Egy ember mind felett
A Magyar Köztársaság első, és ezidág legnépszerűbb elnökét eltemették. A temetés előtt nagy volt a felindulás, fölbuzdulás, hogy ki menjen, ki ne menjen, ki mehet, ki nem mehet, ki beszélhet, és ki hallgasson. Nem értettem. Illetve igen. De jobb lenne nem érteni. Vártam tehát egy napot. Elvégre a temetés előtt, alatt, és közvetlen utána tülekedtek elegen.
Megmondták, hogy ki ne menjen, ki beszéljen, mit mondjon, és különben is. S aztán feltűnt egy cím ott, ahol sokszor az általam vetett betűk is közkézre kerülnek: „Nem lehetne, hogy Göncz Árpád temetése kizárólag Göncz Árpádról szóljon?” S bár az írás szerzőjének (H. A.) stílusától már többször kaptam sikító-frászt, most, talán kivételesen maximálisan egyet tudok érteni ezzel a címválasztással. Alapvetően van ugyanis abban valami szomorúan röhejes, amikor úgy kezdenek marakodni egy még szinte ki sem hűlt test felett, ahogy talán hordában élő őseink marakodtak a leterített társ felett. Lándzsán, nőn, bármint, ami érték lehet. Aminek felmutatásával bebizonyítható, hogy ott voltak, látták, visítottak az ő emlékezetére. Annyira, hogy fél fülük bánta a marakodást. Aztán rájöttem, hogy valójában olyan helyzet alakult ki, amiből talán nem lehet jól kijönni. Amiből legfeljebb akkor lehetett volna jól kijönni, ha Göncz Árpád, megsejtve a lehulló lepel suhanását, elbujdokol. Egy senki által nem látott, nem ismert helyre. Követve azt a szokást, amikor a törzs Vénei elmentek az erdőbe, felmentek a hegyre „beszélgetni a szellemekkel”. Elvéve a lehetőséget mindenkitől arra, hogy politikai bunkósbotként használják a halálát, a temetést. Göncz Árpád esetében is.
Szinte folyamatosan azt hangoztatva, hogy kinek mit üzent, ki szerint mit szeretett volna, és ki szerint kit nem szeretett, vagy szeretett. Elfeledkezve arról, hogy egy halott elsősorban halott. Megfosztva a reakcióktól. Attól a lehetőségtől is, hogy egy pályatárs szavaival éljen: „Gondolta a fene!”. Nem. Valójában nem tudjuk, mit szólt volna, mit gondolt volna a halott arról a cirkuszról, ami a temetése kapcsán kezdett kirajzolódni. S aminek nem kis része van abban, hogy magam nem vettem részt a temetésen. Nem hiszek abban, hogy a jelenlét legitimál bármit, és a jelenlét hiánya kirekeszt bárkit. Nem hiszem, hogy az ott, nagy plénum előtt letett virágok mindegyike a tisztelet jele, és egyik mögött sem volt ott a szándék: megmutatkozni a „többieknek”. Hadd lássa az a sok ember, a fényképezőgépek, a kamerák: ott volt X. és Y. Ám miközben nyilván sokan voltak ott, és sokan jelen is voltak, szinte biztos vagyok abban is: sokan a valóban tisztelők közül nem voltak ott.
Tisztelet! Azt hiszem Göncz Árpád nem várt el tiszteletet. Mert akkor aligha tisztelték volna. A tiszteletet, a szeretetet nem lehet elvárni, kizsarolni. Az álságos jeleit igen. Lehet szociológiai nyomásgyakorlással, fegyverrel, nagyon is világi zsarolással elérni a tapsot, a mosolyszerű arcizomgörcsöt, énekkart, és bérflótásokat. De a tisztelet az valami más. Aligha a külsőségek. Sokkal inkább az, amit olyasmi jelez: Göncz Árpád pártállástól, alapszemélyiségtől, értékválasztástól függetlenül volt sokak szemében a magyarok köztársasági elnöke. A máig legnépszerűbb köztársasági elnöke a ma már nevében sem köztársaság országnak. S nem azért, mert pénzt osztogatott, nem azért, mert egy párt katonájaként került a székbe, nem azért, mert egy párt bármikor lobogtathatta volna az általa évtizedekkel korábban talán aláírt jelentéseket, és azért sem, mert megválasztásakor sikerült addig szavaztatni és savaztatni a vakondokokat, amíg belevakultak. A tisztelet valami olyan, amitől kicsorbulnak azok a kísérletek, amely például egy holtában elkövetett karaktergyilkossági kísérlet is volt. Amelytől különben az is indifferenssé válik, hogy az SZDSZ tagja volt. Abban a korszakában az említett pártnak, ami kicsit másról szólt, mint ahova jutott. A párt.
Göncz Árpádot eltemették. Több ezren ott voltak. Több millióan pedig nem voltak ott. Személy szerint jobban érdekelnek az utóbbi milliók. Őket nem mutatja a kamera, nem szerepelnek a „nagyokkal” egy fényképen. „Csak” élnek. Talán emlékeznek is. Talán arra is emlékeznek, hogy a tisztelet nem hangzavar és vakuvillanások kérdése. Talán arra is emlékezve, egy tanár, egy ember emlékének legnagyobb tisztelete, ha békén hagyják. Nem elfelejtik, hanem békén hagyják. Nyugodni. Talán Göncz Árpád esetében sikerül. Talán sikerül nem zarándokhelyül válnia holtában. Az élében őt elfeledőknek.
