Tejkék Balaton
A Bezerédi utcai általános iskolában történelemre és magyarra tanított Wenner József. Kopott zakója alatt jobbára kockás inget viselt. De nem ezért szerettem. Hanem mert ő szerette, amit az óráin előadott. Sose felejtem el, ahogyan történelemből felelevenítette az alig néhány évvel korábban befejezett második világháború eseményeit. Sokszor előfordult, hogy az általa oly élvezetesen felidézett történésekből a tankönyvben csak egy-egy mondatot leltem, olykor még annyit se. Például Dunkerque homokdűnéiről beszélve, miután a fekete táblára lendületesen felírta az általunk ismeretlen város nevét, ugyanazzal a lendülettel vázolta fel a Doveri-szoros innenső tengerpartjára szorított francia katonák egyre zsugorodó hadállásait, szinte láttuk a minden oldalról rájuk törő német túlerőt, átéreztük reménytelennek láttatott helyzetüket, aztán fellélegeztünk, amint Anglia csücskéből értük indult a hajó- és csónakáradat, szorítottunk, hogy minél több embert tudjanak megmenteni. Wenner Józsefnek köszönhetően olyat is tudtam erről a korszakról már gyerekkoromban, amit mások nem, jól emlékszem egyebek között a finnországi csata kezdetét jelző mondatára, hogy a karéliai földszoroson meginduló támadás előtt szovjet gépek bombázták Helsinkit és Viipurit.
Nos, ez a Wenner akkor volt elemében, amikor előadott. Amikor feleltetett, az látnivalóan fárasztotta. Talán unta is. Olyankor pihent. Odaállíttatta a dobogó partjára az áldozatot, az íróasztal mögötti széken hátradőlve hagyta, hogy beszéljen, nem kérdezett közbe, behunyta a szemét. Néha elaludt.
Azon a számomra emlékezetes napon, amelyen a dobogó pereme elé váratlanul engem szólított, azt se tudtam, hogy mi volt a lecke, amiről a tőle elvárt módon, azaz folyamatosan beszélnem kellett volna. Ma is csak annyit tudok, hogy a táblára rajzolt karikáiba írt, általa ezért gombóctannak nevezett nyelvi szabályok valamelyikéről várt tőlem több bővített mondatot. Miközben magabiztosan érzékeltetni igyekeztem, hogy a magyar nyelvi ismeretek széles körének birtokában vagyok, ő a szokott módon hátradőlt és behunyt szemmel hallgatott. A Balaton főnév jött a nyelvemre, s jelzőt keresve hozzá a nyaralásom jutott eszembe, hogy a tó déli partján voltunk, ahol sekély a víz, s jó messzire be kell gyalogolni, mielőtt úszni lehetne-kellene, távolabb pedig, az északi oldal fölé magasodó hegyek tövében, ahogy rázuhog víztükörre a nap, tejkéknek látszik a Balaton. Hogy mindezt el is mondtam, osztálytársaimon vettem észre, mert alig győzték a röhögésüket visszafolytani.
A Wenner ugyanis elaludt, a folyamatos beszéd hallatán beverte a szundit. Én pedig folytattam, amibe belekezdtem, beszéltem az első balatoni nyaralásom élményeiről, a vitorlásokról versenyéről, tihanyi kecskekörmökről, amik valójában nem kecskekörmök, a hínárról, ami a lábam köré tekeredett, és így tovább, és így tovább, egyik mondatot a másikba öltve, egyszer-egyszer lélegzetvételnyi szünetet tartva, beszéltem, beszéltem, amíg a Wenner a vonalzót fel nem emelte, jelezve, hogy elég, összeszorult a szívem, mert e mozdulatában nem volt benne, hogy elégedett-e a feleletemmel, avagy sem. Aztán beírta a négyest és az osztálykönyvből Pircsákot szólította.
Ment tovább az óra, éppen kicsöngetésig, amikor Wenner – szokása szerint – az együttműködésünket állva megköszönte, mielőtt lelépett volna a dobogóról, mi felálltunk, de ő az ajtó felé haladva visszafordult és engem szólított:
-Mondcsak Aczél, te tényleg tejkéknek láttad a Balatont?
Aczél Gábor
„Tejkék” Balaton. Fotó: Christopher Adam.
