Ma egy éve, hogy meghalt a barátom, Dés Misi. Miközben a búcsú tőle folyamatosan zajlik bennem, és teljesen talán soha nem is fejeződik be, újra és újra eszembe jut, amit saját édesapja halála után mondott: hazugság, hogy az igazi veszteség az itt maradóké. Akkor nem voltam biztos benne, hogy pontosan értem őt, az eltelt egy év viszont tökéletesen igazolta, mire gondolt: a halálával valóban nem mi, hanem ő veszített el mindent. Tegnap spanyol íróbarátai, Mihály barcelonai lapjának, a Lateralnak a szerzői emlékeztek meg róla, én meg ez alkalomból közzéteszem azt a szöveget, amit a temetésén mondtam.

Dés Mihály

„Mihály egész életében notórius elkéső volt, szinte mindenhova késve érkezett. Soha senkire, még nőre sem vártam annyit, mint rá. Ha moziba mentünk, még onnan is elkésett. Már rég ment az előadás, amikor magas alakja megjelent a sor szélén, sűrű bocsánatkérések közepette a helyére furakodott, aztán vigyorogva odasúgta: majd megmagyarázom…

Csak pont az utolsó előadásról nem késett.

Tetszik, nem tetszik, hatvan felett az már az élet túloldala, aki ott jár, mind sétál lefelé a lépcsőn. Ki gyorsabban, ki lassabban, csakhogy Miska kettesével vette a lépcsőket – túlságosan hamar leért.

Miért érezni annyira abnormálisan idő előttinek a halálát? Már persze azon kívül, hogy a barátom volt, közülük is a legjobb. Ez a legjobb millió apró dolgot takar, de végtére is apró dolgokon múlik maga az élet is: étel, szerelem, könyv, film, foci, hogy csak párat említsek Miska hétköznapjai közül. Nem tudjuk, melyik mitől lesz jó vagy rossz, és talán legnehezebb a barátságot definiálni. De segít Camus, nekem ő magyarázta ezt el a legegyszerűbben: „Ne menj előttem, hátha nem tudlak követni, ne menj mögöttem, hátha nincs kedvem vezetni, csak sétálj mellettem, és legyél a barátom.” És mi Miskával valóban sokat sétáltunk.

Szóval miért annyira idő előtti az, ami történt?

Az írófélék természetesen nem úgy mennek nyugdíjba, mint mások, de Miskánál ez a fogalom nem is létezett. Jóllehet, egész életében hajtott, rendkívül produktív volt, ő azonban akkor kapcsolt még nagyobb sebességre, amikor más írófélék már visszavesznek. Csakhogy ő nem az idővel futott versenyt, hiszen addig a rettenetes diagnózisig nem foglalkoztatta a halál, hanem saját magával. Szinte megszállottan akarta pótolni azokat az éveket, amelyeket afféle irodalmi karitatív tevékenységgel töltött Spanyolországban.

Lehetett volna színész, ami azt illeti, volt is, sármja, intelligenciája, világismerete révén lehetett volna diplomata, és még ki tudja, mi minden, de ő az irodalmat választotta, annak is a kevésbé látványos részét. Ahelyett, hogy a saját regényeit írta volna, másokét menedzselte, többek közt Nádasét, Esterházyét, Kertészét, őket terjesztette a spanyol nyelvű világban. És persze tucatnyi más magyarét és nem magyarét.

Végül befejeződött életének ez a rendkívül küzdelmes, önkéntes szolgálatban telt bő egy évtizede. Anyagi okok miatt be kellett zárnia spanyol nyelvű irodalmi, vagy inkább összművészeti lapját, a kiemelkedő színvonalú, Lateralt. Emlékszem, mennyire elképedtem, amikor először volt alkalmam belenézni az egyik számba: jóformán még bele se lapoztam, már láttam, milyen irdatlan mennyiségű munka, tehetség, elkötelezettség van benne. Megkérdeztem tőle, hogy ilyet itthon is tudna-e csinálni, mire azt felelte, „ne kérdezz hülyeséget, tudod, hogy nem. Azért vagyok ott.”

A lap indulásakor Miska „fényes kudarcot” ígért munkatársainak, és ezt be is tartotta. A Lateral nemzetközileg is jegyzett sikertörténet lett, a legkiválóbb írók küldtek neki anyagot. Azonban, miként 12 évvel később, a búcsúszámban ő maga írta: „Mindig több indok van bezárni egy lapot, mint megpróbálni tovább életben tartani”.

