(1924 Julius 24, Sátoraljaújhely – 2018 Február 5, Toronto)

Keresztneve, Ibolya, egy szerény kis tavaszi virágra emlékeztet. És bár valóban egy törékeny és nagyon szép lány volt, ez nem gátolta meg abban, hogy egész életében lázadozzon. Fried Ibolya a naptár szerint az Oroszlán jegyében született, és ezt a sorsot Ő rendesen be is váltotta, egész életében, mint egy oroszlán feleség és anya harcolt a családjáért.

Gondolom, ez adta neki az erőt arra is, hogy szembeszálljon családjával is és mindenki ellenére kiharcolja, hogy Kopácsi Sándorhoz menjen férjhez, és később megmozgatva a világot megmentse férjét az akasztófától is.

Ibolya szülei Sátoraljaújhelyen ismerkedtek meg, és a szerelmi házasságban nem volt akadály, hogy Cilike, Ibolya édesanyja, nem kapott otthonról hozományt. Ibolya édesapja nagycsaládból származott, és a fiuk kötelessége lett volna a házasságukkal a hozományt továbbadni a lányoknak. Fried Sándor, Ibolya édesapja egy büszke, önérzetes ember volt, aki megpróbálta eltartani nemcsak kis családját, de a varrógép műszerész műhelyből befolyt jövedelmet megosztani anyósával, felesége testvérével, es saját testvéreivel is. Viszont ez hosszú éves szegénységet is jelentett a családnak, ami meggátolta Ibolyát abban, hogy a polgári után gimnáziumba, majd reményei szerint orvosi egyetemre menjen. Helyette Ő is kitanulta a varrást, és jó nevű mestereknél dolgozott már 16 éves korában.

Ibolya már gyerekkorában egy éles nyelvű, magabiztos kislány volt. Nem tartotta véleményét titokban. Édesanyjának volt egy távoli rokona, egy igen gazdag gyermektelen házaspár, ahova a család minden péntek este hivatalos volt vacsorára. Csakhogy igen gyakran a menü paradicsomleves volt, és azt Ibolya rendkívül utálta. Nyolcéves lehetett, amikor kijelentette, hogy bár tudja, hogy neki illedelmesen meg kéne ennie a levest utolsó cseppig, de őt az sem érdekli, ha emiatt a néni kitagadja majd az örökségéből, de Ő bizony nem eszi meg a paradicsomlevest. A kitagadás helyett a házaspár a szívébe fogadta a szókimondó kislányt, annyira, hogy örökbe is akarták fogadni. De ez ellen Ibolya tiltakozott, a barátságot elfogadta, az örökbefogadást nem.

Jövendő férjével, Kopácsi Sándorral először 1942-ben a Bükk hegység egyik kirándulóhelyén találkozott. Kopácsi, mint a Bükk hegység réme lett bemutatva, miután az udvariasan visszaadta a harcias leányzónak a lábához gurult labdát. Következő találkozásuk a miskolci szociáldemokrata part által feltartott könyvtárban történt, ahol Kopácsi Sándor, mint önkéntes könyvtáros dolgozott. Mint kiderült, mindkettőjük édesapja régi jó barátságban volt, még az 1919-es Kommün idejében együtt voltak Vörös Katonák, és Fried Sándor, Ibolya édesapjának miskolci varrógép ás bicikli javító üzemében rendszeresen találkoztak megbeszélni az égető napi politikai helyzetet.

Tény, hogy az ifjak 1942 nyarától elválasztatlanok lettek, együtt jártak a Szociál Demokrata Párt lapját a Népszavát terjeszteni, előadásokra, koncertekre, és nagy kirándulásokra is. Ibolya édesanyja nem nézte jó szemmel ezt a románcot, Ő gazdag zsidó férjet szánt lányának. Viszont amíg a vőlegény jelölt és családja az ajtón belépett háztűznézőbe, addig Ibolya a földszintes ház ablakán keresztül távozott, hogy Sándorral találkozzon.

