Ezekben a napokban, hetekben szűkebb hazámban, Kanadában, de az euro-atlanti világ számos országában is megemlékeznek a második világháború hőseiről, mártírjairól, áldozatairól.

„Kizökkent az idő, óh kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!” – kiált föl kétségbeesetten Hamlet, amikor rádöbben, hogy „múlni hágy időt és szenvedélyt” „nem lendítve semmit”. Mintha Shakespeare előre látta volna a 20. század derekán élt európai és amerikai politikusok tehetetlenségét, akik késlekedtek, amikor a Pokol támadásba lendült, és már csak 52 millió halál árán voltak képesek helyretolni a kizökkent időt.

Két éve írtam az újjáéledő Horthy kultuszról (megjelent az Amerikai Népszavában), és azóta csak romlott a helyzet. Az elmékben nem gyúlt világosság, derék magyar barátaim sokasága – köztük igen sok zsidó – hiszi még most is, hogy az a Horthy Miklós, akinek kezén minimum hétmillió ember vére szárad az ötvenkétmillióból, snájdig úriember volt, afféle anglomán gentleman, majdhogynem zsidóbarát, aki nem tehetett semmiről, és úgy csöppent bele félmillió zsidónak tekintett magyar állampolgár Auschwitzba vonatoztatásába, mint a légy a tejbe.

A második világháború borzalmaiért nem csak azok a felelősök, akiket Nürnbergben háborús bűnössé nyilvánítottak. És ha a többiről megfeledkezünk, könnyen megismétlődhet velünk – vagy ami rosszabb: az utódainkkal – a történelem. Mindez nekünk magyar eredetű kanadaiknak azért fájdalmas, mert szülőföldünkön sorra rehabilitálják a háborús bűnösöket, Horthy mellett Hóman Bálinttól, Wass Alberten, Nyirő Józsefen keresztül olyan tömegben, hogy fölsorolni is fárasztó.

Kertész Ákos (Montreál)

Kertész Ákos Montreálban

A zsidó nép száraz ága

A magyar zsidók meglepően elnézőek Horthy Miklóssal szemben.

Meglepően? A helyzet azért ennél súlyosabb. Megdöbbentően.

Ez hogy’ lehet? Ez az ember közel hatszázezer magyar zsidó halálában sáros. Ez az ember a náci Németország Tigris tankjaihoz kötötte a Magyarország rozoga szekerét, és a több mint félmillió zsidó mellett még minimum kétszázezer „fajmagyar” katonát küldött a halálba.

A kérdésnek, miért hiszik a zsidók még most is azt, hogy Horthy Miklós csak afféle szalon-antiszemita volt, és a zsidósággal tulajdonképpen gentleman módjára viselkedett, és Magyarország teljhatalmú vezetőjeként nem volt felelős semmiért, és mindenbe csak belesodródott, és mindennek mások voltak az okai (részben az antant, részben maguk a zsidók, részben a németek), az ad pillanatnyi aktualitást, hogy november 3-án egy újabb Horthy szobrot avattak Budapesten, ami ellen még az Egyesült Államok követsége is tiltakozott.

Eredménytelenül. November 9-én, amikor Európa polgárai a Kristallnachtra emlékeztek, Miskolcon könyvet égettek az újnyilasok. Radnóti Miklós verseit. A költő halálának évfordulója után pár nappal összetörték a meggyilkolásának emlékhelyén álló szobrát; 17-én fehér lóval vonult föl a véreskezű kormányzó híveinek tömege Horthy bevonulásának emlékére. Eddig. A sorozat, borítékolható, folytatódni fog.

Benedek István Gábor írónak a Mazsihisz égisze alatt megjelent drámai hangú tiltakozása mellett a Mazsihisz, a magyar zsidó hitközségek szövetsége is kiadott két lagymatag tiltakozást. Nem tudom, kinek a nevében. A holokauszttal a nácik nem csak a zsidó vallást gyakorlókat (hitközségek tagjait) , hanem egyértelműen a zsidó fajt akarták kiirtani. Van olyan, hogy zsidó faj? Természetesen nincs. Az egész emberi nem (genus) egyetlen faj. Ez tudományosan bizonyított tény. Zsidó nép van, zsidó etnikum. És van zsidó vallás. A fajelmélet, minden genocídium ideológiai alapja, tudománytalan maszlag!