A bezárást nagy veszteségként élte meg, viszont ettől kezdve jutott ideje saját magára is. Így végre megszülethetett a Pesti barokk, nem sokkal utána az édesanyjáról, Sütimamáról írt gasztronómiai anyaregény, lett vicckötet, írt meséket, színdarabot a Pesti barokkból, a Spinozában monokomédiával lépett fel, rendszeresen publikált közéleti témákban – és mindezt csupán pár év alatt. És mennyi terve volt még! Én a hallgatásába is belefáradtam. De ő mindig is így élt. Egy levelében ezt írta nekem Barcelonából, az ottléte egy korábbi, és ugyancsak átlagon felül küzdelmes szakaszából: „Fatalista vagyok, de az optimista fajtából”. Egy optimista fatalista! És maradt is az az utolsó pillanatig. Két kemoterápia között saját spanyolul írt szövegeit gyűjtötte, hogy majd egy magyar kiadást csináljon belőlük. Na ezért is volt az lefelé tartó lépcső olyan felháborítóan rövid.

Alig pár éve, hogy innen nem messze őt hallgattam, amint könnyeivel küszködve az édesanyját búcsúztatja. A legszörnyűbb álmaimban nem gondoltam volna akkor, hogy hamarosan én fogom őt búcsúztatni. A bánat nem kímél meg senkit, előbb utóbb mindenkit elér, de ez most felfoghatatlanul korai. Mindenekelőtt a családnak, a barátoknak, ismerősöknek – de nem csak nekik.

Ezek itt most sunyi, demoralizáló idők, és ilyenkor van igazán szükség az olyan emberekre, mint ő. Egy abnormális világban – és én most csak a mi saját, hazai világunkról beszélek –, egyedül az igazság lehet a kapaszkodó, és Mihály az igazság fanatikusa is volt. Irodalomban számára az igazság a minőség volt, azt kereste, gyakorolta. Családban az igazság neki a figyelem és a szeretet volt, társadalomban pedig a szabadság volt az ő igazsága. Ez nem mindenki számára magától értetődő.

Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy végül is miért jött vissza. Persze, tudom, a Lateral bezárása, de a kézenfekvő okok gyakran másféle, mélyen elrejtett történeteket takarnak. És nem Miska volt az első, akit hitem szerint a kilátástalan harc, a magyar defetizmus végzetes vonzereje hozott haza.

Ebből a csapdából először még sikerült kibújnia, amikor 1986-ban hátat fordított az akkori Magyarország reménytelenségének, pénztelenségének, hogy aztán huszonöt évvel később ugyanabban a helyzetben találja magát. És másodszorra már rácsapódott a csapda fedele. Az utolsó néhány évben szinte mindig hajszoltnak, nyúzottnak láttam, mindig rohant valahova. Ha találkoztunk, azt is rendre összekötötte valami más, a puszta létezéssel, napi fennmaradással összefüggő intéznivalóval. Például visszakapcsoltatni a villanyt vagy a telefont.

És persze, hogyan is ne lenne nyúzott az, akinek nincs nyugdíja, TAJ-kártyája, tisztességes bevétele, amiből a hozzá hasonló kaliberű emberek a világon mindenütt kényelmesen elvannak? A korához, teljesítményeihez és sokrétű tehetségéhez képest Miska abnormális életet élt… akár egy pályakezdő, aki mindent, a filléres munkákat is kénytelen elvállalni.

Ha a stressz, a szorongás megbetegít, akkor megvan a tettes.

És ha mindez nem lett volna elég, itthon valami újat is kénytelen volt megtanulni. Az ismert szállóige mintájára, „a hála nem politikai kategória”, neki ezer oka lett volna bejelenteni, hogy a „hála nem irodalmi kategória”. Az egymást és egymás műveit máskülönben mindig nagyvonalúan ajnározó hazai írótársadalom éppen őt, a magyar irodalom nagykövetét, a rögtön irodalmi bestsellerrel jelentkező írót nem fogadta be.

Ha a csalódás öl, akkor megvan a tettes.

Ezt a megalázó, méltatlan helyzetet a testvére, Laci így foglalta össze az Élet és Irodalomban: „Ki gondolta volna, hogy itthon lesz igazán emigrációban, nem Spanyolországban, ahol befogadták, megbecsülték és tisztelték”.