A fiatalok a Kopácsi család tudtával és belegyezésével 1943 Október 24.-én jegyezték el egymást. Elképzelésük az volt, hogy a nagynénivel együtt Pestre mennek, Sándor a csepeli vasgyárban, mint esztergályos, Ibolya meg, mint varrónő egy jó nevű szalonban helyezkedett volna el. Ebben a Német bevonulás akadályozta meg őket 1944 Március 19.-én.

Kopácsiék még aznap elmentek Ibolyáékhoz és közölték családjával, hogy attól a naptól Ibolya az Ő lányuk, mint Sándor eljegyzett menyasszonya. Ibolya édesanyja, Cilike, aki akkor hallott erről először, élénk tiltakozásba tőrt ki. De sem Ibolyát, sem Sándor szüleit nem lehetett lebeszélni elhatározásukról, és attól a naptól Ibolya, Kopácsi Sándor egyik unokatestvére, Simon Sarolta irataival élt. Kopácsiék fölajánlották Cilikének és Ibolya kishúgának, Évikének is hogy elbujttatják, de abba Cili mama nem ment bele. Mint mondotta, a Németek civilizált emberek, és a zsidókat csak dolgozni viszik.

Sajnos nem lehetett megakadályozni, hogy Cili mamát és Évikét ne deportálják a miskolci zsidók többségével Auschwitzba, ahol, azóta már pontosan tudjuk, milyen sors várt rájuk.

Kopácsi Józsefet, Sándor apját, mint a Szoc. Dem párt egyik vezetőségi tagját, a Gestapo még Április végén letartóztatta, és csak 1944 szeptemberében engedték haza Miskolcra az internáló táborból. Megérkezése után, ahelyett, hogy az előírás szerint lejelentkezett volna a helyi rendőrségen, inkább az illegalitásba vonult. A család először Majláton, egy pici szöllös kunyhóba húzódott meg, de amikor a menekültek száma egyik napról a másikra nőtt, a kunyhó túl szűkösnek bizonyult. Ekkor talált Ilona, Kopácsi Sándor édesanyja egy újsághirdetést egy bérbe adandó, két holdas gyümölcsössel körülvett nagyméretű paraszt házról, közvetlenül a Szinva patak partján.

A házat, telkestől öt évre 15 ezer pengőért hirdették le. Ibolya gondolkodás nélkül kivette a válltöméséből nagynénje által neki adományozott gyémánt fülbevalóját. Az ékszerekért elég pénzt kaptak, amiért ki tudták fizetni nemcsak a bérleti díjat, de a fekete piaci árát is az akkor már tizenhárom személyre nőtt menekültek élelmezésére is.

De, amíg a többségnek a pincében volt megásva egy külön verem, addig Ibolya volt, aki fent a konyhában a többiekre főzött. Esténként Sándorral a Lillafüredi útvonalon rendszeresen elvágták a német főhadiszálláshoz vezető telefonvonalakat, és Ő volt az, aki tökéletes német tudással elhitette a német őrjárattal, amikor az egyik szomszéd följelentette őket, hogy abban a házban nem találnak bujtatott zsidókat, sőt még szökött katonát sem.

Ibolya és Sándor alig pár héttel Miskolc felszabadulása után, 1944 December 28.-án esküdtek össze. Ibolya, hitvesi esküjét komolyan véve áttért a Református hittre. Sándor és a többi MOKAN ellenállási csoport tagjai rendőri megbízatást kaptak. 1949 őszén költöztek fel Budapestre.

Ibolya asszonyt 1956 Október 23.-a munkahelyén, a Belügyminisztérium épületében érte utol. Férje kijelentése után, hogy nem hajlandó a fegyvertelen felvonuló diákok közé lőni, megtiltották neki, hogy elhagyja az épületet. Október 24.-én szemtanúja volt, amikor az ÁVO pánikszerűen lövöldözött kifelé, és számtalan kiskatonát, akiket segítségükre küldtek a tiszti iskoláról, öltek és sebesítettek meg. A sebesülteket Ibolya asszony segítségével hurcolták be az épület előterébe, ahova aztán megint csak Ibolya asszony követelésére látták el őket orvosi kezeléssel.

