Yonatán a semmiből került elő, de nem váratlanul. Ezer mérföldekről válaszolt kanadai hirdetésemre, Izraelből, s mint a nejem mondta, a stílusa majdnem tökéletes volt amivel teljesen elbűvölt bennünket–így kezdődött Kerekes Sándor három részes sorozatának első része a KMH-ban, mely bizonyos perspektívából visszaemlékezés, másrészt pedig a délvidéki zsidóság múltjának feldolgozását, illetve Izrael államalapításának első mozzanatait tárja olvasóink elé.

Amikor a feleségemmel a domb tetejére értünk, megállapítottuk, hogy a Rómer Flóris utca csak a 61-es számig terjed hatvanhármas száma nincsen. És hogy nincs egyetlen épület sem ott fenn a sarkon, amely akár a legcsekélyebb mértékben is a képen levő villára hajazna, és az utolsó saroktelek, az a bizonyos 61. még ráadásúl üres is: dolgunkvégezetlen lesétálunk. Mielőtt betérnénk egy kávéra, észreveszem a táblát mely tudatja, hogy Márai utolsó pesti lakhelye is ezen az utcán volt.

Amikor ez történt, Yonatán már visszatért Izraelbe a munkájához. Olykor-olykor emailben kérdeztem felmenői történetének egyes részleteiről, amelyek a vacsorák alkalmával homályban maradtak. Például:

”Cionista volt-e a nagyapád, vagy csak megelégelte a magyarokat?”

A válasza:

”Nagyonis cionista volt és nagyon aktiv a tevékenységükben, és a főbb cionista szervezetekben Újvidéken. Írt is a különböző kiadványaikba.”

A tehetséges, eltökélt, fiatal ügyvéd tehát teljes erővel vetette magát a zsidó közéletbe. Kiderült róla még, hogy megalapított egy újabb helyi cionista egyletet, a Herzl Tivadar Egyesületet, amelyet egy bizonyos Ludwig (Lajos) Korody társaságában vezetett. Ekkorra azonban már mint Dr. Meir Weltmann-Tobel.

A komplex politikai, vallásos és hitéleti rétegek az újvidéki zsidóság életében ma már annyira kibogozhatatlanok, hogy azt még megpróbálni sem merném, de tény, hogy a kezdetben legkonzervativabb Weltmann-Tobel csoport már a huszas évek közepére-végére ”revizionistává” és radikálissá vált Zsabotinszkij hatása alatt és annak személyes befolyásával. Vladimir Zsabotinszkij maga is többször járt a városban, beszédeket és értekezleteket tartott, ami előbb felizgatta, majd alaposan megosztotta a kicsiny helyi közösséget. Ugyancsak hozzájárult a radikalizálódáshoz a közeli Péterrévei pogrom, 1928-ban, ahol a tiszaeszlári gyűlölködés egy újabb fejezete látszott megvalósulni. Szerencsére az őrület megmaradt ott helyben és nem terjedt tovább, de az egész ország zsidóságára volt ijesztő hatással. Ez persze állandó és egyre mérgesebb vitákhoz vezetett. (4) A viták pedig megakadályozták, hogy az újvidéki cionisták bekapcsolódjanak a nemzetközi cionista mozgalomba.

Az újvidéki zsinagóga egy régi képeslapon.

Az általános optimizmus azonban túlszárnyalt minden akadályt. A város valamennyi zsidójának anyagi adakozásából 1935-ben megnyitották az új, modern Zsidók Házát, egy kétemeletes, tekintélyes épületet, amely az összes zsidó intézmény befogadására létesítettek. Az intézmény igazgatója dr. Meir Weltmann-Tobel lett. Az újvidéki zsidók joggal lehettek büszkék magukra.

Mindez azonban nem volt elég, a cionisták újabb kísérletet tettek egy lap megindítására, így került sor a kétnyelvű Jevrejske Novine – Jüdische Zeitung (5) kiadására, amelynek egyik szerkesztője, megint, Meir Weltmann.

Aztán 1934 októberében, amikor az immár király Alexandert – marsellei látogatasa alkalmával – egy macedon nacionalista merénylőnek végül sikerült megölnie (6), a zsidók felelőssége ismét szóba került, az antisztemitizmus újra felerősödött.

Kérdés Yonatánhoz:

”…mikor és hogyan alijázott a nagyapád?”

Yonatán válasza:

”1939-ben.”

Kösz Yonatán, ebből aztán nem sokat lehet megtudni. De hiszen minek is cifrázni? A légkör teljesen elmérgesedett, a zsidó közösség belső harcai közepette az egyre közelgő háborús fenyegetés nyilvánvaló volt már ekkor.

