Orbán Viktor Iránban
Orbán Viktor Iránban. Ez rendben is volna, ha a nevezett egyén nem hazám miniszterelnöke lenne. Lehet olyan különleges érdek, amely egy nyugati vezetőt diktatúrába küld hivatalos látogatásra, például egy háború lezárása, embermentés, kitüntetett gazdasági szempontok, vagy hasonlók.
De itt most nem erről van szó.
Egy demokrácia első embere különben is csak azután tárgyaljon bármilyen körülmények miatt és között diktatúrával, ha minden rendben a saját szövetségi rendszere kapcsolatai terén. Orbán azonban régóta nem volt hivatalos vendég egyetlen európai uniós vagy transzatlanti partnerünknél kétoldalú alapon. Nem véletlenül.
Öt már jószerivel csak önkényurak fogadják állami pompával.
Neki személy szerint tényleg Teheránban a helye.
De Magyarországnak nem. A magyaroknak Berlinben, Stokholmban, Koppenhágában, Londonban, Párizsban, Madridban és Washingtonban a helyük. Meg Sidneyben és Wellingtonban. Nem kizárt, hogy Orbán és csapata egyszer még Moszkvában vagy Teheránban lel menedéket.
Ha addig ezen városok nem lépnek a szabadság útjára.
Kerék-Bárczy Szabolcs
Orbán Viktor Teheránban. Hajnai négykor érkezett meg és ekkor készült a fenti kép, a miniszterelnök Facebook oldala szerint.
Author: KMH Vendégszerzők
8:39 de.
Kihullott az összes hajam a hír hallatán. Ez most mi? Nem értem.
Még egy rövid ideig motyoghatunk magunk elé olyanokat, hogy „nyugati vezető” és „egy demokrácia első embere”, de körülöttünk már senki nem hallja.
9:08 de.
Ott a helye! A TGM-en kivül mindenkinek egyértelmű, hogy ingatag hatalmát, még a töketlen ellenzékénél is egyértelműbben, csak idült antiszemitizmusának köszönheti!
10:42 de.
Mondjuk, én egy kicsinyes akarnokúságot látok benne. Merkel lemondta a találkozót a máltai csúcson a csuti-paraszttal, ő meg azt hiszi, hogy fricskát ad ha a másik oldalra kacsintgat.
Amúgy igaza van a cikknek, diktátornak diktátorok között a helye.
11:48 de.
sok a beteg gondolat
1:59 du.
Nézem a fotót. Így fest egy ember, aki nem tud mosolyogni, de muszáj.
3:42 du.
Ha jól értem a kedves szerzőt, akkor szakítsunk meg minden diplomáciai kapcsolatot minden olyan országgal, amelyik nem Nyugat-Európa, nem Izrael, nem Észak-Amerika, nem Japán, nem Dél-Korea, nem Ausztrália, és nem Új-Zéland?
Nyugati politikusok sora tárgyal Azerbajdzsánnal, Iránnal, Szaud-Arábiával, mégsem mondja senki sem rájuk azt, hogy „kiírták magukat a demokratikus országok közül”?
4:11 du.
Szukits Rezső,
Ez mosoly? Inkább a besz…s előtt utolsó arcrángás
5:07 du.
Kerékbárci azt azért elfelejti megemlíteni, hogy minden eddigi nyugat-európai hivatalos látogatással létünk, gazdaságunk egy-egy szeletét átadtuk, hogy megsimogassák buksi fejecskénket a nagy européerek. Nem hiányzik már ez a magyarnak.
5:34 du.
vipera és charlie,
itt már nincs szó demokráciáról.Itt arról van szó,hogy a népek alja és a világ sírásói együtt mosolyogjanak.Hogy a magyarnak mi hiányzik? Ami mindig is hiányzott.Józan ész,emberség,politikai világosan értékelés és egészséges,romlatlan anyatej!A mérgezett anyatej miatt van az antiszemitizmus,amit ma az ilyen kis vipera kígyók is”csak” Izrael ellenességnek neveznek.
12:25 de.
Vipera
2015 december 1
3:42 du
Talán először a diplomáciát kellene megtanulni!