De az mindegy, hogy a halálraítélteket zsidó népnek, zsidóságnak vagy zsidó fajnak nevezik-e. A hóhérok hatmillió zsidón végrehajtották az ítéletet, ebből hatszázezer magyarországi születésű, magyar anyanyelvű, magyar zsidó volt. Horthy Miklós kormányzó alattvalója.

Zsidónak lenni sehol a világon nem fáklyásmenet, Izraelen kívül még ma is leginkább szerencsétlenség. És különösen nehéz zsidónak lenni Magyarországon, mert a magyarországi zsidó közösség Európa – talán a világ – legasszimiláltabb zsidósága. (Ezért nevezi a magyar zsidókat Randolph L. Braham, a világhírű holokauszt-kutató a zsidó nép „száraz ágának”.)

A zsidók asszimilációjának is, mint minden más társadalmi jelenségnek történelmi magyarázata van. Az 1848-as magyar szabadságharc bukását követő kiegyezés után (mely Magyarország és a Habsburg Császárság között jött létre 1867-ben, és megteremtette az Osztrák-Magyar Monarchiát), a független magyar közigazgatás alá eső területek lakosságának (összesen mintegy 17 millió) kevesebb, mint a fele tartozott a magyar etnikumhoz. Ezért a hatóságok minden eszközzel, csábítással, édesgetéssel, kiváltságok fölkínálásával, de fenyegetéssel, kirekesztéssel, jogfosztással is noszogatták a németajkú (sváb, szász, cipszer), a szlovák, a román, a szerb és a horvát kisebbséget az asszimilálódásra. Csakhogy a tizenkilencedik század nagy nacionalista hulláma a magyarországi nemzetiségek nemzeti öntudatát ugyanúgy fölszította, mint előtte a magyarokét, eszükbe sem volt beolvadni; egyedül az anyaországgal (akkor még) nem rendelkező, de állampolgárként frissen emancipált zsidóság hajlott az asszimilációra.

Ezért a magyarok keblükre ölelték a zsidókat, a „Mózes-hitű magyarokat”, zsidó-magyar sorsközösségről, közös szenvedés-történetről fantáziáltak, az egymillióhoz közelítő zsidó etnikum jelentősen megnövelte az alig nyolcmilliós magyarság jelenlétét a soknemzetiségű országban.

Mindezt a zsidóknak a szabadságharcban vállalt szerepe is indokolta. Első pillanatban a zsidóság az országban sokfelé csatlakozni akart a forradalmi, liberális eszmékhez. De a második pillanatban már, mint Magyarországon oly sokszor, 1848-ban is lángra kapott a szabadság első szellőjétől a magyar zsigeri antiszemitizmus. Ha szabadság van, akkor szabadon lehet ütni a zsidót! (A pogromokat a magyarság legjobbjai állították le, amikor az új kormány már oda bírt figyelni a polgári forradalom céljaihoz méltatlan jelenségre.) A zsidók először döbbenten és sértetten visszahőköltek, mégis később, főleg amikor a császár a Szent Szövetség nevében segítségül hívta az orosz cár kozákjait, a szabadságharc mellé álltak. Hiszen a zsidók nagy része az orosz pogromok elől menekült magyar földre. Ha utánuk jött az orosz, akkor nem volt kétséges többé, hol a helyük. A kirurgus szanitéc lett, a többi zsidó honvéd. Vagyis a zsidók egyszer bizonyítottak már.

Aztán elhagyták a pajeszt és a kaftánt, civilizált európai polgárként kezdtek kinézni, és megszerették a tréfli magyar konyhát, a tejfölös paprikás csirkét, a sertéspörköltöt és a bográcsgulyást, az abált szalonnát és a harcsapaprikást, tisztességesen megtanultak magyarul, az elszegényedett dzsentrigyerekek gazdag zsidó családokba házasodtak be, rangot hozva hozományul a pénzhez. A magyar irodalom és költészet leglelkesebb olvasói és terjesztői a lipótvárosi művelt zsidóasszonyok lettek.

A zsidók tehetségüket a „magyar hazának” adták, hatékonyan vettek részt a 19. század második felének nagy liberális föllendülése idején a gazdasági, a tudományos, a kulturális életben, és hősiesen helytálltak a frontokon is, az első világháborúban.