És nem is akárhogy: „Mihály része lett a spanyol kulturális tájképnek, folyóirata irodalmi tehetségek csodálatos iskolája volt – írta sok spanyol méltatója közül az egyik. És egy másik: „Bárkit szívesen fogadott, ha tehetséget fedezett fel benne, nem számítottak nála a nevek, beszélt az emberekkel, és azonnal észrevette az értéküket.” Ő mégis visszajött, holott tudta, ezerszázalékos biztonsággal tudta, hogy itthon nem számíthat majd irgalomra. Tudta, hogy ami Barcelonában érték, az Budapesten többnyire kuka.

Miska, Misa, Misikám, Mihály, és még ki tudja, hányféleképp becézték, ami úgy hiszem, a szeretetreméltó emberek kiváltsága. És neki valóban elképesztő kapacitása volt mindenféle emberi viszonyra. Biztos vagyok benne, hogy a rengeteg barát, ismerős, munkatárs közül csak kevésnek lesz rossz emléke róla. Na és a család, különösképp a gyerekek, és nem csak az övéi! Mindegyikről – pedig van néhány – mindig csak a legjobbat mesélte. Az egyik ebben tehetséges, a másik abban, az egyik ettől különleges, a másik attól.

A legtöbbet persze a sajátjairól mesélt. Sanyi, Marci, Gizi …. Marci, Gizi, Sanyi… szinte mindent tudtam róluk. Határtalanul büszke volt Marci képzőművész tehetségére, csodálta Gizi óriási tudásszomját, ambícióját, amellyel a világ nagyvárosai között ingázik, és nem turistaként, és megnyugodva látta, hogy a csendesebb, kevésbé kitárulkozó Sanyi is mindinkább beérik, felnő, egyre jobban megtalálja magát. Nagy csapás, hogy már nem láthatja gyerekeiben kiteljesedni a Dések tehetségét.

Miska szellemes volt, örök sztorizó, segítőkész, még bútorcipelésben is. Nagyvonalú volt minden értelemben, a kamaszos vagányság és hetykeség pedig sosem hagyta el. Azt, hogy mit talált benne a CT, úgy mondta el, mint akinek ez csak egy hír a napi sok tucatnyi közül: Andriskám, jelentem, daganatom van, és nem is csak úgy magában, magányosan…. És akkor megfordult velem a világ. Mert ahogy mind többen mentek el a köreinkből, úgy gondoltam egyre gyakrabban arra, hogy vajon melyikünk fogja majd a másikat eltemetni: Én nyertem – én vesztettem.

Mivel Barcelonában több esély ígérkezett a gyógyulásra, kezelésre visszament oda, és ettől kezdve skype-on tartottuk a kapcsolatot. Nem kellett az ágyánál ülnöm, hogy lássam, napról-napra fáradtabb: mintha csak egy óra lett volna az arca helyén, az mutatta a számára mind gyorsabban lepergő időt.

Kint halt meg, és most itt temetjük – mintha ebben is ragaszkodott volna az igazságossághoz. Erről az itt is, ott is létezésről így ír egy korábbi cikkében: „Teltek az évek. A lapokat sokáig a nemzetközi rovatnál nyitottam ki, aztán már inkább a helyi, barcelonai hírekkel kezdtem. Az emlékeim ugyan Pesthez kötöttek, de itt is lett múltam, visszafordíthatatlanná váltak a viszonyaim…. család, gyerekek, barátságok. És akkor ott, a tenger fenséges csendjében tüntető egymillió ember között hirtelen megértettem, hogy szeretem ezt az országot, most már ide is tartozom. De mindig menekültem az identitásom elől, és most lett két új: itt az ideje, hogy újra menjek.”

Így is történt, újra elindult.

Visszajött, hazatért identitásai alapjaihoz, és ez legalább egy dologban jó döntésnek bizonyult: regényét, amit Spanyolországban valószínűleg nem írt volna meg, ő maga az utolsó interjújában, pár héttel a halála előtt, élete legnagyobb intellektuális élményének nevezte. Magyar író lett, és ez mindennél többet jelentett neki.

A regények sorsáról az idő dönt, de minden másban már megszületett a döntés: méltatói szerint Mihály tartós nyomot hagyott a spanyol kulturális színtéren. Egy spanyol nyelvű lap magyar alapítója, Katalónia szívében…

Korábban idéztem Camus barátságdefinícióját, hadd fejezzem be búcsúmat Senecájéval. „A barátság vigaszát elveszítheted, de annak a vigaszát, hogy volt egy barátod, soha.”

Bruck András