Az Azeriekkel ő is tárgyalt, adott is nekik egy baltás gyilkost, utána körberöhögték. Valami hasonlóra számíthatunk most is.
Ami a látogatást illeti: Van egy Máltai csúcs, ahol mindenki ott van, aki európában számít. Tudod! Aki számít.
Akart kicsit törleszkedni Merkel asszonyhoz, de a pincsit bezavarták az asztal alá.
Most elment az arabokhoz, hátha jobban esik neki ott a szívatás. Ahhoz valóban dübörögni kellene a gazdaságnak és nem propaganda szinten, hogy ez a tárgyalás érdemi legyen. Innen kezdve csak egy jelzés, hová tartozik.
12:27 de.
charlie
2015 december 1
5:07 du.
Rossz a megfogalmazás.
Nem átadtuk, hanem eladtuk. Érdemi különbség.
Aki a piacra megy, utána minek sír, hogy eladta amit el akart adni?
3:50 de.
Képaláírás:
A mindenkit körüllengő sötétség…
.
4:45 de.
Egy régi sláger lesz ezentúl a fidSS himnusz:
˙
„Szép hely, jó hely Teherán,
De ott is halad ám a karaván…”
˙
A szimbolikáját a dal második sora adja, mert az meg egy régi bölcsességre utal, miszerint:
˙
„A kutya ugat, a karaván halad”, azaz pofázhattok ti, meg a ti uniótok nekünk erkölcsről és szabadságról, mi akkor is haladunk tovább a Horthy megalapozta náci úton…
.
6:40 de.
Nem tudom már, hogy melyik politikai gondolkodó mondta, de igaznak érzem: „A diplomácia a háború folytatása – más eszközökkel.” Ahhoz, hogy véres lövöldözések nélkül meg tudjuk oldani együttélésünk – globalizáció – számtalan problémáját,igenis szóba kell állni a legvadabb ellenféllel is. Csak emlékeztetőül: a kk-európai országok népi demokráciái nem omlottak volna össze szinte puskalövés nélkül, ha a megelőző évtizedekben nem zajlott volna kemény diplomáciai harc. Még a deklaráltan materialista párt vezetőjét, Kádár Jánost is fogadta a pápa – mosolyogva. De Nixon is elment „a négyek bandájához” Kínába.
A jelenlegi magyar kormányfővel nem ez a baj. Mert lehetne éppen jószolgálati küldött is, annak az Európának a nevében, amelynek most a legnagyobb gondot okozza a vallási türelmetlenek fenyegetése. Irán pedig elszánt támogatója, gyakorlati kivitelezője a sarijának. Mégis viszonylag nyugalom uralkodik az országában – igaz gazdag és erősen fegyverkező állam. Igenis fontos lenne megtudnunk szándékait, ismernünk eszközeit. Ehhez éppenséggel jó eszköz lehetne egy nem túl jelentős európai állam vezetője – ezzel jelezve, hogy azért nem vagyunk annyira oda hatalmuktól, hogy az EU formális vagy informális vezetője tárgyaljon velük.
De sajnos a jelenlegi magyar kormányfő nem európai – mégcsak nem is magyar: csak felcsúti. aki azt hiszi, hogy majd megoldja „okosba” – vagyis a többiek nélkül – ezt a kemény problémát. Ahogy annak idején, a gazdag gázszerelő segítségével. Ez pedig nem jelent jót nekünk, európai magyaroknak.
8:38 de.
Don Ovuz
2015 december 2
12:25 de.
„Most elment az arabokhoz, hátha jobban esik neki ott a szívatás.”
Perzsákhoz.. (Murvára nemmindegy..) Ahol a Közel-kelet harmadik legnagyobb zsidó közössége él..
9:58 de.
falusi
2015 december 2
8:38 de.
Ok.
11:00 de.
80 %-át a volt állami vagyonnak a Horn és társai ideje alatt adtak el ! Méltó Dícséretet is kaptak folyamatosan „nyugat”-ról-nyilván azoktól akik olcsón megvették azokat.
12:35 de.
tóth péter
2015 december 2
11:00 de.
Kicsit böngéssze ki a pénzügyi helyzet alakulását a rendszer változás után. Az Antall kormány által visszahagyott adósság kamata több volt, mint a teljes megtermelhető érték. Vagyis el kellett adni valamit.