De jött a vereség és a trianoni döntés: a Habsburg birodalom fölosztása túlnyomórészt etnikai, nemzetiségi alapon. Mivel azonban a történelmi Magyarországon a nemzetiségek bizonyos régiókban keverten éltek, az úgynevezett „elcsatolt” országrészekben sok magyar nemzetiségű lakos is idegen közigazgatás alá került, viszont a szuverén Magyarországon már alig maradtak nemzetiségek, így nem volt tovább szükség az elmagyarosodott zsidókra.
Bűnbakra azonban annál inkább, mivel az önmagát másoknál mindig különbnek tartó nacionalista magyar társadalom képtelen volt a háborús vereség tényét földolgozni. Ezt a kognitív disszonanciát oldotta föl azzal, hogy másra mutogatva bűnbakot keresett. A vereség fölélesztette a „békeidők” liberális légkörében csak lappangó, „nem elegáns”, de nagyonis létező antiszemitizmust, mely a békeszerződés revíziójának szorgalmazása mellett Horthy Miklós fő ideológiája lett, kielégítve ezzel az ország területének megcsonkítása miatt sokkolt magyar tömegek lelki igényeit.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Trianon óta a magyar közvélemény – szinte a mai napig és teljes egészében; tehát a retrográd tekintélyuralom hívei éppúgy, mint a liberális demokraták, a jobboldaliak ugyanúgy, mint a baloldaliak, a keresztények ugyanúgy, mint a zsidók, a burzsoázia is és a proletárok is – egyöntetűen vallják, hogy a békeszerződés ordítóan aljas és igazságtalan volt.

Csakugyan?

A kiegyezéssel megalakult Osztrák-Magyar Monarchiában Magyarország a birodalomnak Ausztriával egyenrangú társtulajdonosa lett, közösen nyomva el a birodalom területén élő összes többi népet, nemzetet és etnikumot. A Kárpát Lágerben a magyarság volt Ausztria kápója. A világháborúba, amely a világ imperialista újrafelosztásáért indult – bár az újrafelosztásból Magyarországnak geopolitikai helyzete folytán egy kapavágásnyi sem jutott volna – Magyarország óriási lelkesedéssel ugrott bele, de ez csak a magyar történelmi uralkodó osztály szárnyaló politikai ostobaságát dicséri.

Az első világháborúnak ezért Magyarország Ausztriával egyenrangú vesztese lett. A trianoni békeszerződés nem Magyarországot osztotta föl, hanem a Monarchiát. A határokat etnikai alapon húzták meg, hogy egy multinacionális föderáció helyett a Habsburg Monarchia helyén több szuverén nemzetállam alakuljon, ami – gondolták a győztes hatalmak –, kevesebb konfliktussal jár majd. Hogy ez jó ötlet volt-e, azon lehet vitatkozni. Azon is, hogy a határokat Magyarország részére kedvezőbben is meghúzhatták volna.

De ordító igazságtalanság a nemes magyar nemzetet nem érte. Az öntelt, xenofób, az összes szomszédját lenéző és megvető magyarság azt kapta, amit megérdemelt.

Az egzisztenciáját a közigazgatásban megtaláló magyar dzsentri réteget, a történelmi uralkodó osztályt személyes veszteség érte, az igaz. De a magyar parasztnak vagy a városi prolinak teljesen mindegy volt, hogy Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kassa és Szepesváralja, Eszék vagy Újvidék magyar közigazgatás alá tartozik-e vagy sem. De el lehetett hitetni velük, hogy a nyomorúságukat nem a retardált feudális viszonyok, nem az állampolgárt semmibe vevő, gőgös, urizáló, a hajlongó alázatot megkövetelő dzsentri-közigazgatás, nem a beígért földreform elcsalása, nem a karvalytőke harácsolása, nem a manipulált piacgazdaság, hanem Trianon, és a polgárosodásban élenjáró zsidóság okozza.

A „szörnyű” sérelem, az ország megcsonkítása a háborús vereség pillanatában hiába kiáltott bosszúért, csak bűnbakért kiálthatott.

