Úgy tűnik, nem volt véletlen a Próféta Galéria névválasztása. Ha a jövőbe talán nem is látnak, de jó érzékkel válogatnak a lehetőségek között. A Budapesten, 2012 márciusában megnyílt tágas térben csak nagyon ritkán volt kíváncsi egyszerre annyi látogató a legújabb tárlatra, mint február 9-én. A Magyar Nagyoriens szervezésében megnyílt, és március 3-ig látogatható kiállításon négy – egyenként is különlegesnek számító – művész mutatkozott be.

Igazán nehéz volna megállapítani, mi a közös bennük, mi az összekötő kapocs, ami mégis egységes egésszé olvasztja a tárlatot. Van közöttük, aki táblaképet fest, van, aki inkább grafikával foglalkozik, egyikük már évtizedek óta alkot, de még soha nem volt kiállítása, ez az első, más pedig már többször is a közönség elé lépett műveivel. Ők négyen előzetesen eldöntötték egymás között, hogy „keverik” a képeket. Tehát nem elkülönített csoportokban találjuk az egyik vagy másik művész munkáit a kisebb-nagyobb termekben, még csak témacsoportokat sem hoztak létre, az összhatás mégis meglepően harmonikus. A képek előtt sétálva, kezdetben nem nagyon lehet tudni, mi az, ami négyüket összehozta, egyetlen kiállításra?

Ilyenkor az ember a címből indul ki – adta az útbaigazító tanácsot Götz Eszter, újságíró, művészeti író a megnyitóra összegyűlt közönségnek. Az alkotók azt a címet választották a kiállításuknak, hogy AZ OSZLOPOK KÖZÖTT. Mivel pedig itt körbenézve nem látunk oszlopokat, kicsit távolabbra kell tekintenünk, térben és időben egyaránt. Gondolhatunk az oszlopcsarnokra, ami kétezer évvel ezelőtt Athénban, a piac mellett állt és a filozófusok az oszlopok között sétálva tanították a fiatalokat az élet helyes szemléletére. Vagy ha nem akarunk ilyen messze menni, közeledhetünk egy kicsit a jelen felé és gondolhatunk a középkori katedrálisok gótikus oszlopaira. Ám ha körülnézünk a művek között itt a teremben, annyi biztosan látszik, hogy nem egy korszak megidézéséről van szó, nem is konkrét oszlopokról, még kevésbé oszlopcsarnokról.

Sokkal valószínűbb, hogy láthatatlan oszlopokra kell gondolni! Nem valódi építményt jelképez a szó, nincsen teteje, ami felülről határolná és falak sincsenek, melyek körben gátolnák a kilátást. Inkább egy olyan nyitott szerkezetről kellene beszélnünk, ami talán egy általánosnak tekinthető mérce. Amihez az ember mérheti magát. Ami sokfelé irányt mutat, de nem veszi el a szemhatárt, sem fölfelé, sem oldalt. Minden irányban nyitott és olyan mércét ad, olyan arányt határoz meg, amivel egy művész – ez a négy művész – alkotásaival viszonyulni tud. Ha ezt a gondolatot irányjelzőnek elfogadva lépünk a képzelt oszlopok közé, érdekes összehasonlításra kínál alkalmat, hogy – így együtt – mit mutatnak nekünk ezek az alkotók.

Nacsády András az, aki már úgy fél évszázada fest, rajzol, ennek ellenére most először szerepel kiállításon. A hetvenes évek elején elhagyta Magyarországot, azóta sokfelé élt, először Olaszországban, később, a leghosszabb ideig Franciaországban. Képein életének helyszíneit láthatjuk. Főleg tájakat, városi és vidéki tájat ábrázol, munkáin csak nagyon kevés ember jelenik meg. Kitett pár olyan képet is, amit még a hetvenes évek közepén, a Beat-korszak „dühöngésében” készített. Nagyon érdekes az, ami onnan kezdve, a kilencvenes évekig, majd a máig tartó útján felbukkan. Ahogy eljut egy egészen más, nagyon visszafogott, inkább az impresszionista festészet felé menő, egészen finom eszközökkel dolgozó stílusig. Annak ellenére, hogy tájképein elég ritkán látunk emberfigurát, mégis, történetek vannak benne. Különleges tehetsége van arra, hogy igen kevés eszközzel roppant sokrétű világot legyen képes megjeleníteni.