Miközben 1927 és 1931 között Újvidék lakossága negyvenezerről hatvannégyezerre növekedett, a zsidók száma négyezerről csaknem egynegyedével, háromezer egyszázra csökkent. Meglehet, a kulturális fellendülés mégsem tudta elfedni a baljós jeleket. A lakosság 1940-41-re általában tovább nőtt, de a zsidók száma csak alig emelkedett, vagyis valójában stagnált. Szinte bizonyos, hogy Meir Weltmann tisztában volt az egyre súlyosbodó helyzettel, egyebek között azért is, mert a helyi cionista szervezet két ellentétes elv alapján megosztódott és egyik sem volt képes a maga irányzatát érvényre juttatni. Az alija mellett 1939-ben döntött, különösen, mert ekkor már nős volt és családot kellett alapítania.

Ez idő tájt Izraelben egy teljesen ködös időszak következett.

Annyi mindenesetre valószínű, hogy dr. Meir Weltmann-Tobel ügyvédi munkát csak elvétve talált, viszont utat keresett és talált a politikai szervezetekhez. Megismerkedett az általánosan baloldali, gyakran kifejezetten szocialista politikai élettel és nem sokba tellett, mígnem maga is aktív tevékenysegbe kezdett a Mapai keretében. Erről nem sokat lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy ismeretségi körébe tartozott a kitünő Moshe Shertok, aki ekkor már nagy tiszteletben állott, és egyike volt ama kevés palesztinai születésű politikusnak, aki végigküzdötte az alapítás harcait a Török Birodalomtól az ország kormányzásáig. És mint a Zsidó Ügynökség elnöke, már ekkor egyike volt a Mapai vezetőinek. Az együttműködés meglehetősen tartósnak bizonyult. Így amikor 1943-ban a Joint a veszélyeztetett zsidók kimentésére isztambuli székhellyel Mentő Bizottságot létesített, s annak vezetését Shertokra bízta, ő magával vitte Meir Weltmann-Touvalt.

A hivatalosan semleges Törökországban, Isztambul a kémkedés és nemzetközi intrika központja volt, ahol a Mentő Bizottság a kezdetektől fogva teljesen reménytelen küzdelmet folytatott, különösen azért, mert elsősorban a létében fenyegetett európai zsidóság Palesztinába menekítését próbálta elérni. A nácik mellett ugyanis – akik ezt lehetetleníteni törekedtek – a brit protekturátus is igyekezett akadályozni a palesztinai bevándorlást. A brit gyarmati kormányzat ugyan kibocsájtott hetvenötezer bevándorlási engedélyt, de ezeket szinte lehetetlen volt eljuttatni a rászorultakhoz akik, még ha meg is kapták volna őket, akkor se hagyhatták volna el a maguk országát. Tovább komplikálta a helyzetet, hogy a szlovákiai és magyarországi zsidók között kevés volt a cionista, az akkori Palesztínában a leendő zsidó állam ködös álom volt csupán legtöbbjük számára. Mások, más vidékekről, így Szerbiából és Horvátországból is, boldogan nekivágtak volna a hallatlanul nehéz útnak, Isztambulon és a Földközi-tengeren át, de a britek és arabok mindent elkövettek, hogy ennek elejét vegyék.

A Mentő Bizottság amúgyis nehéz dolgát tovább nehezítette az Abwehrrel és a Gestapoval együttműködő török titkosszolgálat, amely állandó megfigyelés alatt tartotta a bizottsági tagokat. Ennek ellenére, amíg a reményeik szerinti tömeges kivándorlás elkövetkezett volna, egy titkos futárszolgálat révén levelekkel, élelmiszer- és pénzküldeményekkel próbálták az egyre súlyosabb helyzetbe kerülő európai zsidóság terheit enyhíteni. Világos volt számukra, hogy a törökök minden lépésüket figyelik, minden postai küldeményüket kinyitják és átvizsgálják, de beletörődtek ebbe, mert, amint ezt jóval később egyikük, Venia Pomerantz elmagyarázta , így akarták a nácik tudomására hozni, hogy valamiféle megegyezésre törekednek velük. (7)

Weltman-Touval isztambuli megbízásához baráti kapcsolata Shertokkal ugyan hozzájárult, de vélhetően azért kapta meg, mert kitűnően beszélte a veszélyeztetett szerb, horvát és magyar zsidók nyelvét, továbbá mert már ismerte a palesztinai viszonyokat is eléggé ahhoz, hogy a protekturátus jogi útvesztőjében eligazodhasson. Mindemellett valószínűleg egyengette a baráti kémek és kétségbeesetteken a maguk hasznára segítő ügyeskedők útját is. Egészen bizonyos, hogy dolga volt a Joel Brand-küldetés mellett és azt gyanítom, hogy a kalandor Grosz Bandi javára is tett néhány apróságot. (8 és 9)