Bűnbaknak pedig Horthy Miklós, frissen hatalomba került kormányzó odalökte a sértett magyarságnak a zsidókat.
A vesztes háborút követő gazdasági csőd, a birodalmi adminisztráció összeomlása, az interregnum és zűrzavar a tengely országaiban mindenütt progresszív forradalmakat generált, így Magyarországon is. Először Károlyi Mihály gróf őszirózsás forradalmát, majd a Tanácsköztársaságot. Károlyi liberális demokratái és a tanácsköztársaság (a „kommün”) magukat marxistának, kommunistának képzelő értelmiségi vezetői és megvadult terroristái között csakugyan aránytalanul sok volt a zsidó. Hiszen a polgárosult, több nyelvet beszélő, nagyobb műveltségű, szélesebb látókörű zsidóság mindig is hajlamosabb volt a progresszív eszmék befogadására, mint a nehézkes, a feudális viszonyok közül kimozdulni képtelen magyarság zöme.

Az a tény viszont, hogy Károlyi nem volt hajlandó aláírni a trianoni békediktátumot, az nem számított. Az sem, hogy később a kommün „Vörös Hadserege” volt Stromfeld Aurél parancsnoksága alatt az egyetlen katonai erő, amely körös-körül védeni próbálta a határokat az antant seregek nyomulása ellen, és az sem, hogy ezzel szemben a terrorista különítményeseivel bevonuló Horthy fogadta el készségesen a hatalomért cserébe a trianoni határokat – hogy aztán a következő pillanatban már álszent siránkozással és sértődötten telepanaszolja Európát a magyart(!) ért „rettenetes igazságtalanság” miatt. Semmi sem számított, amit le lehetett hazudni. Hiszen a magyart csak az árulás győzhette le, melyet a zsidók követtek el, a vereség után (!) kirobbantott forradalmak által. Hát világos! Mindent le lehetett nyomni a „nemzeti” lózungokkal átmosott agyú, porba-sárba ragadt, a retardált feudalizmus béklyóiban élő, elmaradott magyar tömegek torkán.

Zsidó örömök

A szerelem a magyarok részéről csak addig tartott, amíg a zsidókra szükségük volt, hitvány, számító módon hagyták faképnél a hűséget komolyan gondoló, s a partnerhez még mindig ragaszkodó társat. A hitleri Németországot tizenöt évvel megelőzve, a magyar parlament hozta meg Európa első politikai, kirekesztő zsidótörvényét, a numerus clausust. Korlátozni kellett az okos és szorgalmas zsidó fiatalok jelenlétét az egyetemeken, hogy ne lehessenek versenytársai a dzsentri vagy dzsentroid, piáló, nőző, kártyázó, párbajozó, s ezért siralmas előmenetelű magyar diákoknak. Ezzel a zsidók jelenlétét a magyar értelmiség és a középosztály köreiben is le akarták faragni.
A zsidók csak hápogtak. Ezt nem teheti velünk, hű magyar hazafiakkal a Magyar Haza, mondogatták, ez csak néhány gonosz antiszemita műve lehet. De ha már így történt, ennyit azért még ki lehet bírni.

Ó hogyne; az én nagyapám direkt örült, hogy a numerus clausus miatt az apám nem mehetett egyetemre, így aztán kénytelen volt átvenni a nagyapa üzletét. Minek akar egy rendes zsidógyerek történész lenni, mondta az öregúr, amikor átveheti az apja jól menő cukrászdáját? A nagy megalkuvás közben észre sem vették, hogy a numerus clausus az első faji alapon megfogalmazott zsidótörvény volt a modern Európában. Mert nem úgy fogalmaztak, hogy az izraelita vallásúak fölvételét kell korlátozni, hanem idegen népfajokról beszéltek.

A törvény célja, hogy „az ország területén lakó egyes népfajok és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma lehetőleg elérje (vagyis inkább: meg ne haladja!) az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”. Bár a szöveg nem utalt a zsidóságra, a törvény végrehajtási utasításának lábjegyzetében külön nemzetiségnek tüntették fel a zsidókat.

De Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a numerus clausus kapcsán mondott parlamenti beszédében félreérthetetlenül megfogalmazta a lényeget:

A törvényhozás „azzal a nyílt szándékkal” alkotta meg a numerus clausus törvényt, hogy „a zsidóságot fajnak jelentse ki. […] Mert ha fajnak van egyszer minősítve a zsidóság, akkor nem lehet a fajtól menekülni úgy, mint – mondjuk – a felekezettől az áttéréssel, vagy a nemzetiségnél azzal, hogy az ember más nemzetiségűnek vallja magát.”

Vagyis a magyar törvényhozás Horthy Miklós kormányzóságának első esztendejében megelőlegezte a német nácik által csak másfél évtizeddel később bevezetett nürnbergi törvényeket.