De nem ez a lényeg, hanem az, hogy inkább mutogat mint tájékozódik. No meg butaságokat kántálnak, mint elvették, átadtuk, válveregetés …
Nem barátom, hanem elcsesztük már a legelső lépésnél, és az MDF kényszerpályára rakta az országot. Eladtuk amire vevő volt, és elkezdtünk felmászni a béka hátsója alól. De sokkal magasabban lennénk, ha a fidesz nem lopna, hanem fejlesztene.
–(Horn kormány- Eladta az energia szektort, és ezzel nem csak a bevételeket meghaladó kamatot törlesztette, hanem letudta az államadósság felét. )—
Úgy ennyi, és nem politikai szimpátia alapján.
12:13 du.
Vajon miből volt az Antall kormány adósága?
A szovjet követelésitől. Még mindig követelt „jóvátételt” a magyaroktól.
12:51 du.
Figyelő
2015 december 3
12:13 du.
Mint mindig, most is téved.
A privatizációhoz pénz kell. Ha nincs magántőke, hitelt kell felvenni, és elértékteleníteni a privatizálandó vagyont.
Felvette a hiteleket, a belső pénzforgalom, majd a külső pénzforgalom megakasztásával körbetartozást hozott létre. Ez törvényszerű csődhullám, és termelés leállást eredményez. A gyárak, üzemek értéktelenné váltak. Az egy személy által felvehető százmillió forint hitel viszont nem elegendő egy gyár megvételéhez, csak üzen részekhez. Ezek vagy kooperálnak, vagy inkább nem, és önálló életet akarnak élni.
Folytathatom, de minek. Ez nem politika, gazdaság. Ha mégis keverik baj van, mint lett is.
1:14 du.
De ugye az Antal kormány a Megelőző hosszú Rendszer adósságaival a nyakában született meg és ezt cipelte,ennek a halmaznak nyilván nagy kamatterhe volt ,de ezt az Antal kormány nyakába varrni képtelenség.Induljon el onnan,hogy milyen örökséget kapott.Ez mellet még a Megelőző rendszer hálózatát,hivatalnokait ,intézményeit stb…Ebből csoda hogy egyáltalán működni tudott , majd a nyakába kényszerítették az egyezséget a ” kis” NAGY párttal és innentől sorokba lett szorítva,mert ez volt a cél.Érdemes máshol is szétnézni !
Meg kell nézni pl. ezt :http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/400.html : Privatizáció az 1994 évi kormányváltástól…. ebből kiderül,nem csak az energiaszektor lett eladva!!!
A lopásra térve : előtte temérdek megtörtént ,ezeknek már nem sok jutott .
Kedves barátom én mielőtt leírok valamit tájékozódni szoktam-nem egyoldalúan,megnézem a balt,közepet,jobbot,bal szélsőséget ,jobb szélsőséget,mert ezekből lehet viszonylag tisztán látni,és értékelni a helyzeteket.Ha az ember nem elemez több oldalról nem biztos hogy igazat fog mondani.Ami valós dolog :az nem butaság: a butaság az ha azt annak akarja valaki beállítani.A pénzügyi helyzet böngészése közben érdemes gondolkodni is!
Nagy Tisztelettel Üdvözlöm.
1:26 du.
Klárika!
Ha a jóvátétet hozta ide, akkor még elmondanám, hogy az a „mocskos Kádár” elérte az oroszoknál, hogy az ország költségvetését nem veszélyeztető részletekben fizethessen az ország. Így hosszabb ideig, de kisebb összegben fizetett az ország. Pontosabban ma is fizet a túlélőknek, és az áldozatok közvetlen leszármazottainak. De mint fix összeg, előre tervezhető tétel a költségvetésben.
2:15 du.
tóth péter
2015 december 3
1:14 du.
1989-re az adósságállomány eléri a 11.9 vagyis ne töredékezzünk, nettó 12 milliárd dollárt.
Mennyivel is adta át az MDF?
Amúgy én a KSH-t javasolnám, és a kormány portálokat.
2:16 du.
T=tpeti..