Habár a Mentő Bizottság végcélja teljességgel reménytelen volt, sok kis sikert azért elért. Tömegével küldte a bátorító leveleket Bulgáriába, Romániába, Yugoszláviába és Magyarországra is az ottani zsidóknak, gyakran pénzt is, és néhány zsidót – akiknek sikerült kiszabadulniuk -, az előkészített úton eljuttatott Palesztinába. Becsületére váljon a katolikus egyháznak, hogy a mentésben, ha nem is hivatalosan, de a helyi nunciusok közreműködése révén, néhány szerencsés esetben részük volt. Isztambulban a pápai nuncius ekkor Angelo Roncalli volt, aki időnként tovább segítette a Mentő Bizottsághoz, majd Palesztínába a néhány szökött zsidót, aki nagynehezen Isztambulba már eljutott. Később az addigra XXIII. János pápa néven elhíresült, és akkoriban elhunyt Roncalli isztambuli segítségéről maga Meir Touval Weltmann irta meg egy újságcikkben: (10)

”Amikor meglátogattam Monsignor Roncallit esetenként, ő mindig figyelmesen meghallgatott és biztosított a támogatásáról és aggodalmairól a nácik uralma alatt szenvedő zsidók sorsáról. Egy nap kellemesen meglepett, amikor kéréssel fordult hozzám. Két fiatal anatóliai zsidó jelent meg a lakásomon Monsignor Roncalli ajanlólevelével, kérve, hogy segítsem őket Palesztinába kivándorolni. Ezt követően Roncalli kérte a segítségemet más fiatal zsidók Palesztinába juttatásához is és érdeklődött az ottani taníttatásuk iránt. Természetesen boldogan teljesítettem a kívánságait.”

**

Email Yonatánnak: hogyan és miért hagyta el nagyapád a pozicióját Isztambulban?

Yonatán válasza: a megbízás a Mentő Bizottsághoz szólt, nem a Zsidó Ügynökséghez úgy általában. Így egy bizonyos időpontban, amikor már minden remény elveszett és világossá vált, hogy semmi többet tenni nem lehet, az állás megszűnt.

A másfél kétségbeesett és kétségbeejtő év Isztambulban lezárult, a háború véget ért és Touval-Weltman hamarosan visszatért Izraelbe. Az államalapítás küzdelmei bizonyára szolgáltak alkalmakkal a tevékenységre, de erről semmit nem tudni, mert ezek legtöbbje titokban ment végbe. Shertok, aki időközben Sharett-re “magyarosította” a nevét, a Zsidó Állam kikiáltásakor, mint a Zsidó Ügynökség elnöke, már a függetlenségi nyilatkozat egyik aláírója volt, majd 1949-ben, az arab háború idején külügyminiszter. Az arab háború végeztével és a protekturátus felszámolásával Izrael végre kormányt kapott, a szocialista-izű Mapai lett a kormányzó párt. A miniszterelnök, Ben Gurion, azonban 1953-ban visszavonult és utódja, 1954 januárjában Moshe Sharett lett.

(Folytatás következik…)

Kerekes Sándor

Jegyzék: 

(4) Pinkas ha-kehilot Yugoslavia, Szerk. Zvi Loker, Yad Vashem, Jerusalem, 1988 p. 186

(5)  A lapot egészen a Holokauszt idejéig életben tartották, habár Weltmann időközben eltávozott.

(6) A merényletet közelről megörökítette egy hiradófilmes, a film látható az interneten.

(7) Hitler, the Allies, and the Jews, szerző: Shlomo Aronson Cambridge University Press, 2004. szept. p. 168.

(8)  Joel Brandot Eichman küldte Isztambulba a szövetségesekkel alkudozni. Eichman zsidók elengedését ajáanlotta 10,000 ezer teherautóért, nyersanyagokért és élelmiszerekért cserébe. A szövetségesek az ajánlatot komolytalannak vették és Brant egy egyiptomi börtönben ült a háború végéig, majd eljutott Izraelbe és ott is halt meg.

(9) Grosz hivatásos csempész és szélhámos volt a legrosszabb fajtábóol, de amellett a háború alatt kettős ügynök is. (http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Sessions/Session-057-05.html)

(10) Jerusalem Post 1973. June 26