„És igen, valóban kaptam egy sajtódíjat a Belügyminisztériumtól is, a köztörvényes bűnözőkkel a Magyar Televízió számára készített interjúsorozatomért. Mertem volna nem átvenni.” (Stefka István, 2016. augusztus 25.)

Amióta publikálta „az Öreg, aki mindenre emlékszik” a fenti sorokat, azóta egyesek Stefka Mertem Volna Nem Átvenni Istvánnak nevezik, szerintem helyesen. Bérborznak azonban akkor tájt – amikor a Magyar Rendőrben megjelent (és napjaink ellenzéki felületein rendre egyfajta vádképként közzé tett) sajtónapi fotó tanúsága szerint a többiek nevében is ő köszönte meg a belügyminisztériumi kitüntetéseket – semmiképpen nem csúfolhatták, hiszen akkor még volt haja, a bértollnoki elismerésben pedig többekkel együtt részesült.

A bérborz jelzőt azóta viseli, amióta megkopaszodott, és az egykori, tűrhetően fogalmazó, jól fizetett pártkatonák közül Orbánia egyik legjobban elismert publikátorává sikerült válnia.

Mint akinek nem volna múltja.

Merthogy csak újságíró nem volt soha. És ma sem az.

Eredetiségre törekvő, mikrofonnal a kezében az ország igen sok részét egykor bejáró, szorgalmas, mások szavát gyűjtő, de panelekből építkező politikahordár volt és maradt.

Aki legutóbb elsőként volt képes filozófiának minősíteni az illiberális politika legfrissebb orbáni értelmezését: „Orbán Viktor nagyívű filozófiai magyarázata szerint az illiberális politika értelme nem más, mint a keresztény szabadság”, írta volt. És ezt a nettó baromságot egy olyan borzalmas panelszöveggel indokolta, amelyet az én tanítóim annak idején okkal neveztek mozgalmi zsargonnak: „Igen, a négy kormányzati ciklus bizonyítja, hogy a Fidesz-KDNP irányította magyar kormányzat, törvényhozás és az egész államapparátus minden erővel biztosítani akarta, akarja a magyarságnak a függetlenséget, a szabadságot, a jogállamiságot, az új alkotmánnyal a másfélezer éves történelmi hagyományok ápolását, az ezer éves keresztény kultúra továbbélését, a szabad hitéletet, és a gazdaság megerősítésével akarja megalapozni több millió család fennmaradását, továbbfejlődését, a nemzet építkezését. Na, ez a keresztény szabadság!”

Na, ez az indoklás nagyon hasonlít egy olyan szövegre, amit olvasni ma mindenesetre izgalmasabb, mint annak idején (a múlt század nyolcvanas éveiben) lehetett.

Mit ismert fel Stefka szerint a párt már a múlt század ötvenes éveinek közepén?

Azt, „hogy a nemzetiségi politikában változtatásra van szükség, amely kijavítja a korábbi hibákat, felszámolja az addigi hiányosságokat.”

Igen, minden erővel biztosítani kell a hiányosságok felszámolását, a korábbi hibák kijavítását!

Merte volna ezt nem megírni!

De vajon mire utalhatott e sorokkal – ahogyan róla az 1982-ben megjelent kötete borítójának fülszövegében olvasható – „a Magyar Rádió népszerű szerkesztő-riportere”?

Éppenséggel „Az MDP Központi Vezetősége 1956. május 21-én ebben az értelemben hozott” határozatára, amelynek tárgya „a magyarországi nemzetiségi kisebbségek közötti politikai, oktatási és kulturális munka” volt, ám amely határozat „a hamarosan kitört ellenforradalom miatt nem érvényesülhetett.”

Ezt a véleményét, akkor bizony, aggálytalanul merhette volna NEM PUBLIKÁLNI Stefka.

Nem volt nehéz beszerezni a Hol a haza? című, a kecskeméti könyvtári kölcsönzést szinte újszerű állapotban elviselt kötetét, amely a fülszövege szerint „A lenini alapelveken nyugvó mintaszerű magyarországi nemzetiségi politika elismerő számvetése” volt, de amelyet – ahogy azt a lapozásnál összeérő, egymástól a könyvkötészet helyett általam elkülönített néhány oldal bizonyítja – rajtam kívül soha senki végig nem olvasott.

És én is csalódtam benne: nem szar az egész!