Author: Aczél Gábor
Korábbi, már elég régóta nem megszerezhető szakképesítésem betűszedő mester. A gimnáziumot nyomdászként, az egyetemet újságíróként fejeztem be. Ez utóbbi pályáról a pécsi Dunántúli Naplónál gyakornokként végzett másfél évi munka után – rendszerellenes tevékenységért kapott rendőrségi figyelmeztetés okán – 1965-ben “eltanácsoltak”. Nagy szerencsémre – és Nagy Jenő főszerkesztőnek köszönhetően – a Dunaújvárosi Hírlapnál mégiscsak elsajátíthattam ennek a másik mesterségnek az alapjait. Innen már főszerkesztő-helyettesként kerültem vissza a fővárosba 1980-ban, s lettem a Központi Sajtószolgálat egyik szerkesztője. Miután 1988 januárjában, immár főszerkesztő-helyetteseként (talán az ország egyetlen vezető beosztású szerkesztőjeként) az elsők között aláírtam a rendszerellenes Nyilvánosság Klub egyesületalapítási felhívását, s nem sokkal később a Központi Sajtószolgálatot nélkülem olvasztották be az MTI-be, a Települési (akkor Tanácsi) Önkormányzatok Országos Szövetsége 1989-ben általam alapított, ÖNkormányzat című országos havi folyóiratát szerkesztettem (előbb mellékállásban, majd kényszervállalkozó főszerkesztőként) húsz éven át. Voltam még megszűnéséig a Képes Sport olvasószerkesztője, aztán a Vasárnapi Hírek főmunkatársa, a rendszerváltoztatást követően mellékállásban folyóiratszerkesztő a Pénzügyminisztérium sajtóosztályán, majd a frissen alapított Új Magyarország olvasószerkesztője, az Esti Hírlap napos szerkesztője, a Magyar Hírlap címszerkesztője, majd az Esti Hírlap főszerkesztője is. Később, 2009-ben – országos önkormányzati kapcsolataimat és tapasztalataimat értékesítendő – nyugdíjas vállalkozóként Vince Mátyás, az MTI elnöke szerződtetett a távirati iroda Önkormányzati Sajtószolgálat című online-kiadványának kialakítására és önálló szerkesztésére. E munkakör sikeresnek minősített ellátása ellenére a szerződésemet 2014. január elsejétől – indoklás nélkül – megszüntették. Van két nagyfiam, hat unokám, második feleségemmel, gimnazista lányommal és Fahéj nevű kutyánkkal Budapesten élek.
9:12 de.
Honnét van Christopher Adam-nek „Tejkék” Balaton képe?
9:15 de.
Nyaraltam én már a tejkék Balaton partjain…mindig lenyűgözött a Balaton színe. Ez a kép amúgy Balatonvilágoson készült.
9:30 de.
Kedves jól írt cikk volt! Szívemhez igen közeli témáról…
Imádtam a Balatont, de a minden színben játszó vízére ma is emlékszem. Tobb nagy kanadai tavat láttam már, de gyermekeimnek meséltem a Balaton változó, fantasztikus színeiről, amit az itteni tavaknál nem tapasztaltam…
10:46 de.
Helyszín valahol a sivatag mélyén, egy büntető-századnál.
40 fok árnyékban de sehol sincs árnyék, víz is csak napi fél kulacs :
Őrmester a világlátott elítélt légionáriusnak:
-És mondd csak.Milyen a tenger?
-A TENGER őrmester úr?
A tenger színe oly kék, mint tejszőke bakfisok szeme-kékje, kiknek bőrét barnára égette a nyári Nap heve!
Örmester elkínzott hangon:
-Azonnal takarodj TAKARODJ innen..csirkefogó..
/ Rejtő J./
3:52 du.
____
__/ \__/\__
4:18 du.
Kedves írás és valóban voltak ilyen tanárok. Nálunk az orosz tanárnál lehetett így felelni.
Beskatulyázott mindenkit, 5-ös, 4-es, 3-as, 2-es, mi mondtuk, amit tudtunk, ő meg a fent leírt módon behunyta a szemét és a skatulyában garantált jegyet megkaptuk…
4:31 du.
Figyelő:
Én utoljára 2011-ben jártam a Balatonnál motorral úgy hogy fürödtem is.
Akkora tömeg volt Zamárdiban , a meghagyott közösségi vízparti lejáróban, hogy -szó szerint- mozdulni nem lehetett. Dühös emberek, centiméterenként araszoló autók , por idegesség.
Még kinnt az országúton sem volt szabad hely az út mellett.
Rémes volt , vagy is lett volna ha nem motorral vagyok !
Szépen átgurultam mindenen , járdán füvön sóderen , a strandon is és a vízparton egy fa alatt letettem a bringát.
A jónép nagy érdeklődéssel figyelte a mutatványt , kissrácok jöttek nézegetni , meghogy dudálhatnak e egyet 🙂
A jó emberek mindenféle extra strand-felszereléseket használtak , különleges fél-napozósátrakat meg drága matracokat. Megütközést keltett mikor elővettem a terepszínű katonai sátor-lapomat és azt tettem le a földre , fejem alá a bakkancsomat , úgy napoztam egy jót.Átöltözni nem kellett mert mire indultam haza , megszáradt a fürdőnadrágom.