Amikor Ibolya asszony megkapta a parancsot, hogy az épületet nem hagyhatja el, tudta, hogy túsznak tartják bent Őt. De tudta ezt közvetlen főnöke is, aki átadta neki az épület hátsó bejáratának a kulcsát, és megemlítette, hogy a bejárat mellett találhat egy biciklit is, ha a szükség úgy hozná. Így történt, hogy Október 24.-én délután Ibolya asszony sporadikus lövöldözések közepén biciklivel megjelent, fején kendővel és zsebében két csomag cigarettával, a Deák téri főkapitányságon. Ott leültették egy székre, lehetőleg messzebb a belövések céljától, ahol közölte férjével, a főkapitánnyal, hogy útközben találkozott néhány felkelővel, akik szerinte igen rendes srácok, legtöbbje gimnazista. Elmondta nekik, hogy Ő a főkapitány felesége, és biztos benne, hogy nem kíván nekik semmi rosszat. Mire mondták, hogy ha a főkapitány kiteszi az ablakba a nemzeti zászlót, akkor abbahagyják a lövöldözést. Röviddel ezután a főkapitány helyettese megjelent egy zászlóval a közepén tátongó lyukkal, amit Ibolya asszony kidugott az ablakon. Üdvrivalgás volt rá a válasz az utcáról és egyúttal megszűntek a lövöldözések is.

Ibolya asszony, pedig, mint aki jól végezte dolgát felpattant a biciklijére és visszament önkéntes túsznak a Belügyminisztérium épületébe. 1956 Október 28.-án, amikor is hivatalosan átszervezték a belügyminisztériumot, ment vissza a főkapitányságra. A forradalom hátralévő napjait ott töltötte férje mellett.

1956 Október 28.-án még férjével együtt haza látogatott megcsókolni egyetlen gyermeküket, és megígérték, a közeli napokban visszatérnek a hétköznapok. Nem úgy történt. November 4.-re virradóan megindult a Szovjet katonai invázió.

Kopácsit értesítették, hogy lánya, akit szomszédja és barátja, Szilágyi Jóska vitt magával, a Parlamentbe várja őket. A főkapitány, feleségével és 50 fázós rendőrrel elindult a Parlament felé. Ott értesültek arról, hogy lányuk, Szilágyiékkal együtt ismeretlen helyre távozott. Rövid időn belül a Parlamentet körbevették a szovjet páncélosok és tudták, hogy nincs értelme felvenni velük szemben a harcot. Miután letették a fegyvert, az orosz parancsnok értésükre adta, hogy hadifogolynak számítanak és deportálás vár rájuk. Ibolya asszony a legnagyobb lelki nyugalommal és természetességgel belekarolt a főkapitányba és a mellettük álló a fiatal alhadnagyba és mintha vasárnapi sétára indultak volna a tér széle felé húzta őket.

A Kossuth szobornál megállította őket egy szovjet altiszt. Ibolya nyugodt mozdulattal kigombolta köpenyét és a partizánjelvényére mutatott. A szovjet tiszt továbbengedte őket.

Pár órával a főkapitányságra visszatérésük után kapták a telefont a Jugoszláv követségről, hogy lányuk a Nagy Imre kormány tagjaival ott talált menedékjogot, és odavárják Őt is. Nem szívesen tettek eleget a meghívásnak. A követség olyan stratégiai ponton állt, ami Kopácsi szerint, teljesen védhetetlen volt. De, ha látni akarták egyetlen gyermeküket, nem volt más választásuk. Másnap, November 5.-én reggel indultak el a követség felé. Útközben összefutottak egy rohamsisakos, orosz tiszti őrjárattal. A vezetőjük felismerte a főkapitányt és ellenállást nem tűrően beirányította őket a Szovjet Nagykövetség épületébe, azzal a felkiáltással, hogy Andropov nagykövet és Kádár elvtárs tárgyalásokra várja őket, Próbálták megmagyarázni, hogy uticéljuk csupán a Jugoszláv követség volt, ahova kislányukért mennének.

Beültették őket egy harckocsiba, ami a konvoj közepén volt két tank között és elindultak a Hősök tere, vagyis a Jugoszláv követség felé. A követség előtt a harckocsi megállt és közölték Ibolyával, hogy Ő mehet a követségre. Ibolyának rossz érzése volt, és úgy döntött, hogy férje nélkül nem tesz egy lépést sem. A harckocsi ülésébe kapaszkodva őrjöngött hangosan. Az oroszok nem szeretik a nyilvános érzelmi kitöréseket, így megengedték Ibolyának, hogy kövesse férjét a bizonytalanba.