Minden él nékül állítom: vannak benne értékes részek is. Kiemelkedő példája ez értékeknek Kalász Márton német nemzetiségű költőnk hangfelvételéből másolt szavai, de nemcssak ezekre és a tőle idézett Örökség című versére gondolok, hanem legfőképpen az országbeli különféle nemzetiségeknek a szerző által megkeresett, fellelt és a megőrzés céljából felelevenített szellemi, szóbeli és tárgyi kulturális örökségére. Igazán nagy kár, hogy az erről szóló fejezeteket az alábbi mondatokkal zárta:

„Végül is, akár van hely néprajzi anyagnak, akár nincs, gyűjteni kell, hiszen mennyivel kevesebbek lennénk akár a folklór területén is, ha a nemzetiségek anyagait nem dolgoznánk fel. Ez a lelkes társadalmi gyűjtőmunka úgyis bizonyít, ha mást nem, hát azt, hogy értékeinket nem szabad pusztulni hagyni.”

Mi, a nyolcvanas évek újságírói, az ilyen értelmetlen befejezést vörösfaroknak neveztük akkoriban.

Értéknek tartom továbbá a nemzetiségi nyelvek akkori oktatási dillemáinak feltárására irányuló szerzői törekvést, amelynek egyik legfontosabb kérdését azonban Stefka megválaszolás helyett – egy, a párt által kialakíttatott és felügyelt akkori szabályra hivatkozva – mint kutya a vizet, maga rázta le: „Valóban egyszerre több gonddal is meg kell küzdenie az illetékes vezetésnek. Csak éppen azt nem értettem, hogy a megyének a körzetesítésből adódó problémái miért hozhatók ilyen szoros összefüggésbe a nemzetiségi nyelvoktatás MEGNYUGTATÓ (az én kiemelésem – A. G.) rendezésébe… Úgy beszéltek, mintha a cigányság nemzetiség lenne, holott NEM NYILVÁNÍTOTTÁK ANNAK (az én kiemelésem – A. G.), még ha más országokban mint nemzetiség is szerepel. Nos, ez a keveredés okozhatja azt a szemléletet is, hogy mindenkinek nyújtsunk, adjunk valamennyit, és a végeredmény az, hogy csak félig oldottuk meg a sürgősen megoldandó dolgokat.”

Mondtam már: nem szar az egész, amit leírt. Csak szaros.

Akad aztán a könyvben egy-két érdemi válasz, amely értékesnek tekinthető.

Akadnak ilyenek még egy egyazon mezőgazdasági termelőszövetkezetbe késztetett két honi nemzetiség tagjaihoz intézett, s erről az olvasót az alábbi leleményes módon tájékoztató kérdésekre is:

„– Ez a közös gazdálkodás, ez az egyesítés változtatott-e ellentéteken? – szegeztem a kérdést a pártitkárnak.” 

„– Mit dolgoztak ma? – fordultam oda az egyik horvát nyelvű fiatalemberhez.”

„– És ön? – kérdeztem egy vaskeresztesi származású embert.”

„– És hogyan értik meg egymást? Hogyan beszélgetnek? – tettem fel a kérdéseket.”

„– És jól lehet dolgozni? – faggattam tovább az embereket.”

„– Erről mi a véleménye a termelőszövetkezet elnökének? – fordultam kísérőmhöz.”

De botrány, hogy ez a könyv 1982-ben egyáltalán megjelenhetett.

A megjelentetés állami jóváhagyásának vélhető okai közül két, akkoriban politikai szempontból fontos, hírlapíróinak látszó megközelítésre tippelek.

Az egyik, hogy a szerző a természetes (szocialista) asszimilációt az erőszakos (burzsoá) asszimilációtól élesen megkülönbözteti, emellett a zsidó szót egyetlen egyszer sem írja le.

A másik, hogy a „riporter elvtárs” (ahogy szólítják) a különféle honi nemzetiségek párt- állami és szövetkezeti, valamint népfrontos vezető funkciót betöltött tagjainak tesz fel kérdéseket, s közülük az ötvenhatos „eseményeket” többen is ellenforradalomnak nevezik.

A Szentmihályi Szabó Péter szerkesztésében készült, Nemzetiségek Magyarországon 1945-1980 alcímű, fekete-fehér fotókkal gazdagon illusztrált kiadvány első felvételén a bunyevác tanácselnök mosolyogva fogad egy ügyfelet.

Egyfelől ez azért érdekes, mert a bunyevácok (a cigányokhoz hasonlóan) a fotózáskor nem tartoztak a törvényileg elismert nemzetiségeink közé (ami nyilván elkerülte mind a szerző, mind a szerkesztő figyelmét), mi több (a cigányokkal ellentétben, de a zsidókhoz, kínaiakhoz, arabokhoz és jászokhoz hasonlóképpen), ma sem tartoznak közéjük.