Tal’n ezt ius el kellett volna olvasnod..
A vállalatok részvényei és üzletrészei fokozatosan, a gazdasági társasággá történt átalakulás vagy az állami felügyelet alá vonás következtében kerültek az ÁVÜ tulajdonába. 1991. december 31-én a vagyon már 332,9 milliárd forint volt, amely 1992. április 30-ára 854,8 milliárd forintra emelkedett. Az ÁVÜ felhatalmazásai a korábbiaknál erősebbek lettek, tulajdonosi döntéseit bíróságon már nem lehet megtámadni, tehát már nem közhatalmi jogosítványokat gyakorló, hanem igazi tulajdonosi szervezet.
Kialakult a külföldi és belföldi privatizációs tanácsadók köre. A külföldi tanácsadók jó részét különböző nemzetközi segélyprogramokból fizették, ám a privatizációs költségek így is elég magasak voltak. A belföldi tanácsadók szerepe a privatizáció privatizálását jelentő ún. önprivatizációs programban nőtt meg. Az önprivatizáció azt jelentette, hogy kisebb vállalatok esetében a vállalat vezetése maga választotta ki az ÁVÜ által szakmai kritériumok alapján összeállított és közzétett cégek listájából az átalakítást, majd a privatizálást segítő tanácsadócéget. Az ÁVÜ csak a privatizációs döntés meghozatalában vett részt. Ebbe a privatizációs eljárásba először a maximum 300 millió forint alaptőkéjű és legfeljebb 300 munkatársat foglalkoztató társaságokat vonták be, később ez a kör a 800 milliós alaptőkéjű társaságokig bővült. Az önprivatizációs program igen sikeres volt. A tömeges eladások 1992 végén indultak meg, s 1994 végéig – részben vagy egészben – 431 társaság privatizációjára került sor.
Az ÁVÜ apparátusa fokozatosan erősödött, a privatizáció gyorsult, az állami bevételek növekedtek.
A kormány rendeletben szabályozta a dolgozókkal szembeni tájékoztatási kötelezettséget, a dolgozói vélemények csatolása az ÁVÜ igazgatótanácsának előterjesztéseihez kötelezővé vált, a foglalkoztatást, a jövedelmeket az átalakulásnál is figyelembe kellett venni.
{II-685.} Közben kiéleződött a feszültség az ÁVÜ és a Pénzügyminisztérium (PM) között, s ez kisebb-nagyobb szünetekkel mind a mai napig tart. A PM nyomást gyakorolt a bevételek növelésére (1991-ben 40–50 milliárd forintot várt a privatizációtól – nem hivatalosan – a költségvetés). A PM új privatizációs koncepciót dolgozott ki, lényegileg elsősorban a hatalom megosztását követelve egy, a tartósan állami tulajdon kezelésére létrehozandó részvénytársaság és az ÁVÜ között. A javaslat az ÁVÜ-t a privatizációt lebonyolító ügynökséggé kívánta alakítani, s az igazgatótanács helyett a döntéseket egy felügyelő miniszterre akarta bízni.
1991 szeptemberében a kormány ismét foglalkozott a privatizáció kérdésével, a gyorsítás lehetőségeivel. A kidolgozott munkaprogram előírta az állam tartós tulajdonosi jogait gyakorló Állami Tulajdonosi Intézet (ÁTI) létrehozását, a 100%-ban privatizálandó állami vagyon értékesítését pedig az ÁVÜ-re bízta. Ennek megfelelően kellett megosztani a vállalatokat az ÁTI és az ÁVÜ között. Az önkormányzó vállalatoknak 1992. december végéig társasággá kellett alakulniuk, ellenkező esetben államigazgatási felügyelet alá kellett vonni őket. (Ezt végül 1993. december 31-ben rögzítették törvényben.) A program előírta az egységes szerkezetű, önálló privatizációs törvények megalkotását.
A privatizációs politika irányításával 1992 januárjában Szabó Tamás tárca nélküli minisztert bízták meg. Az ÁVÜ igazgatótanácsának elnökévé a miniszterelnök Pongrácz Tibort, a PM addigi politikai államtitkárát nevezte ki. Az ügyvezető továbbra is Csepi Lajos maradt.