Az utazás Sashalmon ért véget, ahol Kopácsit letartoztatták és egy rövid időre egy zárkába tették Ibolya asszonnyal. Férje akkor a biztos halál tudatában volt, és el akart bucsuzni Ibolyától. Ibolya kijelentette, ha Sándort megölik, nem hajlandó Ö sem életbe maradni, és lányuk sem élhet tovább. Kihallgatása során Karliszov KGB hadseregtábornok közölte vele, hogy ha életben akar maradni, el kell válni áruló férjétől, mielőtt még azt felakasztanák. Ibolya válasza az volt, hogy Ő nem a pártnak esküdött hűséget, hanem a férjének. Ha megölik, öljék meg Őt is vele együtt.

Ibolya December 3.-án szabadult a börtönből. Viszont addig nem volt hajlandó elhagyni a börtönt, amíg be nem bizonyították neki, hogy férje még él. Mikor kitették a kapun kivűl, akkorra lármát csapott, a százával sorakozó letartóztatottak rokonai előtt, akik tisztaság csomagok beadására vártak, hogy a végén maga Karliszov rohant le a lépcsőn Ibolyát csitítani. De Ibolya kijelentette, Ő addig nem mozdul, amíg saját szemével nem bizonyosodik meg, férje életben van. Karliszov személyesen vezette be Ibolyát férje cellájába, de megtiltotta neki, hogy megölelje vagy akár egy szót is válthatnának egymással. Karliszov csak tátogott, amikor látta, hogy szegik meg szigorú parancsát és esnek egymás nyakába.

Ibolya első dolga volt szabadulása után értesíteni a magyar fegyverdelegáció tagjainak a feleségeit férjük hollétéről. Aztán felkereste Somogyi Miklóst, aki akkor a Kádár féle párt, politikai bizottságának volt tagja, és közölte vele, hogy a hírek szerint az oroszok Maléterrel együtt akarják Kopácsit katonai bíróság elé állítani és a kivégzést 1957 Március 15.-én tervezik végrehajtani. Ibolya közölte Somogyival, hogy amennyiben a férjét megölik, nem fog egyedül meghalni. Megöli lányát is és magával is végezni fog, sőt Kopácsi szülei is követni fogják ebben. Somogyi mindezt közölte Kádár Jánossal is, aki megígérte, hogy megpróbálja az oroszokat Kopácsival szemben jobb belátásra bírni. Állítólag több órás telefonbeszélgetés után sikerült Hruscsovot rábírni, hogy elálljon Kopácsai felakasztásától.

A következő lépésben a párt által kijelölt védőügyvéddel kellett Ibolyának felvennie a kapcsolatot, aki szemrebbenés nélkül közölte vele, Kopácsi áruló, aki megérdemli a kötelet. Ibolya asszony megkérdezte, hogy mennyiért mondana le a férje védelméről. Kétezer forintban állapodtak meg. Az átvételi számlát már nem merte így kiállítani, tehát Kopácsi és lánya keresztnevéből kreált névre állította ki a számlát Sándor Judith névre.

Ibolya, a tárgyalás előtt elindult apósával Miskolcra, hogy aláírásokat gyűjtsön egy Kádár Jánoshoz szóló kérelemhez, amiben Kopácsi Sándor életét kérték megmenteni. Az aláírók neve mellett állt egy évszám – a munkásmozgalomban eltöltött évek száma, 750 év adott súlyt a papíroknak. Az aláírók a Diósgyőri Vasgyárat, az Ózdi Vasgyárat és a borsodi bányákat reprezentálták.

Ibolya amellett hogy minden energiáját férje megmentésébe fektette, egyúttal családját is megpróbálta eltartani. Bár volt munkahelyének lett volna kötelessége őt elhelyeznie, de ezt a szívességet nem fogadta el. Helyette elment perecet és nápolyit árulni a bábszínházban és nyaranta az állatkertben.

