Pályatársai, tisz­te­lői kö­szön­töt­ték Végel László Kossuth-díjas vaj­da­sá­gi ma­gyar írót 75. szü­le­tés­nap­ja és iro­dal­mi mun­kás­sá­ga kez­de­té­nek 50. év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból szer­da es­te a bu­da­pes­ti Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM).

Végel László a ma­gyar és a szerb iro­da­lom je­les kép­vi­se­lő­je, egy­ben a „ta­lan­ság író­ja”, az il­lú­zió- és hi­te­vesz­tett­ség, a re­mény­nél­kü­li­ség, a ta­laj­ta­lan­ság és jö­vőt­len­ség szer­ző­je, a több­fe­lé kö­tő­dés, de se­ho­vá sem tar­to­zás ér­zé­sé­nek iga­zi meg­osz­tó­ja – hang­sú­lyoz­ta kö­szön­tő­jé­ben E. Csorba Csilla, a PIM fő­igaz­ga­tó­ja.

Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom fő­szer­kesz­tő-he­lyet­te­se az ün­nep­sé­gen úgy fo­gal­ma­zott: Végel László kü­lön­le­ges­sé­gét az ad­ja, hogy már el­ső lá­tás­ra sincs ben­ne „sem­mi szok­vá­nyos”, „sem­mi nor­má­lis”.

Parasztgyerekként meg­ír­ta az el­ső ma­gyar beat-re­gényt, Újvidéken meg­te­le­ped­ve nem a fa­lu­ról írt, mint a ve­le egy na­pon, szin­tén Szenttamáson szü­le­tett Gion Nándor, ha­nem a vá­ros­ról, fel­té­ve ez­zel Újvidéket a ma­gyar iro­da­lom tér­ké­pé­re. Könyvei gyak­ran előbb je­len­tek meg szer­bül, mint ma­gya­rul, re­gé­nyei pe­dig úgy szól­nak a ki­sebb­sé­gi lét­ről, hogy el­ke­rü­lik a meg­szo­kott sé­má­kat – han­goz­tat­ta Károlyi Csaba.

Hozzáfűzte: Végel László a ple­be­jus em­ber egye­nes­sé­gé­vel mu­tat­ja meg a leg­bo­nyo­lul­tabb dol­go­kat, evi­den­ci­a­ként mond­ja ki azt, amin más oly sok­szor és hosszan rá­gó­dik.

Végel Lászlóval az es­ten Parti Nagy Lajos be­szél­ge­tett, aki a vaj­da­sá­gi szer­zőt a „leg­ra­di­ká­li­sabb ma­gyar író­nak” ne­vez­te. Kérdésére az író fel­idéz­te: so­kan li­be­rá­lis koz­mo­po­li­ta­ként köny­vel­ték el, úgy érez­ték, nem fog­lal­ko­zik ele­get a ki­sebb­sé­gi lét­tel, a nem­ze­ti gyö­ke­rek­kel. Mint fo­gal­ma­zott, egy­sze­rű fa­lu­si em­be­rek kö­zött nőtt fel, ahol a nem­ze­ti kér­dé­sek he­lyett min­den­ki a nagy­vi­lág­ról, Amerikáról, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban a kü­lön­bö­ző fron­to­kon szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­i­ról me­sélt. „Ezért ne­ve­zem ma­gam in­kább ple­be­jus koz­mo­po­li­tá­nak, így adó­zok a fa­lu­si ut­cám em­lé­ké­nek.”

Végel László be­szélt ar­ról is, hogy úgy ér­zi, va­ló­já­ban ugyan­azt a re­gény­cik­lust ír­ja egész éle­té­ben. Első mű­vei ugyan a nem­ze­dé­ki prob­lé­mák­ról szól­nak, az újab­bak pe­dig nem, köny­vei mint­ha még­is „fe­le­sel­né­nek egy­más­sal”.

Terveiről szól­va a vaj­da­sá­gi szer­ző el­mond­ta: sze­ret­ne egy Budapest-regényt ír­ni, amely­ből ki­de­rül­het­ne „ho­gyan lá­tunk mi ti­te­ket, bu­da­pes­ti­e­ket”.

A re­gény-, drá­ma- és esszé­írót az ün­nep­sé­gen a köny­ve­it meg­je­len­te­tő Noran Libro Kiadó ve­ze­tő­je, Kőrössi P. József, Takács Ferenc iro­da­lom­tör­té­nész, Radnóti Sándor esz­té­ta, va­la­mint Esterházy Péter is kö­szön­töt­te. Az es­ten a Liszt Ferenc-díjas Dresch Mihály ze­nélt.

Végel László 1941. feb­ru­ár el­se­jén szü­le­tett a Jugoszláviához tar­to­zó Szenttamáson. Egyetemi ta­nul­má­nya­it Újvidéken és Belgrádban vé­gez­te. 1965-től 1971-ig az Új Symposion fo­lyó­irat szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gá­nak tag­ja, az Egy mak­ró em­lék­ira­ta cí­mű el­ső re­gé­nye 1967-ben je­lent meg könyv­ként.

Legutóbbi mű­vei a Bűnhődés (2012) és a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje (2013), va­la­mint a Balkáni szép­ség, avagy Slemil fattyú­ja (2015) cí­mű re­gény. 2005-ben meg­kap­ta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisz­ti­ke­reszt­jét, 2009-ben Kossuth-díjjal, 2013-ben Hazám-díjjal tün­tet­ték ki.

Fotók: Gergely Bea