Az ÁVÜ szervezeti keretei kialakultak, az ideiglenes szervezeti és működési szabályzat elkészült (a kormány csak 1993-ban fogadta el), áttekinthető lett a döntéshozatali mechanizmus. 1992 végére az ÁVÜ bevételei az előző évinek több mint kétszeresére, 74,56 milliárd forintra nőttek. A külföldi befektetések csaknem megkétszereződtek (41 milliárd forint), de a privatizációs politika és a kialakított technikák a versenyben megnövelték a magyar befektetők esélyeit is, akik már 33 milliárd forint értékben jutottak vagyonhoz az 1990. évi 0,14 milliárd forint, illetve az 1991. évi 6 milliárd forinttal szemben.
Az 1991. évi aktív privatizáció, azaz a központi kezdeményezésű privatizációs programok, (az első és második privatizációs csomag: 20 nagyvállalat, kiürült vagyonkezelő központok, irodaház, kastély stb.) lassúnak bizonyultak. Nagyobb hangsúlyt kapott a decentralizált privatizáció, megindították a nagyobb vállalatok privatizációs programját is, így összesen 749 vállalat került a két önprivatizációs csomagba. Gyors tempóban haladt az előprivatizáció, vagyis a 10 ezer kisebb bolt, vendéglátóhely privatizációja. 1992 elején a privatizációban megjelentek a kárpótlási jegyek.
1992 közepén a privatizáció a tőzsdei privatizáció irányába mozdult el. Megindult az MRP-mozgalom, s az Országgyűlés határozata alapján 300 milliárd forint vagyont bizonyos feltételek mellett ingyenesen át kellett volna adni a Társadalombiztosítási Alapnak, illetve a TB Önkormányzatoknak. Ez sok gondot, előkészítést, rengeteg összeütközést jelentett, de 1996 végéig érdemben nem oldódott meg, ami felróható mind az egymást követő kormányoknak, mind az önkormányzatoknak. 1995 elején végül a Horn-kormány 65 milliárd forintra csökkentette az átadandó vagyon értékét.
A miniszterelnök megbízására 1991 decemberében létrejött a gazdasági növekedés alapjainak megteremtését kidolgozni hivatott munkacsoport. A privatizációs miniszter által vezetett csoport GAM Programnak nevezett előterjesztését a kormány 1992 júniusában fogadta el. A GAM-ban egyebek mellett a privatizációs politika új hangsúlyait határozták {II-686.} meg, ösztönzőket dolgoztak ki a keresletre, technikákat a kínálat javítására, s különböző intézmények – regionális fejlesztési intézetek, Hitelgarancia Rt. stb. – létrehozását kezdeményezték. Az Országgyűlés 1992 augusztusában fogadta el az új privatizációs (LIII., LIV., és LV. sz.) törvényeket. Ezek határozott, a tapasztalatokra épülő pályára állították a privatizáció folyamatát, amit addig lényegében egyéb jogszabályok figyelembevételével folytattak. A privatizációs törvények értelmében a magánosítást a továbbiakban két állami szervezet, az eredeti formájában megmaradó ÁVÜ és az egyszemélyes állami részvénytársaságként működő Állami Vagyonkezelő Rt. (ÁV Rt.) fogja végezni. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a feladatmegosztás nem volt szerencsés döntés, de a korrekcióra a keresztény-konzervatív kormányzatnak nem volt már ideje; ezt 1995-ben az MSZP–SZDSZ kormányzat hajtotta végre.
1992-ben megalakult az ÁV Rt. (elnök-vezérigazgató: Teleki Pál), aminek tulajdonába került az a 163 vállalat (társaság), amelyet az állam 5–25–50–75% + 1 részvény erejéig hosszú távon tulajdonában kívánt tartani. Az ÁV Rt.-nél igen fontos volt tehát a vagyonkezelés, ugyanakkor jelentős privatizációs munkát is kellett folytatnia. A vagyonérték 1600 milliárd forint volt. A közgyűlésben az államot a privatizációs miniszter képviselte.