Ezért Horthy nem felelős?! Ki volt a Magyar Királyság mindenható kormányzója 1920-ban? Horthy Miklós mint kormányzó a király helytartója volt. Születhetett olyan törvény, amelyet nem Horthy írt alá?!

És jöttek a további zsidótörvények harmincnyolctól kezdve szépen egymás után, nem vallási, hanem faji alapon, és a zsidókat kidobták a közhivatalokból, de azt még igazán ki lehetett bírni, aztán a magánhivatalokból, hát édes istenem, nem lehetünk magántisztviselők – nu, sag shon! – kirekesztették a zsidó művészeket a kultúrából, de minek akar egy zsidó színész lenni, nem igaz? – aztán elvették a vállalataikat, a műhelyeiket, a boltjaikat; na mondjátok már, egy kis tartaléka mindenkinek van, fő az, hogy pogrom nem volt, Kristallnacht nem volt, egyetlen zsidót sem lincseltek meg, a boltokat nem törték össze, a jog uralkodott: törvényesen lehetett a zsidóvagyont kisajátítani, a zsidókat a megélhetésüktől megfosztani; ezért terjedt el, hogy a magyar zsidók sorsa a náci Európában hála Horthy Miklós őfőméltóságának, akinek védelmező karjai között ringatózhatunk, még mindig mennyei, ne szólj egy szót sem, mert lehetne rosszabb is. És a zsidók álláspontja minden újabb gyalázatos, megalázó rúgás után az volt, hogy ne szólj egy szót se, lehetne rosszabb is.

És lett…

Ötven évvel később Budapesten, egy rohadtul hideg, szeles kora tavaszi napon hatan állunk meg, hat zsidó, három házaspár egy koncert után a kapuban, és szidjuk a rendszert, és szidjuk az időjárást, amikor dideregve azt találom mondani: „végeredményben eshetne az eső is”…

– Zsidó örömök… – szólal meg lakonikusan egyik asszony a társaságból.

És egyszerre törünk ki harsány röhögésben mind a hatan.

Érti ezt valaki, mondjuk, az izraeli barátaink közül? Ehhez a keserű öniróniához át kellett élni azt a sunyi megalkuvást, amiről szóltam. A gyáva belenyugvást azon az alapon, hogy végeredményben lehetne rosszabb is…

Hát lett!

És jött a hinaus mit uns! szindróma, az önemésztő zsidó antiszemitizmus. Mi tehetünk róla, hogy utálnak bennünket. Mert nem vagyunk elég szerények és jó modorúak. Mert a zsidó túl ügyes, és arrogáns, és nyomul, és hangos és – unter uns gesagt –, túl okos és tehetséges, és ötezer éves írásbeliséggel rendelkezik, satöbbi, és mindez megbocsáthatatlan.

És a zsidók annyira asszimilálódtak a magyar magatartásformákhoz, hogy ugyanazzal a sunyító, gyáva, alattvalói lelkülettel fogadták el a Hatalom újabb és újabb rúgását, mint a feudalizmusba ragadt magyarok, hisz amikor a magyar csendőrök puskatussal terelték be őket nyolcvanasával az Auschwitz felé tartó marhavagonokba, akkor is magyarnak érezték magukat, akkor is vitéz nagybányai Horthy Miklós védenceinek érezték magukat (erről biztos nem tud a mi drága kormányzó urunk!); és elhitték, mert el akarták hinni, hogy csak munkára viszik ki őket Németországba… munkára…?! a ma született csecsemőtől a nyolcvan éves aggastyánig…?! Hát persze – találtak erre is magyarázatot –, a mi érdekünkben, hogy együtt maradjon a család…

„Csak tartsunk be engedelmesen minden törvényt, minden újabb rendeletet és parancsot, így talán megúszhatjuk!”

Sokan csak akkor ocsúdtak, hogy ez a taktika nem vált be, amikor már rájuk csapták a gázkamra ajtaját.

Hogy utána mit gondoltak, amikor már bezárult mögöttük a gázkamra ajtaja, azt nem tudjuk, az ott, az ajtó mögött már a nem ismert tartomány, melyből még nem tért meg utazó; the undiscover’d country from whose bourn no traveller returns,
csak azt tudjuk, mit gondoltak a túlélők, de ők nagyon kevesen voltak.

