Nem tudom, hogy megéri-e, hogy lesz-e foganatja.

Hetek óta nem írtam posztot a blogra, ami nem véletlen. Fölös időimben azon elmélkedtem, hogy egyáltalán megérte-e. Volt-e értelme az utóbbi egy évem jelentős részét a köz ügyein rágódva, megoldásokat, kitörési pontokat keresgélve tölteni. Azon, hogy érdemes volt-e néha éjszakába nyúlóan megírni mindazt, ami a közös felelősség érzetétől fűtve gondolkodásra, majd azok összefoglalására késztetett.

Eltölthettem volna ezt az időt másképp is. Szánhattam volna nagyobb energiákat a barátaimra, a páromra, a munkámra, elmehettem volna ötvenszer több edzésre, most biztos három kilóval könnyebb volnék, és jobban állna rajtam a kedvenc farmerom.

Lehetséges.

Ám nem bánom, hogy így tettem. Sőt. Még mindig hiszek. Naiv libuska vagyok. Úgyhogy kísérletet teszek arra, hogy levezessem, hogy bizony e blog megszületésének aspektusából, egy év leforgása alatt valójában nem is történt semmi érdemleges. Semmi olyasmi, amiért az egész megszületett. Azaz dehogynem. Még rosszabb lett. Sokkal…

Pontosan egy esztendeje zajlott az „eget rengető” netadó elleni tüntetés. Magam is ott voltam. Frenetikus volt. Azt éreztem, igen, valami elindult. Alakul, formálódik valami nagy dolog. Nem vagyunk elveszve. Itt van, és elérhető közelségbe került a reális, a jó értelemben vett „értelmiségi” alternatíva.

Nem így lett. Az ezt követő „tüntetésecskék” színvonala, szervezettsége, összetétele meredeken süllyedt lefelé. A „ballib” észosztók mellveregetéseinek renyhe fórumaiként sorra fulladtak kudarcba, érdektelenségbe, lélek-, s lényegvesztésbe.

Ki kell mondani.

Tavaly ilyenkor milliók hőbörögtek, és több, mint tízezren tüntettek Budapest utcáin, havi hétszáz forint tervezett közteher miatt.

Most, pedig, amikor 12 hónap leforgása alatt kitoltak a fenekünk alól közel egymilliárdszor annyi közös vagyont, szinte mindenki kussol, bólogat vagy legalább is a lemondás könnyedségével tovább vegetál.

Emiatt engedjétek meg, hogy ismét hallassam a hangom, és kísérletet tegyek arra, hogy a teljesség igénye nélkül (nem biztos, hogy minden eszembe jut majd) összefoglaljam, hogy milyen vészterhes és nyomasztó aktusokat nyomtak le egyetlen esztendő leforgása alatt a torkunkon.

• Eltussolták a brókerbotrányt, és a kapcsolódó Quaestor- ügyet, valamint egy rakás kormányhű kiskatona, vagy kiskirály mutyibizniszét. Elég, ha csak az V. kerületi ingatlanügyekre, az MNB kesze- kusza, és követhetelten költéseire, milliárdos herdálásaira gondolunk. Továbbra sem tudunk semmit a paraolimpiai sportolók támogatására szánt pénzek elsikkasztásának sorsáról, ám mára ismeretessé vált, hogy ha a falábú magyar futballválogatott valami csoda folytán kijut a soron következő EB-re, akkor e középszerű, magukat valódi sportembernek tituláló ficsúrok között egymilliárd tisztes magyar forintot fognak szétosztani. Szégyen.

• Csaltak a hármas metró felújítására kiírt tenderen, vettek tizenhárom milliárdért egy kamu „nemzeti” mobilhálózatot, elkezdték bekebelezni a hazai kereskedelmi bankok rendszerét, amely szektor résztvevőit ők maguk is szívesen fogadták anno a vállalhatatlan, tűrhetetlen, s már- már az uzsora- módszertan határait súroló konstrukcióikkal együtt. A külföldi székhelyű és idegen tőkével rendelkező bankoknak mára két választása maradt hosszútávon; vagy hagyják magukat ki- és elűzni a honi bankszektorból, vagy pedig engedik az egész pereputtyot beolvasztani…

• Tovább gyűrűzik a közbeszerzési pályázatok rendszerének átláthatatlansága, durva kiismerhetetlensége. Ide- oda tologatják az állami pénzeket, az aktuális csókosok javára, nagy vezérünk kénye- kedve szerint. Te pedig végignézed, hogy a felcsúti disznópásztor, meg a főnök veje milliárdokat szakít, illetve azt, hogy mostanra szinte száz százalékig sikerült beszippantaniuk az évente sok száz milliárdos fogalmat bonyolító dohány- bizniszt, és betolni azt a haverok cégeinek égisze alá.