Csongrádi János, építész. Csak néhány éve vesz részt, mint képzőművész kiállításokon. Az ő eszköze a vonal, leginkább tussal rajzol, tehát nagyon kemény világot tár elénk. Van olyan képe, ahol egyetlen vonallal választja el az őt izgató elemet a maradéktól. Szakmája okán érthető, hogy leginkább házakat rajzol, de nem új házakat, hanem régieket. Most utcarészleteket, útirajzokat állított ki, Jeruzsálemtől Lisszabonig. Képeiből úgy tűnik, valamiféle rendet keres, Ami talán nem is a látványból adódik, hanem belülről. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért – nagyon jellemző a képeire a zeneiség. Sok olyan rajza van, amit akár le is lehetne kottázni, megfelelnének valamilyen belső dallamnak. Lehet: ez is egyfajta szerkezet, amit rávetít a világra, mondhatjuk inkább úgy, hogy meglát a világban.

Ők ketten azok, akik a külső táj elemeit használják díszletként, a másik két alkotó viszont inkább „belső tájjal” dolgozik. Hollai Krisztina képein megjelennek ugyan konkrét elemek, de nagyon különös összefüggésben. Látunk horgonyt, oszlopot, templom homlokzatot, kulcsot, napot, sugárzó kereket, létrát, kígyót, de egészen más kapcsolatban állnak egymással, mint amit az ésszerű logika diktál. Képeit ugyanis nem a racionalitás szerkeszti egybe, hanem a nagyon is intuitív gondolatmenet. Nem is a leolvasható elemek az igazán izgalmasak nála, sokkal inkább, ami összeköti őket. Az irányok. Nem használ perspektívát. Van olyan képe, ahol mintha egyszerre látnánk szemből és felülről azt, amit ábrázol. Alkotásai dinamikusak. Nagyon vastag felületeket használ, vendéganyagokat is dolgoz bele, ezáltal a képei, kollázs kompozíciói a térbe is kilépnek.

Gályász Attila szintén belső tájakon kalandozik, de ő konkrét elemeket mutat föl. Minden képe az emberi élet egy – egy nagy kérdése, kompakt megfogalmazásban, mintha kiáltvány lenne. Nem használ részleteket, ami azért is érdekes, mert korábban fotorealisztikus festőként kezdte. Az ilyen stílusban készült műveknél nagyon nehéz megkülönböztetni a fotót a festménytől – annyira ki vannak dolgozva rajtuk a részletek. Mostani művein ezzel szemben – a részletek helyett – igen erős, expresszív állításokat látunk. Súlyos kérdéseket feszeget: az idő, a találkozás, a magány, a félelem, a társas együttlét és a társas magány, a születés és az életből való kirobbanás témáit dolgozza fel. Ezekkel a mélyen bennünk élő kérdésekkel szembenézni, hallatlan bátorság kell! Egyedüli támasza az általa kidolgozott színvilág: leginkább egy nagyon sötét, nagyon intenzív kék, amit akár „mindenségkék”-nek is elnevezhetünk. Ezt csak néhány más szín egészíti ki, a pirosak, a zöldek, a barnák, amik talán színkódként is olvashatók.

Mivel kezdetben a tárlat címét próbáltuk megfejteni, figyelmesen szemlélve a képekeit azt látjuk, hogy ez a négy ember az oszlopok között nem áll, hanem mozog. Állandó úton levés érezhető ki alkotásaikból, keresnek valamit egy vándorúton, ahol a cél talán nem is a megérkezés, a befejezés, hanem az úton levés. Remélhető, hogy mindaz, amit tapasztalataikból egyenként átadnak ezen a kiállításon, az a nézőket saját útkereséseikben is segíteni fogja.

Révay András