Ezért a pesti zsidók, akik megúszták, nem autentikusak. Tudom. Én is pesti zsidó voltam. Amit mi végigcsináltunk az se volt egy májusi sétagalopp. Gettó. Bujkálás. Hetekig a jéghideg szenespincében. Dunapart. Cipőket levetni, mezítláb a jeges hóba. Sortűz. Zuhanás a zajló Dunába. Óbudai téglagyár. Gyalogtúra a haláltáborok felé, ahová, idő híján nem jutottunk el, miközben sorra dőltek ki mellőlünk a szeretteink, sorstársaink, bajtársaink, sorra lőtték ki mellőlünk testvéreinket. De az nem azonos a rámpával. Mengelével. Se Mengele mindent eldöntő mutatóujjával, se Mengele doktor szikéjével. A gázzal. Az Appelplatz-cal. A kordéval, amin a gázból a tűzbe viszem a hullákat, akik között ráismerek eltorzult arcú anyámra, apámra, a haláltusától kicsavarodott testű, gyönge húsú húgocskámra…

1945 január 18. Idős házaspár vánszorog elő a ledöntött falú gettóból, fekete télikabátjukon virít a sárga csillag. Egy orosz katona magyarázza nekik, hogy vojna kapútt, nyemszki kapútt, nem kell már ez, nyugodtan letéphetitek, de a két öreg csak a fejét rázza.

– Még nem jött rá rendelet.

Ezzé lett a pesti zsidó. Ugyanolyan csúszómászó alattvalóvá asszimilálódott, mint a magyar.

Elnézést. Tulajdonképpen minden mondatom után oda kellene írnom, hogy tisztelet a kivételnek.

Hát tessék: tisztelet a kivételnek – még akkor is, ha kivétel fájdalmasan kevés volt.

Similis simile gaudet

A Magyarországot fölszabadító és egyben megszálló szovjet hadsereg szétverte a Horthy-Magyarországot mindenestül. Társadalmastul, adminisztrációstul, a huszonöt éves retrográd, feudális önkényuralom sovén nacionalista szellemével együtt.

Szálasi? Szálasi csak pont volt az i-n. Még csak nem is külön fejezet.

És negyvenöt után megcsillant egy polgári demokratikus, európai fejlődés reménye. Nem sokáig. Kitört a hidegháború. Sztálin a helytartói, Rákosi és a kommunista párt segítségével lefejezte ezt a zsenge demokráciát, és elkezdődött a negyven évig tartó váltakozó intenzitású bolsevista önkényuralom.

Azoknak a túlélő zsidóknak pedig, „akik a kivándorlás helyett továbbra is Magyarországot választották lakóhelyül – írja egy „lehar” fedőnevű Izraelben élő magyar újságíró (LEHARBLOG, Amerikai Népszava) –, rá kellett döbbenniük, hogy az új rezsim [már a demokratikus kísérlet is, a bolsevizmus meg pláne] első dolga volt kihasználni azt a tényt, hogy a háború alatt »nem sározódtak be a náci-nyilas eszmékkel«, ami alkalmassá tette őket az új rendben betöltendő kiemelt pozíciók elfoglalására. A felébredés 1953, Sztálin halála után többeket öngyilkosságba kergetett, vagy az ország elhagyására kényszerített, de a többség – köztük a zsidó vezetők is – a szovjetben az életüket megmentő felszabadítókon túl nem akarták észrevenni a rendszerben rejlő buktatókat, a bolsevista totális diktatúrát, a személyi kultuszt, a kirakatpereket, a politikai gyilkosságokat, a Gulágot.
A zsidó lakások bejárati ajtajáról eltűntek a mezüzék, és még a ‘70-es évek elején is előfordult, hogy a házasulandó pár a lakóhelyétől sok kilométerre merte csak vállalni a hagyományos zsidó esküvőt, ott állt a hüpe alá. Nagyon sokan a vallást is Auschwitzban hagyták, fiaikat nem vétették fel Ábrahám szövetségébe (körülmetélés). (…) Sajnálatos, de tény, hogy a vészkorszak után a magyarországi zsidók többsége megszűnt zsidónak lenni. (…)

Nem kell szépíteni, a magyarországi zsidók identitása ebben az időszakban magyar volt, sokszor magyarabb a magyarnál. S miközben az élet folyt a maga teljesen kiszámítható medrében, igyekeztük háttérbe szorítani az átélt, vagy átörökített emlékeket.