Az ÁVÜ-nél lévő vagyon a gyengébb vállalatokból, társaságokból állt, amelyek piaci értékét 800 milliárd forintra becsülték. Az 1992. évi LIV. tv. értelmében vált az ÁVÜ ezeknek az állami, illetve önkormányzati (volt tanácsi) alapítású vállalatoknak a tulajdonosává, így csak az 1992. december 31-i állapotnak megfelelően nyílt módja arra, hogy teljes körben számba vegye a hozzá tartozó gazdálkodó egységek vagyonát. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az ÁVÜ-n a politikai csatározások folyamán állandóan rosszhiszeműen számon kérték, hogy megalakulásakor vagy az azt követő években miért nem vett fel vagyonleltárt. Egyszerűen azért, mert csak 1993 közepén, a mérlegek jóváhagyását követően volt joga és módja erre, addig csak a folyamatosan átvett vagyon leltárba vételére volt lehetősége. Az ÁVÜ-nek is voltak vagyonkezelési feladatai – bár ezt nem végezte kellő körültekintéssel, s a feladat meghaladta az akkor már 300 fő fölötti létszámú ügynökség erejét – mindaddig, amíg a vagyont nem értékesítette; célja a mielőbbi 100%-os magánosítás volt.
A kormány a privatizációban nagy hangsúlyt helyezett a hazai kis-, közép- és nagyvállalkozói, illetve befektetői réteg erősítésére, s ragaszkodott a versenyeztetéshez, de a magánosítás nem volt bevételcentrikus. Az 1992-es esztendő nehéz volt a vállalkozások számára, mert a szocialista piac 1991. évi összeomlása következtében a vállalatok piacaiknak 20–30%-át elvesztették, s ebből eredően leértékelődtek. A GDP 1991-ben több mint 10%-kal, 1992-ben több mint 5%-kal, összesen 17–18%-kal csökkent. A leértékelődést erősítette, hogy a volt szocialista országokban is elkezdődött a privatizáció, igyekeztek vonzani a külföldi működőtőkét, Németország befektetői jórészt a keleti országrésszel (volt NDK) voltak elfoglalva, s a világgazdasági recesszió sem oldódott.
Az ÁVÜ igen nagy energiát fordított ebben a helyzetben a nyilvánosságra, a lehető legszélesebb körű tájékoztatásra a privatizációs folyamatokat, lehetőségeket és döntéseket illetően; ebben igazi áttörést 1993-ban ért el. A tájékoztatás egyrészt a közvélemény számára volt fontos, hiszen a vagyonért erős csoportok (külföldiek ellen belföldiek, menedzserek és munkavállalók, állami tulajdont megtartani kívánók és az ezt ellenzők, szakszervezetiek és egyéni befektetők, {II-687.} politikai pártok kliensei stb.) küzdöttek egymással, másrészt a legtöbb privatizációs döntésnél a vesztesek a döntés korrektségét kérdőjelezték meg, aminek a sajtó komoly hangot adott. Például a sok milliárd forint értékű Duna Intercontinental szálloda eladása az adott feltételek mellett igen jó és korrekt üzlet volt, jelentős tőkeemelést is előírt, a privatizáció áttekinthető és betartott szabályok szerint ment végbe, mégis évekig gyanús ügyként szerepelt. A gyors privatizáció természetesen hibákkal is járt, de az 1994-ben hatalomra került új kormány alapos vizsgálatai is azt mutatták, hogy viszonylag kevéssel. A nyilvánosság igen fontos volt a magánosítástól és a piacgazdaságtól egyre jobban elforduló magyar állampolgárok tájékoztatása és a befektetők szempontjából, emiatt nagy súlyt kellett helyezni a „privatizáció tanítására”, az ÁVÜ a polgárok figyelmét a privatizációban rejlő egyszeri hatalmas lehetőségre és a privatizációt támogató technikák (E-hitel, MRP, kárpótlási jegy stb.) igen nagy segítő erejére kívánta irányítani. A nyilvánosság a marketinghez kapcsolódott, több mint száz civil szervezettel, külföldi intézménnyel, bankkal kötött az ÁVÜ információs szerződést, a sajtóban is megjelenő tenderfelhívásokon kívül külön tv-műsorokban és újságcikkekben hívta fel a figyelmet a kínálatra. A tájékoztató és marketingpolitika nem volt sikertelen, azt azonban nem sikerült elérni, hogy a privatizáció fontosságát és céljait, alapproblémáit az ÁVÜ megismertethesse a nyilvánossággal. A sajtót érthetően inkább konkrét ügyek, vélt vagy igazi botrányok érdekelték, a privatizációellenes hangulat a választások élesedő politikai csatái és az előbbiek miatt erősen romlott.