• Elfogadtak egy olyan rémisztő, az alapvető polgári és emberi jogokat sértő és romboló, azokat mélyen a sárba tipró törvényt, amely alapjaiban korlátozza a szabadságjogaidat és olyan szinten tesz kiszolgáltatottá a hatalom, és annak képviseletében fellépő rendvédelmi szervek előtt, mint amire közel hetven éve nem volt példa Magyarországon.

• Épp napjainkban hordtak szét talicskával pár százezer hektár magyar anyaföldet a strómanok, és azok haverjai, illetve közeli hozzátartozói részére. Azt a drága termőföldet, amelyre ezredéves múltja során a magyarság oly büszke lehetett. Bravo!

• Bár szépen elrejtik, s valótlan mérőszámokat a kirakatba pakolva annak rendje, s módja szerint meghamisítják az adatokat, óriási mélyponton stagnál az államadósság. A lakosság, a családok számára első blikkre, a közgazdaságtan alapvetéseit nem ismerő egyszeri ember számára kedvezőnek, barátinak, humánusnak látszó támogatások intézményrendszere hihetetlen ingoványos talajra építkezik, s bármikor összeomolhat. A nagy lyukakat a kisebbek keletkezésével nyert anyagok újragyúrásával foltozgatják, miközben nem veszik észre, hogy lassan szétszakad az egész rendszer. Példának okáért, azt tudtad, hogy bár nemrég még a mellüket veregették, hogy visszaperkáltuk az IMF- hitelt, idén június végén, a nagy „migránshisztéria” és a nemzeti konzltáció kezdetekor szépen, csöndben 500 millió eurós hitelt kaptunk be csak úgy az Európai Beruházási Banktól? Mindezt azért, hogy legyen miből finanszírozni az egyébként is EU-s támogatású projektek önrészét, amelyekből az utóbbi 10 évben egy rohadt járdaszegély nem kerülhetett volna a helyére Magyarországon? Közben pedig folyamatosan az Európai Uniót kritizáljuk minden fórumon, pedig ha tetszik, ha nem, az elmúlt 12 év támogatásai nélkül mára véglegesen és visszavonhatatlanul leszakadtunk volna. Hát nem vicc?

• Mondd, gondolkoztál már azon, hogy hová a csudába tűnt a magán- nyugdíjpénztári megtakarításod? Ha nem, akkor itt az ideje elkezdeni.

• És ahhoz mit szólsz, hogy bár a hírek az utóbbi hónapokban rohadtul nem erről szólnak, de ahazai egészségügy soha nem látott mélyrepülésben van? Tudod, milyen az, amikor azt mondják egy kismamának, akit tegnap császároztak, hogy sajnos nincs elég fájdalomcsillapító? Vagy az, hogy több, mint kétszáz háziorvosi körzetben nincsen orvos? Idős, beteg emberek, és piciny gyermekek utaznak 50-150 kilométert, hogy ellássák őket, vagy szimplán csak felírassanak egy receptet? Tudatában vagy annak, hogy a frissen végzett rezidensek majdnem fele külföldön folytatja a pályafutását és nem téged gyógyít majd, ha szükséged lesz rá? Folytassam?

• Elszomorító és húsbavágó tény az is, hogy jelenleg Magyarországon civil szerveződések, saját forrásokból, és adományokból foltozgatják a szociális hálón tátongó lyukakat. Ők adnak enni a rászorulóknak, ők gyűjtenek ruhát, tüzelőt, takarmányt, tisztítószert azoknak, akiknek élet- halál kérdése az, hogy van-e aki néhány jó szóval, egy-két adag étellel, vagy pár forinttal segít rajtuk konkrétan azért, hogy ne haljanak éhen, vagy ne dögöljenek bele a mocsokba…

• Kerítés mögül, ketrecből nézzük az emberiség egyik legnagyobb tragédiáját, a migrációs válságot. Mint a bazári majmok, akiknek minden egyes szájbatekert napon adagolnak egy kis banánt, hogy nyugodjanak, kussoljanak. Néhány hónap kártékony, „kivagyok- mivagyok” retorikájával és felszínes keménykedésével nem csupán sikerült a magyarokat újfent Európa perifériájára sodorni, és ismét egy antiszociális, együttműködésre, kreatív megoldásokra és kooperációra képtelen eleggyé degradálni, hanem még jobban elszigetelni, elvadítani és elkorcsosítani. A „nézzük együtt, ahogy megdöglenek a szomszédok tehenei a nem is olyan zöld füvön” mágiája olyannyira mély, és fogékony analógiává lett a velejükig beoltott „birka-magyaroknál”, mint eddig szinte semmilyen ideológiai, társadalmi, vagy politikai adalékanyag. A gyűlölet-, s a félelemkeltés olyan professzionálisan kimért, kikísérletezett és kiadagolt esszenciáját nyeldekeled Te is napról napra, amelyet talán még nem látott a világ. Közben meg pont nem érdekel, hogy tönkrevágják az oktatási rendszert, a gyermekeid a jövőjét, és azt is elhiszed, hogy a Testnevelési Egyetem vadonatúj tornacsarnoka is csupán csak egy szerencsétlen zárlat miatt égett le a napokban…