Másfelől pedig az akkori tanácselnök ma azért is méltó némi figyelemre, mert a korábban hátrányos megkülönböztetést elszenvedett, de ötvenhatban „pártvonalon rehabilitált” vezetők közül ő az első, akit a szerző meglátogatott.

Azzal adom át neki (az akkori alig negyvenéves, mára már magát a mindenre emlékező Öregnek nevező Stefkának) a szót, hogy mind a bevezetését, mind a beszélgetésük leírását valamelyest megkurtítottam.

„Bár a Magyar Dolgozók Pártja programnyilatkozatában 1948-ban alapjában helyesen marxista-leninista álláspontról jelölte meg a nemzetiségi kérdés megoldását, ennek ellenére 1948 után a Magyar Népköztársaság nemzetiségi politikája néhány évig ellentmondásos volt. Egyrészt az internacionalizmus szellemének megfelelően alkotmányunk biztosította a kisebbségi jogokat és azok védelmét, a pozitív intézkedések segítették a nemzetiségi oktatásügy és kulturális élet fejlődését. Másrészt évekig olyan nemzetiségi megkülönböztetések történtek, amelyek megsértették a marxista-leninista nemzetiségi politika eszméit és az alkotmányban biztosított egyenjogúságot.”

(…)

„Utam először (xy) bunyevác tanácselnökhöz vezetett… A jugoszláv határhoz közel fekvő faluig menet közben többször is igazoltattak… A tanácselnököt már nem találtam a tanácsházán. Egy kicsit félve ültem vissza a gépkocsiba; vajon ha az otthonában keresem meg, szívesen fogad-e? … Ismertem a szerb ember természetét – amely zárkózott, de nagyon nyílt és melegszívű is tud lenni –, hogy idegenekkel szemben nehezen oldódik fel. Gondoltam, valamivel meg kell nyernem.”

(…)

„– Dobar dan! – köszöntem be a kertkapun.

Egy középmagas, sötétbarna hajú, markáns vonású ember nyitott ajtót, és mosolyogva, szívélyesen üdvözölt.

– Dobar dan! Kerüljön csak beljebb, már nagyon vártam… No, akkor mielőtt bármit is mondana, megiszik egy kis kupicát szíverősítőnek, és együtt vacsorázunk, mert éhes emberrel nem lehet beszélgetni.

Ettől a perctől kezdve már észrevétlenül ő irányította a beszélgetésünket, és én már tudtam, hogy elfogadott, és bármit kérdezhetek tőle.

– Az élet meghozta a maga tréfáját személyemben is – kezdte mondani kissé rekedtes hangján visszaidézve a régmúltat. – 1946-ban felvettek párttagnak. Fiatalos hévvel lendültem neki a pedagógusi pályafutásnak. Nemzeti vonalon kedtem el dolgozni mint nemzetiségi kisegítő tanító. Közben jöttek a politikai fejlemények, események. Eleinte a siker. És jött az 1948-as időszak, amely azután hátrányos megkülönböztetést eredményezett személyemmel kapcsolatban is.

– Hogyan történt ez?

– Miután megtanultuk azt – így tanítottak minket –, hogy harcos lendülettel végrehajtsuk a párthatározatokat, főként nemzetiségi vonalon, különösképpen a nemzeti öntudatot ébreszteni, megjelent a 48-as informbüró határozat, amely a Jugoszláv Kommunista Párt bírálatát hozta napvilágra. Mármost bennünket, délszlávokat – szerbeket, horvátokat, szlovéneket – akarva-akaratlanul mint magyar állampolgárokat, de nemzetiségieket azonosítottak velük.

– Önnel mit csináltak?

­– 1950. február 2-án letartóztattak, majd kivizsgálások, kihallgatások sora után Kistarcsára internáltak.

– Ezek a vádak, vádaskodások hová vezettek? Váltak-e gyűlölködéssé itt a nemzetiségeken belül, hiszen itt sokféle nemzetiség él, nemcsak bunyevác.

– Voltak egészen eltorzult jelenségek is…

– Ilyenkor mi történt?

– Hát, sajnos, ökölre ment a dolog. Állandóan voltak sértődések, a bizalmatlanság, a bizonytalanság, a visszahúzódások, voltak bezárt kapuk és befüggönyzött ablakok.

(…)

– Mindig bunyevácnak vallották magukat?

Kicsit előrehajolt a székében, és lassan rágyújtott egy cigarettára.

– Mindig – válaszolta. – Anyanyelvként is a bunyevácot vállaltuk és vallottuk. Mert úgy érzem, hogy ez nem bűn. Ha ez bűn lenne, akkor az ember nagyon bűnös volna, ha a saját anyanyelvét letagadná.

– Annak ellenére, hogy sok megpróbáltatásban volt része, most mégis révbe jutott. Községi vezető évek óta. Miként lett mégis tanácselnök?