1992-ben meg akarták kezdeni a felkészülést a bankok privatizációjára. A magyar állami tulajdonban lévő bankok igen rossz állapotban voltak, több bank elvesztette alaptőkéjét, mivel portfoliójuk zömmel rossz, behajthatatlan követeléseket tartalmazott, s náluk halmozódott fel megalakulásuk (1987) óta a gazdaság csődje. Hozzá kell tenni, hogy a bankok már megalakulásukkor is számos minősített hitelt voltak kénytelenek átvenni, az addig a kereskedelmi banki funkciókat is ellátó Magyar Nemzeti Banktól. Az 1991-ben elfogadott pénzintézeti törvény, illetve később a nemzetközi hitelminősítési előírások figyelembevétele következtében el kellett végezni a bankok újratőkésítését, azaz konszolidálni kellett a privatizáció előtt, mert valójában csődben voltak. Vonatkozott ez a legnagyobb bankokra, így a Magyar Hitel Bankra, a Kereskedelmi és Hitelbank Rt.-re, a Budapest Bank Rt.-re és számos kisebb pénzintézetre.
A konszolidálás – aminek szükségességét szakmai körökben nem vitatták, de eljárásait és különösen a végrehajtását igen – két lépésből állt. Az elsőben – 1992-ben – hitelkonszolidációt hajtottak végre. Ennek keretében a minősített (rossz) hiteleket kiemelték a bankok portfoliójából, s ezek kamatainak egy részét ráterhelték a bankokra. Ebben mintegy 20 bank vett részt, s 98 milliárd forintot emésztett fel. Az így kivásárolt adós vállalkozások reorganizációra vagy felszámolásra jórészt a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankhoz kerültek, amelyet a privatizációs bevételekből hoztak létre. A modell nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat.
1993-ban a konszolidálást 10 banknál folytatni kellett. Ekkor már hitel- és adóskonszolidációt hajtottak végre, ami azt jelentette, hogy a bankok az indokolt határig állampapírok formájában megkapták a rossz hitelek után a tőkét, de a megfelelő reorganizációs tervet benyújtó, vagy csupán a gyenge tőkeellátottság következtében finanszírozási gondokkal küzdő vállalkozásokkal ki kellett egyezniük (adósságelengedés, tőkekonverzió stb.), vagyis a tőke egy részét transzferálniuk {II-688.} kellett a vállalkozások felé. A kormányhatározat előírta, hogy hasonlóképpen könnyítéseket kell eszközölniük a vám- és adóhatóságoknak is. A végrehajtásnak szigorú feltételei voltak a bankok számára, ezeket azonban jórészt nem tartották be a választások körüli szokásos zavarok, majd a bankvezetőknek az 1994-ben megalakult új kormány által való kicserélése következtében. Ebben a szakaszban a bankok feltőkésítésre 114 milliárd forintot fordítottak, s ezzel 70 társaságot mentettek meg. A csomagban direkt módon szerepelt a MÁV és 15 nagyvállalat pénzügyi reorganizációja, további 60 milliárd forint értékben. Ez a konszolidáció végül is egy nagy gazdasági reorganizációs programmá vált, sok ezer munkahelyet mentett meg, és életben maradt számos, ma már virágzó vállalat, például a Tiszai Vegyi Kombinát. 1994 júniusában megtörtént az első nagybank, a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. privatizációja.
A bankkonszolidáció 1994 után, az új kormány alatt tovább folytatódott (Budapest Bank Rt., Magyar Hitel Bank, AGROBANK Rt., Mezőbank, KONZUMBANK Kereskedelmi Bank Rt. és mások esetében), de már nyilvánosságra nem hozott modell, hanem egyedi kezelés alapján, s további 100 milliárd forintos nagyságrendet tett ki. Az okok a gazdaság általános állapotában, a restriktív gazdaságpolitikában, a külföldi tulajdonban lévő bankok jobb szolgáltatásaiban és a bankszakma felkészültségi problémáiban keresendők.