• Aztán fel sem fogod, hogy hamarost itt a vége „szabad sajtó” eszményének is, mivel a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a szabad vélemény-nyilvánítás alapelveit szépen lassan szintén felszámolják. A „baloldalinak”, vagy legalábbis ellenzékinek, ellenpontnak számító médiumok sorozatos ellehetetlenítése, a tulajdonosi köreik gyökeres átformálásában való asszisztálás egy nagyon fontos és a köz által nem ismert, s fel nem fogható stratégia része, amely mára élesen kiütközni látszik. Az utóbbi pár hónapban tucatnyi értékes, fantasztikus újságíró hagyta el a Népszabadságot, és a HVG-t is. Egy okosan felépített, lagymatagnak tűnő, mégis gyilkos folyamat részeként fokozatosan építik, degradálják és butítják le ezeket a lapokat, és ha hozzávesszük a Simicska-, majd újabban a Vajna- féle sehonnai cirkuszt, mostanra biztosak lehetünk benne, hogy a trendek csakis egyfelé mutatnak. Mégpedig a hatalomorientált, beteges, egyoldalú, senkiházi médiabirodalmak irányába tendálnak, mivel a „központi igényeket” az adósságpótlással együtt több, mint évi százmilliárdból prüttyögő, eladósodott közmédia nem képes, és soha volna képes maradéktalanul kiszolgálni.

• A végére hagytam a legkeményebbet. Ma, Magyarországon a lakosság 24%-a, tehát majdcsak egynegyede él a létminimum alatt. Az elszigetelődés, a lemaradás, a leválás, a perifériáról való éles lepattanás soha nem látott méreteket ölt. Te, aki ilyesmiket olvasol, bizonyosan el sem tudod képzelni, hogy mit jelenthet az, hogy huszadika után csak egy marék liszt, két marék cukor, és egy kiló aszott krumpli marad a salétromos, penészes házad kamrájában. Napjaink oktatáspolitikájában szinte szabályos, szabványos és már-már törvényes a szegregáció alkalmazása, így eleve elvesznek a szó lényegi és átvitt értelmében „éhes és jobbra éhező” tehetségek, leszakadnak azok a gyermekek is, akiknek eddig akár minimális esélyük is volt a kitörésre, a felemelkedésre.

• Tehát, amíg te Európa egyik legmagasabb SZJA- kulcsát, és járulékköltségeit, valamint egyéb, a vállalkozást terhelő adóit nyögöd, csudamód át vagy verve. Nem látsz tovább az orrod hegyénél. Mintha egy orbitális „orbáni köd” ereszkedett volna az egész szerencsétlen országra, amelyben bár szép lassacskán megfulladunk, mégis úgy érzékeljük, hogy a kéj, és önigazolás gyönyörűségét magával hozó, mámoros dicsőség gőze elfeledtethet mindent és elhozhatja a pillanatnyi megelégedést, megnyugvást és pozitív visszacsatolást.

Egy a baj, hogy nem így van.  Hogy mindez illékony és sérülékeny. És egyszer nagyon-nagyon fájni fog, ha tudatára ébredünk, hogy mindezt így, és ennyire birka módon benyeltük.

Megkíséreltem felsorolni, hogy csupán az elmúlt egy esztendő során, hová, merre, és mi mindenre herdálták el a közös erővel, együtt megkeresett, majd leadózott forintjainkat. Az háborít fel, hogy téged nem bánt, hogy az általad minden egyes rohadt napon felépített álmaidból, s eszményeidből rendre szart gyúrnak, és abból egy alapokat nélkülöző, gyenge látszat- várat építenek…

Nem tudom, hogy merre tovább. Nem is vagyok rá hivatott, hogy megjövendöljem. Egyet tudok. Azt, hogy féltelek. Féltelek téged, magamat, és főként a meg nem született gyermekem jövőjét.

A közös, a kollektív felelősség érzete hiányzik belőlünk. A „nagymagyar” nemzettudatosság torzulása által olyasféle karakterisztikus átkot nyögünk mindannyian, amelyen sorra csak deformálni vagyunk képesek, nem pedig úrrá lenni rajta, ne adj’ Isten átalakítani, átminősíteni ezt a szenvedő, alárendelő, a hibákat el-, és megtagadó, azokat folyton a szőnyeg alá söprő attitűdöt.

És igen. Még mindig nem akarok innen elmenni. Még mindig itt élek, itt alkotok, itt vagyok kreatív, itt szeretek, itt teszem a dolgom. Semmi mást nem kívánok jobban, mint sem, hogy csak picit elgondolkodj. Hogy értékelj, hogy mérlegelj. Hogy láss is, ne csak bámulj kifelé, a semmibe…

Dudás Enikő/mitortenikma.blog