Egy tavaly létrejött – utazó – kiállítás megörökítésére vállalkozott a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum. Könyvet adott ki a sörről – együttműködésben a Kunszentmártoni Helytörténeti Múzeummal. A kiállítás a tervek szerint évekig fog utazni az országban és az is elképzelhető, hogy külföldre is kiviszik. Ez az egyik oka annak, hogy a könyv maga is kétnyelvű, a szövege magyarul és angolul olvasható, nyelvgyakorlásnak is jó!

Miért fontos a sör története – tette fel a kérdést dr. Katona Csaba, a MTA Történettudományi Intézetének történésze, a könyv bemutatása alkalmával. Foglalkozni kell vele, mert komoly érdeklődés nyilvánul meg iránta. Van Magyarországon egy olyan sörfogyasztó réteg, amelyik ma már szeretné megismerni, mi van a korsójában? Bátran kijelenthetjük a sörforradalom Nyugat-Európából és Amerikából megérkezett hozzánk is! Nagy számban jelentek meg a kisüzemi sörök és ez ráirányította a figyelmet a sör kultúrájára. Az igényes sör iránti érdeklődés sem új keletű. A két háború között, a Monarchia idején, itt Európában, a sör elegánsabb italnak számított, mint a bor! Sokkal komolyabb volt a gasztronómiában elfoglalt helye. Ezért nagyon is aktuális volt, hogy egy sörtörténeti kiállítás létrejöjjön, és még inkább, hogy annak tanulságait könyvben is összefoglaljuk.

Dr. Török Róbert, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgató-helyettese, a kötet szerkesztője megerősítette: a kiállítás ötletét már régóta dédelgette a múzeum, hiszen volt itt már kiállítás a kávé, a pezsgő, a szódavíz történetéről. Ez a múzeum a hétköznapi élet múzeuma, olyan dolgok gyűjteményét őrzi, amik mindig is a hétköznapi életünk részét képezték. Amikor a Kunszentmártoni Múzeum megkeresett minket – mondta – mert ők az ottani sörház történetét kívánják feldolgozni, ez új lendületet adott a megvalósításnak. A kiállítás, és most a könyv is összeköti a kereskedelmet és a vendéglátást. Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy országos és egy kisebb múzeum – valamint a „Visegrádi Négyek” egy-egy múzeuma létrehoz egy kiállítást, ami a hazai és a Közép-európai sörtörténetet dolgozza fel. Ezért is volt cél, hogy két nyelven készüljön el ez a bátran hiánypótlónak nevezhető könyv.

Azt szokták mondani, hogy a magyar ember bort, a német sört, az orosz vodkát iszik, sorakoznak az erre vonatkozó közhelyek. A magyar Alföld – főleg régen – erősen multikulturális hely volt. Kunszentmártonban Szilágyi Miklós néprajzkutató irányította a figyelmet sör szerepére – mondta el Hegedüs Krisztián, a Kunszentmártoni Múzeum vezetője. A források alátámasztják, hogy már a XVIII. század elején sorra nyíltak a sörházak a Jászságban, és ezt a települések is támogatták. Az adóbevételek szempontjából fontos volt, hogy közel 150 éven keresztül a mezővárosi parasztság volt a legnagyobb fogyasztó. A Nagykunságban nem voltak sörházak és ennek a jó minőségű vizek hiánya is oka lehetett! A jászok rokonai az oszétoknak, ott a mai napig hagyomány a házi sörfőzés. Beszélhetünk tehát kulturális szokások továbbéléséről is a Jászságban, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egykori jászsági földesúr, a Német Lovagrend szerepét sem.

Maczó Balázs, muzeológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiállításnak és a kötetnek is része a vendéglátás ismertetése. A korabeli újságcikkekből olyan kép rajzolódik ki, hogy a sörfogyasztás a polgárság szokása, nem is igazi polgár, aki nem sörrel kezdi a napját! A XIX. század végén, Magyarországon is bevett szokás volt a munkaidőbe iktatott szieszta, olyankor bárki leguríthatott egy-két korsóval. Ennek ellenére a neves vendéglátóhelyek itallapján abban az időben alig volt sörválaszték. Míg ásványvizekből 8-10 félét kínáltak, borból oldalakat töltött meg az ajánlat, sörből világos volt meg barna. Ugyanakkor a sörgyárak igen jó marketinggel dolgoztak, az épületeik kifejezetten látványosságnak számítottak. Idehaza a legelső fényreklámot is a Dreher állította fel, ma pedig már Japánból hoznak be sört! A sörös palackok címkéjében szinte az egész elmúlt két évszázad tükröződik.

Tévhit, hogy a sör és a nő nem fér össze – állította a könyv bemutatóján Kulich Julianna, muzeológus. Már az ókori forrásokból kiderül, hogy például a sörnek istennője van! A kiállítást követően olyan kötetet kívántak elkészíteni, ami könnyed hangvételű, mindenki számára szórakoztató, miközben komoly ismereteket is nyújt. Találhatók benne technológiai kérdések, esik szó a sör alapanyagairól, illemszabályokról, hogy például koccintunk-e vagy sem sörrel? Vannak szemelvények sörhöz kapcsolódó irodalmi művekből, újságcikkekből, előkerülnek kultúrtörténeti érdekességek is. A bemutatón elhangzott: sokáig tartotta magát nálunk az a hiedelem, hogy az aradi kivégzésekkor az osztrák császári tisztek sörrel koccintottak, ezért magyar ember 1849 után 150 évig sörrel nem koccint! Ez teljességgel alaptalan! Tény: a császári tisztek nem hogy örültek volna, kifejezetten ellenezték a kivégzést. Részben mert egykori bajtársaikról volt szó, részben pedig a katonabecsület akkoriban nem tűrte a hadifoglyok megölését!

Bizonyos, hogy a könyvet szívesen forgatják majd azok is, akik az érdekességek iránt érdeklődnek. Találhatunk benne tanácsot: hogyan kell sörözni? Megtudhatjuk belőle, ki, miért és hogyan ivott sört a 19-20. század fordulóján? Miből származik a pech szó és milyen a peches ember söre? Valószínűleg azt is kevesen tudják, kik voltak a sörnevelők és vajon mennyi volt az akó, a pint, az icce és a meszely? Elmélyedhet az olvasó a sörfőzés külföldi és hazai történetében, felfedezve olyan meglepő adatokat, hogy például a Kék-Nílus völgyében hétezer éves, Kínában pedig kilencezer éves sörleletet találtak!

Ráadásul ez utóbbihoz mézet, szőlőt és galagonyát is adtak. A római birodalomban is ismerték az árpasört, a mézsört, ezeket otthon állították elő, házi fogyasztásra. Minálunk a jászkunoknak volt kedvelt itala a kölespogácsából erjesztett, alacsony alkoholtartalmú boza.

Révay András