„Lehettem volna költő, képzőművész, zenész” – mondta egy alkalommal önmagáról Huszárik Zoltán, a közelmúlt művészeti életének egyedi tehetségű alakja. Ennek a tehetségnek egyik megnyilvánulási területéről, a grafikai alkotásaiból nyílt most – szeptember 30-ig látogatható – kiállítás Budapesten, a Műcsarnokban.

A kiállításnak azért van különös jelentősége, mert a most bemutatott művek alkotójának nevét inkább csak filmrendezőként ismeri a közönség. Filmjei közül is főként az 1971-ben bemutatott első nagyjátékfilmje, a Szindbád vált ismertté, nem mellékes módon Latinovis Zoltán zseniális alakítása okán. De az egyéb filmjei is számottevőek, nemzetközi sikereket ér el velük. Az 1965-ben készült Elégia egy évvel később elnyeri az Oberhauseni Filmfesztivál kiemelt fődíját és később további díjakat kap Melbourne-ben, Prágában, Barcelonában. Az Amerigo Tot-ról készült rövidfilm 1969-ben ugyancsak Oberhausenben, majd Velencében lett díjazott, a Capriccio 1970-ben nyeri el a legjobb nemzeti műsor díját Oberhausenben. Egy évvel később Berlinben Grand Prix, Barcelonában aranyérem, Krakkóban különdíj a jutalma a Tisztelet az öregasszonyoknak, című filmjének. A Műcsarnok kiállítása pont azért fontos, mert az ország egyik legrangosabb művészeti színhelyén egy alkotó eddig sokak számára kevéssé ismert tevékenységére irányítja a figyelmet.

Képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott, és még szerencséje is volt. Az aszódi gimnáziumban a híres festőművész Schéner Mihály volt a rajztanára – mutatott rá az életpálya egyik momentumára Szegő György, a Műcsarnok igazgatója. A fiatal Huszárik Zoltán képességeit jól jelzi, hogy az érettségi után a szegedi Orvostudományi Egyetemre, a Képzőművészeti, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is beadja jelentkezését – és mindhárom helyre fel is veszik! A Filmművészetit választja, de elvégezni már nem volt lehetősége. Hamis vád alapján kuláklistára kerül, 1953-ban eltávolítják és csak 1959-ben veszik vissza. Ám a kettő közötti éveket nem tekinti elveszettnek. „Voltam olajbányász, vasúti pályamunkás, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vettem a Vajdahunyad vára restaurálásában, odahaza meg földet műveltem. Mindez sok új élménnyel gazdagított, jótékonyan hatott rám” – mondta el később arról az időről, amikor az élet iskoláját járta.

Jenei Zoltán zeneszerző a kiállítás megnyitásakor személyes emlékeit elevenítette fel. Még Rómában a Magyar Akadémia ösztöndíjasaiként kerültek közel egymáshoz. Rengeteg filmet néztek együtt és talán ennek nyomán lettek alkotótársak, kérte fel őt – már rendezőként Zoltán – a filmjei zenéjének megírására. Elmondható róla, hogy elképesztő memóriájú, rendkívül jó partner volt. Pontosan tudta, mit akar csinálni, szinte kívülről tudta minden film egész forgatókönyvét. A Szindbádnál például olyan zenét kért, ami nem a megszokott háttér filmzene, hanem rendeltetése van a filmben. Az egyik jelenetben szereplő a cukrászdában ül, valaki pedig a szomszédban gyakorol, a zongorahang kiszűrődik valahonnan, a színész pedig hallgatja. A kritikára végletesen érzékeny volt. Minden hibát arra használt fel, hogy kijavítva, okuljon belőle. Munka közben, olvasás közben, vágás közben is állandóan rajzolt. Ontotta a rajzokat.

Sajnálatosan kevés filmet készíthetett. Két nagy filmje, a Szindbád és a Csontváry megalkotása között tíz év telt el. A filmforgatások közötti kényszerű szünetekben rajztehetsége adta a megélhetést. A legváltozatosabb eszközökkel, a legváltozatosabb anyagokra rajzolt. Papírra, könyv- vagy újságoldalra, levélre, mindenre, ami a kezébe került. Használt ceruzát, tollat, rajzszenet, pasztellkrétát, tust – mikor, mit talált. Hatalmas mennyiségű mű maradt ránk, értő feldolgozásuk még hosszú ideig munkát fog adni a műtörténészeknek. Többségük csak töredék, vázlat, egy pillanatnyi gondolat tükörképe. Azt, hogy valóban érett, mesterségbeli tudással felfegyverzett, egyéni művészi látásmódú alkotó kezéből kerültek ki, leginkább a – jóval kevesebb számú – valóban befejezettnek tekinthető grafikák igazolják.

Hiszen ha megállunk egy kép előtt, engedjük hatni ránk és egy kicsit „mögé nézünk”, akkor látni véljük azt is, aki alkotta a képet. Életművében a két sík egybetartozik, szétválaszthatatlanok. Filmjeinek mindegyike önálló képzőművészeti alkotás is. Talán azért is ilyen különleges az ő pályája és különlegesek a filmjei, mert képi megjelenésükben sok a rajzszerű. A rajzok pedig akár a gondolatok feljegyzését helyettesítő vázlatoknak is felfoghatók. Még azok is, amelyek – első ránézésre – kész, befejezett alkotásoknak tűnnek. Például az, ahol az arc jól kidolgozott, az ábrázoláson a tekintet a néző szemét is lefelé viszi. Az óvatlan látogató már lépne is tovább, a következő képhez, és csak akkor tűnik fel, hogy a fekete hajkorona fölött van még valami. Rózsa, fejdísz, kezek? Már bele is estünk a művész csapdájában – gondolkodásra kényszerít bennünket.

Valójában ez Huszárik Zoltán művészetének lényege és életében ezért is sokasodtak a konfliktusai – Bármit is tett, alkotott, azon gondolkodni kellett! Így van ez a mostani kiállításán is a Műcsarnokban.

Révay András