Hittük, a társadalomba történt beolvadásunk olyan tökéletes, hogy senki ember fiának eszébe sem jut kutakodni származásunk iránt. Elhitették velünk és mi – talán kényelmi okokból, talán mert tényleg nem találkoztunk antiszemita jelekkel – el is hittük, hogy a múlt történelmünk része, egy megismételhetetlen része.”
Azért idéztem ide lehar-t, mert amit mond, egybevág az én tapasztalatommal is. Már a Makra című regényemben – akkor még modell mögé bújva – az autonóm ember lehetőségeit kutatva, a saját diaszpóra létemről beszéltem. De írás közben is éreztem már, hogy itt az ideje nyíltan nevén nevezni a problémát, és szembenézni az asszimilálódott zsidó életélményével. Húsz évig írtam a Zakariást, abbahagytam, újra kezdtem, azt gondoltam, a zsidókérdésen túllépett a történelem, csak én ragadtam bele. Kit érdekel rajtam kívül, az én identitás problémám, hogy zsidó vagyok-e, magyar, mindkettő vagy egyik sem? De mire elkészültem a regénnyel, 1990-re, kiderült, hogy a probléma újra fájdalmasan aktuális, a magyar antiszemitizmus szédületes tempóban éledt újjá, és az addig lapuló nácik elővették az ágyneműtartóból a nyilas zászlót, és meglobogtatták a rendszerváltás szabad szellőjének első fuvallatában.

„Tévedtünk –írja a fent idézett lehar is –, és ennek első jelére a rendszerváltással egyidejű címerváltásra oda kellett volna figyelni.”

Az életveszélyes, múltba néző szimbolika, a Horthy kultusz már közvetlenül a rendszerváltás után újra éledt. Ezzel kereste már Antall József miniszterelnök és a jobboldali kormánykoalíció a feudális századok során elhülyített, mérgezett lelkű lakosság kegyeit, ezzel próbálta népszerűségét fokozni. Hazahozatták az ország-veszejtő Horthy Miklós őfőméltósága hamvait, és a családi birtokon a magyar állam és a kormányzat könnyes asszisztenciája mellett ünnepélyesen magyar földbe helyezték, ezzel rehabilitálva a véres-szennyes és végül a Szálasi tömeggyilkos hordáinak haláltáncos orgiájában végződő Horthy-korszakot.

Miért? Mert Horthy a nép körében, az asszimilálódott zsidókat, a túlélőket és a túlélők utódait is beleértve még mindig, fél századdal szégyenletes országlása után is népszerű volt. Mert Horthy nevével még mindig szavazatokat remélt szerezni az uralkodó jobboldali koalíció. Mert Horthy Miklós a magyar szívekben (a zsidó szíveket is beleértve) ÉLT, ÉL, ÉLNI FOG.

(Mint Lenin.)

Ha nem így lett volna, a zsidók szent haraggal verték volna miszlikre a hazahozott koporsót, fölrobbantották volna Kenderesen a zsidók tömeggyilkosának a ravatalát.

Ezzel szemben Horthy újratemetésén a síron ott volt egy sírcsokor, „a hálás zsidóság” felirattal, magyarul és héberül…

No comment – hogy Göncz Árpádot idézzem.

Horthy háborús bűnös volt, akit ki kellett volna végezni. Hogy úszta meg? Sztálin közbenjárására. Nem ellenőrzött források szerint Sztálin azért vette a védelmébe, mert a megbukott kiugrási kísérlet után az SS elrabolta a kisebbik fiát, ifjabb Horthy Miklóst (az idősebb, István, vadászpilóta volt és a Szovjet unió területe fölött lezuhant – a „hősi halál” kissé sántít, mert nem harccselekmény közben zuhant le, hanem balesetet szenvedett, bár ez nem akadályozta meg a schöngeist zsidókat abban, hogy megsirassák), és, az SS, ezzel zsarolta Horthyt, aki, a jellemét ismerve, akkor sem lépett volna semmit, ha a fiát nem rabolják el.

Megható nem? Morzsoljunk el egy könnyet legalább Sztálin elvtárs érző szíve emlékére. S utána gondoljuk végig: Sztálin despota tömeggyilkos volt, de nem buta. Tudta, hogy Horthy népszerű. Tudta, hogy ha kivégzik, mártír lesz, és ez megnehezíti a szovjet térhódítást Magyarországon. Sztálint nem az vezette, hogy Horthy végülis a nyár közepén, amikor a budapesti zsidók elhurcolása került volna sorra, leállíttatta a deportálásokat.