Mert a tisztelet valami olyasmi, amitől az emlékezés folyamatos. Ahogy egy jó tanár az életen, a személyiségen hagy nyomot és nem az ellenőrzőben vagy a korbáccsal megvert háton. Talán nagyobb, és valósabb tisztelet örömmel levenni a polcról, évek, évtizedek múltán a „Gyűrűk urát”, egy kényelmes fotelbe telepedve, mint az év egy adott napján eljátszani egy politikai monodrámát a köz-szemek előtt.
Author: Endre István Simay
Az írások, gondolatok nem elfogulatlanok, mivel rajtuk a szerző árnyéka. az enyéimen is.Kár elvárni azt, hogy egy hír alapján alkotott vélemény steril, minden elfogultságtól mentes legyen. Még azt sem lehet mondani, hogy aki ezt várja el, az a cenzúra híve, vagy akár az öncenzúráé. Azon egyszerű okból, hogy a cenzúra sem steril, és az sem mentes az elfogultságtól. Az öncenzúra pedig a gondolatok önigazoló darálója csupán, melynek eredménye a hatalom hintőpora. Hogy jobban csússzon, és a szerző jobban csússzon-másszon. Miközben a legkisebb szellő is felkavarhatja a hatalom hintőporát, torkára forrasztva a szót a szerzőnek, és a betakarva, a múlt homályába taszítva azt. A vitának, véleménynek szerintem szabadnak kell maradnia. A szabadságot és a szabadosságot, személyeskedést azonban nem szeretném hagyni, hogy összekeveredjen.
9:26 de.
Én azért voltam ott, mert korábban megfogadtam magamban, hogy ott leszek. Jelenlétem valóban semmire sem volt jó vagy rossz, az magamnak, és Árpi bácsi magamban élő emlékének szólt.
Sok „mezítlábas” tisztelője volt ott.
10:26 de.
szep volt!!tetszett!!az a sok finom uriember meg a nehu szurkeruhas csonthuszar!!szep volt na!!
meg is tapsoltak amit mondtak!!
van ilyen???
-hat temetes nem…?
10:26 de.
A compelling part of the collapse of communist rule in Europe at the end of the 1980s was the arrival in political power of several heroic cultural figures. The Czech, Václav Havel, was the best known, but Hungary had its own playwright-president. Árpád Göncz was persecuted under communism, resisted with essays and plays and, in 1990, found himself as his country’s head of state.
10:42 de.
„Tisztelet! Azt hiszem Göncz Árpád nem várt el tiszteletet. Mert akkor aligha tisztelték volna. A tiszteletet, a szeretetet nem lehet elvárni, kizsarolni. Az álságos jeleit igen. Lehet szociológiai nyomásgyakorlással, fegyverrel, nagyon is világi zsarolással elérni a tapsot, a mosolyszerű arcizomgörcsöt, énekkart, és bérflótásokat.” Köszönöm ezeket a sorokat ! Kende
11:54 de.
convinving, I thionk so, Á. Göncz didn’t worry about to be found himself in that position. So, he was the best to now in this position. Not for politicsm but for the people of the country. Even for the deprivated ones.
Just, becuse he was emerged from the people, and his face remained during his first-man period. Instead of several others who lost his face. Even before their emergence. (e.g. the copy-paste „header” Mr. Shmitt)
11:55 de.
Excuse for the typo: Mr. Schmitt
12:48 du.
Mára lecsengtek az érzelmek és nagyjából józanul lehetett értékelni a temetést. Bár magánemberként, de végül is megjelent a magyar politikai élet színe-java.
Két dolog azonban feltűnt.
Az egyik: Orbán megjelent magánemberként, egyetlen szál virág nélkül – pedig a megemlékezőknél volt. Ezt nyilván valóan nem tehette volna meg, mint államférfi, de hát, magánemberként, ugyebár…Azután meg, mihelyt Várszegi Asztrik elmondta beszédét, amolyan „ezt is letudtuk” formában hátat fordított, és b. nejével az oldalán, mindenkit megelőzve levonult a színről. Erre csak annyit tudok mondani: bunkó vagy, Bugsy!
Félt volna? Ugyan, mitől? Hiszen emberek közt, gyászolók közt volt, igaz, nem az ájult hódolattal nyálcsorgató hívei közt – ami azért fura lehetett neki.
Viszont erősen feltűnt valami: az emberek elhúzódtak a közeléből. Mintha vákuum keletkezett volna körülötte, és nem a TEK izomagyúinak óvó közelsége miatt, és nem is azért, mert nem szerettek volna útjában lenni egy merénylövésnek. Nem, kérem, a zemberek egyértelműen kinyilvánítottá, hogy még a közelségét se bírják.
A másik: Áder ugyan fogott virágot a kezében, de az egy kála volt, ami nem kifejezetten temetési szertartási virág, inkább lakodalmas, esetleg születésnapi, de minden képpen nőies.
Kérdem én: ennek a két taplónak nincs valaki protokollhoz értő a közelében, hogy elmondaná nekik: tudni illik, hogy mi illik?
7:32 du.
Jaj, István, olyan háklis vagy!
Csak egy kála fért bele a kálóba.
A köztársasági elnöki büdzsé kissé szűkös manapság.
Elvonási tünetek, meg minden.