vannak, nincsenek akcióik, márpedig a fiatal nem fog közénk jönni pofázni, a fiatalnak fizikai cselekvés kell, abban tudja kiteljesíteni magát.

A mai helyzetre egyetlen megoldást látok reálisan végrehajthatónak: ki kell lépni a jelenlegi párt-keretek közül és létre kell hozni egy választási programot, melyhez csatlakozhatnak pártok, magánszemélyek, szervezetek, aztán egy ernyőszervezet égisze alatt indulni a választásokon.
A program ne szóljon se összefogásról, se demokráciáról, szóljon nagyon konkrét dolgokról.
Például olyanokról, hogy szavazz ránk, mi duplájára emeljük a családi pótlékot és x összegre a jövedelempótló támogatást, vagy érvénytelenné nyilvánítjuk a földbérleteket, a trafikpályázatokat, a pénzt pedig az adórendszer átalakításából szerezzük rá, – fizessenek a gazdagok!
És így tovább, minden területen, és minden területen vizsgálva a forrásbevonás lehetőségét is, elkobozva a vissza nem térítendő támogatásokon szerzett vagyonokat, felelősségre vonva a nagyüzemi tolvajokat.
A választások előtt egy évvel már erről kellene szólni a közbeszédnek, nem pedig arról, hogy Gyurcsány hoz vagy visz, vagy, hogy Tóbiás okosabb vagy kopaszabb inkább…

Választási szövetség kell, aki egyetért a programmal, az jöhet, aki nem, azzal meg nem kell foglalkozni.
Helyre kell állítani a demokráciát és két év alatt fel kell építeni néhány kormányképes politikust, azok közül válogatva, akik még nem vesztették el a hitelüket és ebből a szempontból mindegy, hogy karaktergyilkosság miatt, vagy tolvajlások okán.
Néhány embernek menni kell, nem sorolnám a neveket.
Ne éljünk illúziókban, Gyurcsány nem tölthet be integráló szerepet, de például Dobrev Klára igen, de csak akkor, ha Gyurcsány a DK-ban is képes hátrébb lépni egyet, hogy teret csináljon számára.
Nem a pártban, hanem a nagypolitikában.

Van a szocialistáknál is nem egy jóképességű fiatal, aki talán még nincs a maffia fizetési listáján, és vannak sokan, akik egyetlen pártban sem lennének hajlandók dolgozni, de egy program megvalósításából szívesen kivennék a részüket.
Azt a programot viszont össze is kellene állítani, elszakadva a sablonoktól, részletesen és konkrétan.
Orbánt pedig felelősségre kell vonni, a bűntársaival együtt – ennek is szerepelnie kell a programban.Amelyik halász fél a víztől, nem zabál kecsegét, tartja az ősi mondás, hát lehet kezdeni szőni a hálót…

Persze, ez csak az én véleményem, és csak azért írom le, mert nem szeretem a terméketlen vitákat.
Aki a jövőt tervezi, annak nem hátrafelé kell pislognia, hanem előre nézni.
Vitatkozzunk hát a jövőről, nagyon praktikusan…