A leghitelesebb források szerint Horthy a budapesti zsidók deportálását azért állíttatta le, mert a brit és amerikai titkosszolgálat a tudomására hozta, ha nem akadályozza meg a további deportálásokat, háborús bűnössé lesz nyilvánítva.

Egy biztos: nem az a nagy zsidóbarát lelke vezette.

Az sem köztudott, hogy addigra már szigorúan csak a tizennégy budapesti kerületben maradtak meg a zsidók. Valamennyi elővárosból: Újpestről, Kispestről, Erzsébetről, Lőrincről, Csepelről, Budafokról minden zsidót elhurcolták.

De az a tény, hogy nem került a Nürnbergi Perben a vádlottak padjára a többi háborús bűnös közé, tovább gerjesztette körülötte a legendát, hogy végeredményben ártatlan volt, kényszer hatására cselekedett.

Pedig azzal, hogy a német megszálláskor nem mondott le, mert még akkor is ragaszkodott a hatalomhoz, mert képtelen volt hatalom nélkül elképzelni az életét, ernyőt tartott mintegy az Endlösung zavartalan lebonyolítása fölé. Az ő engedélyével állították a magyar közigazgatást a népirtás szolgálatába. Azzal, hogy a helyén maradt, azt a látszatot keltette, hogy minden törvényes. A zsidók vagyonát a gyalázat boldog kéjével elfoglaló magyar tömegek számára azt bizonyította, hogy a halálra ítéltek kirablása is törvényes. A zsidók számára azt az illúziót keltette, hogy mindent megtesz a védelmükben, amit tud. És az a tény, hogy a nyár közepén képes volt leállítani a deportálást, azt bizonyítja, hogy a kezdetektől megakadályozhatta volna, ha akarta volna. De nem akarta.

Horthy népszerűségének a magyarok és a jellemükben magyarrá lett zsidók körében egy oka van. Azzal a mosakodásával, hogy ő semmiről sem tehet, hogy mindenért más felelős, hogy csak a történelem sodorta szerencsétlen kényszerhelyzetekbe, pontosan kifejezte a mindent másra hárító magyar lélek igényeit. „Similis simile gaudet”, mondták már a rómaiak is. Minden zsák megtalálja a maga foltját.

Sztálin közbenjárásának a hatása még hatvan évvel a halála után is alakítja a magyar közéletet. A neonáciknak azt üzeni, hogy az egész magyar holokauszt törvényes volt, hiszen a kormányzót nem vonták felelősségre háborús bűnösként Nürnbergben. És ha nem volt háborús bűnös, feudális, klerikális, antiszemita diktatúráját jogosan tekintik előképnek az új diktatúra hívei, és a zsidók is csak a szépre emlékeznek mint a régi slágerben, hiszen csak a szerencsétlen történelmi körülmények kényszerítették közreműködésre a mi kormányzó urunkat félmillió zsidó legyilkolásában.

És ha Horthy nem volt háborús bűnös, akkor az egész huszonöt éves ellenforradalmi korszak is rehabilitálható, és nem ítélhető el holmi „erkölcsi” alapon. És az alaptörvénybe beiktatható, hogy antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat – ahogy ezt a joviális magyar urak, az asszimilálódott magyar zsidók példaképei – állították kedélyeskedve a boldog békeidőkben.

És hát akkor miért ne állíthatnának szobrot Horthynak a nyilas református papok? Ez nem az első Horthy szobor, és garantáltan nem is az utolsó. Az elsők egyikét vörös festékkel öntötte le Dániel Péter ügyvéd, az a ritka magyar zsidó, aki tudta, hogy a bátor egyszer hal meg a gyáva ezerszer, ki is üldözték Izraelbe, mert Magyarországon senki nem tartotta fontosnak, hogy kellő súllyal mellé álljon. És a szobrokat követik majd a Horthy Miklós terek, és Horthy Miklós utak, és Horthy Miklós körutak, és Horthy Miklós gimnáziumok, és Horthy Miklós kultúrpaloták.

Csodát kéne tennie a Teremtőnek ahhoz, hogy a mai magyarság és a magyarrá lett zsidók képesek legyenek ellenállni a gonosznak.

Kertész Ákos