Amikor Ibolya asszony 1959-ben értesítést kapott a Partizán Szövetségtől, hogy férjét és vele együtt Öt is, akik az „ellenforradalom alatt vétettek népköztársaságunk törvényei ellen, partizánhoz nem méltó módón viselkedtek”, a bizottság javasolta, hogy a fenti személyeket, miután „ellenforradalmárok voltak” a legsúlyosabb fegyelmi büntetéssel a Szövetségből való kizárásával sújtsák őket. Ő ezt a papírt diadalmasan lobogtatva mutogatta fűnek-fának, büszkén bizonyítván, hogy neki írásos bizonyítéka van a hitvesi hűségről. Különösen a következő sorokra hívta fel mindenki figyelmét. „ Kopácsi Sándort a bíróság életfogytiglani börtönre ítélte, felesége ellen bírói ítélet nincs, azonban ugyanúgy gondolkodott, mint férje és mindenütt férjével volt.”

A titkos tárgyalásról egy ismeretlen ember értesítette a kis földalatti megállóban. Az életfogytiglani ítélet nagy megkönnyebbülést hozott a családra. A közel hét éves börtönévek alatt is megtalálta az utat, hogy férjének egy-egy jobb falatot és illegális levelet juttasson be hozzá.

Kopácsi Sándor az 1963-as általános amnesztiával szabadult. Egy nappal édesapja halála után, a temetésére érkezett. Ibolyának újabb feladatot adott a sors. A közel hét évi rabság alatt fizikailag és érzelmileg megtört embert kellett visszavezetnie a mindennapi életbe. És egyúttal egyetlen lányuk sorsáról is dönteni, aki az elmúlt hét évben keservesen megszenvedte Édesapja sorsát. 1965 Decemberében intettek búcsút egymásnak, amikor Judith felszállt a repülőre, ami Kanadába vitte, elválasztva a családot egy újabb kiszámíthatatlan időre.

1972-ben első unkájának születésére érkezett meg Ibolya asszony Torontóba három hónapra. Egyedül. Férje nélkül, akinek akkor még mindig volt joga látogató útlevelet kapni. Egy év múlva, Laci kis unokájának egy éves születésnapját már együtt ünnepelték Budapesten. A kis unoka volt a csalétek, lányuk abban reménykedett, hogy sikerül szüleit rábeszélni, vállalják a kivándorlással járó procedúrát. Közel két éves harcába került lányuk és vejüknek, hogy elképzelésük valóra váljon. Persze ehhez megint Ibolya asszony lelki erejére volt szükség, hogy a harcot aránylag egészségesen túlvészeljék.

Kanadai életűk a megszokott emigráns sors volt, Kopácsi Sándor, mint az Ontariói Villany művek megbecsült takarítója, szabadidejében önéletrajzát diktálja Ibolyának. Ibolya Kanadába érkezésük után nem sokkal egy magyar patikában talál állást, ahol nagyon hamar a patika, és egyúttal a környék üdvöskéje is lett. Tizenkét évet töltött el ott 1990-ben történt nyugdíjazásig.
1990 az Ö életükben is hatalmas változást hozott, és Ibolya egyik napról a másikra a nyugdíjas takarító felesége helyett a nyugdíjas rendőr altábornagy felesége lett.

Csöndesen, visszavonultan nézte és élvezte férje nagyon is megérdemelt erkölcsi és anyagi kárpótlását.
Férje halála. 2001 Március 2.-án alapjában rázta meg, családjával együtt. De Ibolya asszony megint csak előre nézett, fontos volt számára, hogy családja, egyetlen lánya, annak férje és unokái ne szenvedjenek több traumát.

Közel 94 évig élt, felemelt fejjel, büszkén viselve sorsát, majd utolsó pillanatig megtartva önállóságát. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Hűséges feleség, odaadó édesanya, rajongó nagymama és dédnagymama, jó barát és harcostárs voltál Ibolya. Büszkék vagyunk rád és hálásak a sorsnak, hogy ismerhettünk. Példát mutató életed volt.

Judith Kopácsi Gelberger
2018. Március 9.
Brampton, Ontario

Kopácsi Sándorné