Gondolkodtam, miről is írjak, mert az előző két nap posztjaival nemigen voltak sikerélményeim.
Azt hittem pedig, hogy egyszerű dolgot javaslok, ha nem akarnám kerülni a „párt” kifejezést. akkor választási programpártnak nevezném a javaslatomat, mely elutasítja a meglévő pártok ideológiai közelítésű és megosztó, lózungokból és kívánságlistákból álló „programjait”.
Helyette konkrét feladatok elvégzését tűzi célul maga elé, akár még határidőket is mellékelve.
Reménytelen kísérlet volt, belátom.

Egyrészt meghallgathattam, hogy miért lehetetlen ezt megszervezni, másrészt elolvashattam, hogy milyen remek párt a mi pártunk és mennyire rendes ember annak vezére, és igaz ugyan, hogy a hétmillió választóból aktuálisan hat és félmillió konkrétan elutasítja, de akkor is.
Aztán megtudhattam, hogy Karácsony polgármester milyen rendes, mert annak dacára, hogy polgármester, szóba áll a kerület lakosaival – egészen meghatódtam – meg, hogy vizsgáljuk meg az ezt meg az azt, és akkor majd eldönthetjük, hogy melyik pártot támogatjuk, jóllehet a választó polgárok többsége éppen ezek miatt a pártok miatt favorizál kóklereket és bohócokat, akik a hasukra festik, hogy ők civilek.
Azt is elmondták néhányan, hogy a harc a demokráciáért reménytelen, – ezt különösen szeretem, mert ezzel csírájában lehet megölni minden kezdeményezést, – ki az a hülye, aki egy eleve reménytelen harcban szerepet vállal, nem igaz?

Én meg vergődök itt, de minek?
Hogy nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség van – ki hiszi el? Hogy ha egy módszerről kiderül, hogy nem felel meg a célnak, akkor nem a célt kell eldobni, hanem módszert kell váltani. Ha a csacsit nem lehet szépszóval menetelésre biztatni, hát szénacsomót kell lengetni előtte, vagy a célhoz tenni – majdcsak odaüget, hiszen nem hülye szegény, csak egy sokszor csalódott szamár.
Ha a választó azért nem megy oda az urnához, mert nem hiszi el, hogy ez változtatna a sorsán, akkor meg kell neki mutatni, hogy a segítségével mit lehetne elérni. Ha a világ legtisztességesebb politikusával nem lehet sikert elérni – már, ha nem azt értjük siker alatt, hogy ott hallgathat a parlamentben – akkor annak a politikusnak átmenetileg hátrébb kell lépni.
Ha akkora a megosztottság, hogy a pártok képtelenek a közös cél érdekében dolgozni, akkor menjen az összes párt a francba.
Persze lehetne ezt szebben is megfogalmazni, de minek, úgysem értenek semmiből, ennek isszuk a levét a mai napig.

Úgyhogy, ma nem ezzel a témával foglalkozom, hanem a kuplerájjal – kicsiben. Úgy hozta a sors, hogy az utóbbi napokban többször is keresztül kellett autóznom a Tétényi fennsíkon, így aztán – ha akartam, ha nem – bepillantást nyerhettem a nehéz testi szexmunkások hányatott életébe, ami nyáron még csak-csak, de most azért már hideg van. Ott állnak a lányok az út mellett, a bádoghordóban tűz ég, fölötte nem liba forog nyárson, hanem a lányok pucér feneke pirul, melyet, mint cégük reklámját tesznek közszemlére.
Hál’istennek soha nem szorultam rá, hogy igénybe vegyem szolgáltatásaikat, de erre nem vagyok különösebben büszke, egyszerű szerencséről van szó.
Arról, hogy van kis szókincsem, ismeretségi köröm, tudok mosolyogni és szeretek hízelegni a nőknek, ez persze egyenes út a házasságba, de addig, ugye, lehet a sivatag rózsáiból legelgetni.

Nem mindenkinek van ilyen szerencséje, vannak emberek, akik gátlásosak, nincs barátjuk, nincs társaságuk, de ösztöneik nekik is vannak, márpedig a szexuális késztetés igen erős tud lenni – a vágyat ki kell elégíteni. De vannak olyanok is, akiket egyszerűen a változatosság varázsa fog meg, vagy csak kényelmesek, nem kívánnak udvarolgatni, nincsenek hosszú távú terveik – hoci-nesze és mennek tovább.
A lányok számára is tiszta üzlet lenne ez, ha nem kellene striciket etetniük, pontosabban azok etetik őket abból a pénzből, amit számára megkerestek. Állnak a nem is csúnya vagy gusztustalan lányok az út mellett, feneküket pirosra csípi a hideg vagy a hordóban lobogó tűz, és várják a fizetőképes keresletet. Hogy ez a megoldás kinek jó, azt nem lehet tudni, hiszen ameddig a koldusokat és a hajléktalanokat hihetetlen energiával képes eldugni szem elől a társadalom, addig ezeket a puciseggű pillangókat közszemlére teszi.
Nem rendeli el Orbán sem, hogy csak elsötétített popsikat lehet mutogatni a kiskorúaknak, meg a szex vásárlóinak, vagy hogy rájuk kell írni: Nemzeti Puncibolt…

Szerintem a kupleráj intézménye tisztességesebb lenne, egészségügyi, munkavédelmi és közbiztonsági szempontból is.
A politikusok persze ennek hallatán elkezdik forgatni a szemeiket és erősen remélik, hogy a durvák nem néznek híradót, de persze azért egyszer-egyszer megbuknak, olyankor vadul tagadnak. Ezt tette ezt Kósa honatya is, mikor reá vetült az erkölcstelenség setét árnya.
Amúgy meg ez az egész ország egy nagy kupleráj, politikai kurvákkal, futtatókkal, a maffia kezéében – tiszta röhej, hogy éppen az örömlányoknak nem lehet egy sokkal kisebb és erkölcsösebb kupi langymeleg biztonságát élvezve dolgozni.
Ha jól belegondolunk ebbe, akkor a politikai kurva elviszi keresménye egy elenyésző töredékét a lányokhoz, vesz rajta szexet és becsaphatja magát azzal, hogy őt is szereti valaki.

Pedig nem…