A reorganizációnak volt egy másik ága is, az ún. vagyonvédelmi ügyek, amikor az állami társaságok az ÁVÜ jóváhagyásával értékesíthették üzemeik, vagyontárgyaik egy részét. Ilyen esetekben a bevétel az anyatársaságnál maradt, annak értékét növelte, reorganizációját segítette. Ezt az eljárást alkalmazták például a megyei gabonaforgalmi vállalatok (társaságok) esetében, amelyek kijelölt malmaikat, raktáraikat eladhatták, hiszen nem is lett volna értelme a megyei magán gabonaforgalmi monopóliumoknak. Vagyonvédelmi ügyek keretében mintegy 80 milliárd forint került vissza a gazdaságba.
Végül a privatizációnak sajátos módja volt a felszámolás és a végelszámolás. A parlament 1991-ben – sokak szerint indokolatlanul – szigorú csőd- és felszámolási törvényt hozott, ami a szocialista gazdaság piacgazdasággá történő átalakítása során feltétlenül leírandó eszközök újrahasznosítása érdekében történt; ez a piacgazdaságban egyébként nélkülözhetetlen lehetőség. A felszámolási eljárások során mintegy 300–350 milliárd forint értékű vagyontömeg került a felszámolószervezetek, s onnan olcsón a magánszféra kezébe.
Az ÁV Rt. privatizációs tevékenysége lassan bontakozott ki, eleinte elsősorban a kárpótlási jegyek részvényekre történő cseréjéből állt. Időközben két vezetőváltás történt, végül 1994 januárjában Csepi Lajos lett az ÁV Rt. vezérigazgatója, helyére az ÁVÜ-nél Hatvani Szabó János került. 1993 végén került sor az addigi legjelentősebb privatizációra, a Matáv 33%-ának eladására – 30% külföldi szakmai, 3% külföldi pénzügyi befektetőnek – 87,5 milliárd forint ellenében. 1993-ban meghirdették az erőművek és áramszolgáltatók 25%-os privatizációját, de végül ezt a kellő előkészítettség hiánya miatt visszavonták.
Összességében 1990–1994 között a privatizációs szervezetek 310 milliárd forintnyi állami vagyont privatizáltak, a bevétel 55%-a külföldi, 45%-a belföldi befektetőktől származott. A hazai bevételekből 44 milliárd forint volt a készpénz, 94 milliárd forint pedig a kedvezményes (E-hitel, kárpótlási jegy stb.) kivásárlási rész, vagyis összesen 68%. A privatizáció a négy esztendő alatt folyamatosan gyorsult. A bevételeket a gazdaság reorganizációjához szükséges intézmények {II-689.} létrehozására (Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank, Hitelgaran-cia Rt.), társasági reorganizációra, állami alapok feltöltésére (Világkiállítási, Foglakoztatási, Kisvállalkozási Garancia, Mezőgazdasági Alap) és költségvetési befizetésekre fordították. (A legmagasabb befizetés 1993-ban történt, ekkor 31 milliárd forintot, a bevételek 18%-át fizették be a költségvetésnek.) Ebben az időszakban már a magángazdaság termelte meg a GDP 60–65%-át. Az állami vállalatok átalakultak gazdasági társasággá, ami segítette a kínálati politika gyorsítását.
4:06 du.
Olvasgatom itt a „cikkeket”, de nem tiszta valami. Ez egy vicclap?
9:24 de.
tropa
2015 december 4
4:06 du.
Nemigazán, de ha még többször is írsz ilyen velős dolgokat, akkor van esély rá…
4:40 du.
Ha már arra jártak esetleg kínálgathatták – a keresztény Európa hős, vitézi végvári védelmének jegyében – a letelepedési kötvények fejében kiadható uniós passportokat. A Pászdárán munkatársait, vagy az ottani rezsimhez kötődő oligarchákat hátha érdekelné a buli. Nem is csoda, hogy egyesek a Lajtán túl Schengen korlátozásáról beszélnek.