– Hogyan jutottam ide? Én úgy érzem és vallom, ezt őszinte szívvel mondom, hogy engem nem a párt tett félre, nem a magyar nép juttatott Kistarcsára, hanem egyes emberek koholt vádja miatt jutottam oda. Innen ered az, hogy tulajdonképpen nekem nincs kire haragudnom.

 – Valóban nincs harag a szívében?

– Nincs harag a szívemben – válaszolta mosolyogva. – Mert engemet mint párttagot tettek félre és rehabilitáltak 1956-ban pártvonalon. A Magyar Partizán Szövetségben is rehabilitáltak, mert 44-ben Titó oldalán harcoltam. Visszakerültem ismét pedagógusnak. Állítom: ugyanolyan ambicióval folytattam a munkát, annak ellenére, hogy közbejöttek az 1956-os események.

– Melyik oldalon állt?

– Hát ezt nem kell bizonyítanom, azt hiszem. Annak ellenére, ahogy ezt mondani szokták, hogy személyi sérelem ért, de nemcsak engem, hanem a községben levő sok bunyevác lakost is, 1956-ban mégis egyértelműen fegyvert fogtunk éppen az ellenforradalom ellen. Ha ezek az emberek megbántva érezték volna magukat, nyitva volt a határ, átmehettek volna. Amikor akartak. De nemhogy nem mentek át, hanem fegyvert fogtak és segítettek a határőrizetben is. Tehát egytől egyig megint csak kiálltak, a szó valódi értelmében a haza védelmére az ellenforradalom ellen.”

Úgy emlékszem, itt csak egy pillanatra csaptam nyitottan magam mellé, a pamlagra a Hol a hazát, mert ami a könyvben ez után következett (hogy tehát a saját szavai szerint miképpen lett tanácselnök ez a bunyevác), noha még ott a pamlagon elolvastam, kiment a fejemből. Csak most, amikor másolok, és már utánanéztem a képnek, ami lelki szemeim előtt akkor megjelent, tudom, hogy miért zavart a szemüveges, mosolygós, tar Stefka látványának emléke: néhány éve egy könyvnapon az Ötvenhat lövészárkai című kötetét ő maga, a bérborz dedikálta!

Nem mentem oda hozzá, csak néztem.

Fogalmam sincs és nincs is szándékom megtudni, hogy az általa megszólaltatott hatvannál több interjúalany kicsoda, de jelentős összeggel fogadnék arra, hogy a bunyevác tanácselnök nincs közöttük. És bár a könyvvel – a PestiSrácok.hu közlése szerint – „Stefka István mindazoknak üzen, akik részt vettek az 1956-os forradalom leverésében és az azután következő elnyomásban” („Tudják meg mit tettek egy országgal, mit tettek egy néppel!”), abban is biztos vagyok, hogy a nyilatkozók negatív példaként se említik őt, aki „az ellenforradalom ellen” fogott fegyvert.

Tamácselnökké levésének körülményeiről nagyon keveset mondott, mintegy mellékesen, miután a szó valódi értelmében a haza védelmében az ellenforradalom ellen egytől egyig kiálló bunyevácokról szóló kijelentésére Stefka az alábbi kérdést tette fel neki:

„– A mai nemzetiségi politika hogyan juthatott el idáig?

 – Az 1956-ot követő időszak merőben más volt, nemcsak politikai fejleményekben, hanem abban is, ami a nemzetiségi dolgozókat illeti. Jómagam példáján tudnám érzékeltetni. Az új párthatározatok és az egész légkör engem is rávett arra, hogy ismét belekezdjek a tanulásba. Mert eladdig tanítóként működtem. És ismét nekifogtam a tanulásnak a Tanárképző Főiskola levelező tagotatán, a délszláv levelező tagozaton természeteszetesen. A … délszláv nemzeti iskolában 1973-ig dolgoztam mint pedagógus. Ekkor egy kis meglepetés ért. A felsőbb tanácsi vezetés és a pártvezetés felkérésére elvállaltam a községi tanácsi teendőket, megbízásos alapon, majd a 74-es választáskor választott tanácselnökként kerültem a jelenlegi munkahelyemre.” 

Ez minden.

Merte volna nem megírni!

Kissé szaros.

„Keresztény szabadság. Milyen gyönyörű kifejezés is ez! Orbán Viktor, a magyar miniszterelnök mondta ezt a 30. tusványosi találkozón, hogy igenis keresztény szabadság kell Magyarországon, és ha lehet, Európában.”

Ezt meg nem tudta visszatartani.

Ami most jön belőle, az a fos.

Aczél Gábor