A víz kitűnő volt , este hazafelé nagy volt a torlódás Pest felé dehát motorral ugye … 🙂
Azóta nem voltam a vízben sajnos , csak kétszer végig motoroztam a Déli partot. Az is szép volt de nem volt strandidő.
6:07 du.
Géjza, utoljára 1956 nyarán voltam ott, akkor már férjemmel-. Sátorban laktunk B.Fűred strandja közelében.
6:48 du.
Figyelő:
Pár év alatt nagyon megváltozott az egész és nem vagyok benne biztos hogy az előnyére.
7:16 du.
En akkor szerettem, mikor befagyott. Rohantunk le Furedre, setalni a jegen. Ez mindig hianyozni fog.
8:26 du.
So’se láttam a befagyott Balatont. 🙁
8:40 du.
Geyza. Pedig szep. Fureden van egy nagy lek, a kacsak es a hattyuk oda huzodnak. Nappal setaltunk a jegen, sotetben pedig felmentunk Tihanyba,onnan csodaltuk a fagyott tavat. Szep volt nagyon. Ilyet mar nem fogok latni, nalunk nem fagy. Rianast szerettem volna hallani, de azt nem sikerult. Minden nem sikerulhet.
8:58 du.
Llanfair:
Én csak egyszer sétáltam befagyott vízen:
A Jemca folyón mentem át, egyenesen be a Tajgába 🙂
Mikor a Pleszeck melletti Mirnijben, az Északi Lőtéren dolgoztam kicsit.
Elképesztő tájak voltak arrafelé is.
Magában a városban fél méter magas , ledöngölt hó borított mindent. Azon jártak a buszok , minden.
Én még olyat nem láttam…de nem is akarok többé 😀
A tajgában mész kétszáz métert, összezárulnak mögötted a havas fagyott ágak , olyan magányos lesz egyből az ember…a legjobb azonnal kijönni belőle !
Képzeld el: 13 órakor a Nap olyan magasan volt mint itthon este félhatkor. Viszont amikor lebukott a Horizont alatt , nem lett sötét !
Még este nyolckor is csak szürkület volt.
Hja ha az ember közel van a Sarkkörhöz…
5:13 de.
Geyza Lehet, hogy szörnyű élmény volt Neked, de azért szeretném egyszer átélni (önként persze).
Nem lett sötét. Hajóztunk át a Balti tengeren, jobboldalon nyugodott le a nap, baloldalon meg pirkadt. Nagyon érdekes jópofa látvány volt. Jó a mesélés, jó a TV és a könyvek, de a tapasztalás érzése utolérhetetlen.
6:00 de.
A Balaton . e g y . n a g y . v á r o s (kb.80×15 km), amelynek nevezetessége a közepén hullámzó kis tó.
Épült: a XX.század második felében az olcsó és támogatott fosszilis üzemanyagok korszakában…
🙂
6:06 de.
Félretéve a viccet, ez az írás nem a Balatonról, hanem arról a tanárról, a pedagógusról szól, aki nem szégyell egyéniség lenni. Nagyon szimpatikus, szeretnivaló ember.
A cikk igen jól megrajzolt emberábrázolás…
8:37 de.
Dubois:Szóval sem írtam hogy szörnyű lett volna. Nagyon érdekes volt, de mégegyszer nem szeretnék ott eltölteni két hetet.
Pedig az oroszok nagyon kitettek magukért! Igen jó kaja volt hihetetlen ocsó áron.
Érdekes élményeim is voltak a helyi KGB-vel 😀
9:26 de.
Dubois Azért értettük. Írhattam volna Mericske Ernő tanár úrral, aki szintén mindig úgy nézett ki, mintha aludt volna, de résen volt, és a könyveket kívülről tudta. Leckefeladásnál egy szót ismert, mindet. Minden órára egy oldalt kellett kimásolni egy füzetbe, kötelező szorgalmiból, és minden óra előtt egy felelős 10 nehéz szóval készült, amit le kellett írni a táblára, mint például Dessewffy. Asztmás volt, Salvus vizet ivott és nadrágtartót hordott, és az asztma mellé dohányzott. Utáltuk. De egy tanáromra sem gondolok vissza annyi szeretettel, mint rá. Megtanított olvasni (nem a betűket, hanem olvasni), helyesen és szépen írni. Sajnos már elkopott, de ez nem az Ő hibája. De nem tudom, milyen inget hordott, így nem illik ide. Nem tűnt már akkor sem lényegesnek.
Ha viszont asszociálunk valamire, ami a címben is szerepel, azért a négy komment miatt nem nyithatunk egy új oldalt.