A zongora, mint jelkép
Sajnos csak rövid ideig, mindössze február 13-ig lesz nyitva Barabás Márton, Munkácsy Mihály- és Príma-díjas festő, szobrász kiállítása a Műcsarnokban. Kár, mert egy roppant sokoldalú művész igen érdekes alkotásait láthatjuk, szinte műfaji megkötöttség nélkül. A négy és fél évtizedes életmű vizuális sokszínűsége miatt izgalmas. Festmény, szobor, installáció egyaránt megtalálható benne és mindegyikből van néhány valóban figyelmet érdemlő darab a kiállításon.
Egyáltalán nem téved, akinek már a tárgyak ismerete nélkül, pusztán a név is felkelti a figyelmét. Barabás Márton ugyanis apai ágon rokona a neves, 19. századi romantikus arcképfestőnek, Barabás Miklósnak.
Nagyapja, idősebb Barabás Márton pedig vándorló tájképfestő volt. A művészi múlt emlékezetét ápoló családi háttér segítette a fiatal Barabást, hogy maga is alkotói pályára lépjen. A Képzőművészeti Főiskolán Kádár György, Kokas Ignác voltak a mesterei. A festészet mellett vonzódott a plasztikus kifejezésmódokhoz is, ezért már korán elsajátította a háromdimenziós munkákhoz szükséges technikai ismeretek nagy részét. Ugyanakkor a leletmentés, archiválás, a gyűjtés természettudományos megközelítése, az autonóm képzőművészet ötvözése sem állt távol érdeklődésétől és ez olyan vezérfonal lett, amely az egész életmű alakulását meghatározta.
Ahogy Szegő György DLA, a Műcsarnok művészeti igazgatója a megnyitón elmondta, a Múzeum idei utolsóként megnyíló kiállítása egy egészen kiemelkedő életmű retrospektív bemutatása. Barabás Márton a zene és a képzőművészet átjáróin dolgozó, azt kutató, egyszerre tudományos és alkotó tevékenységének értékét jól jelzi, hogy nemrég a „Beethoven 250” ünnepségek alkalmából meghívták Bécsbe és az ott kiállított alkotásaiból most itt is szerepel néhány. Tud valamit a világról, amit a szélesebb publikum alig, az antropológia és a műtörtének specialista művelői is jobbára csak sejtenek. Kreativitásának fókuszában az a felismerés áll, hogy a kommunikáció első lépését nem a barlangrajzok, hanem az ősi, primitív zene hangszeres és vokális formái jelenthették. Ez egy életmű kiállítás, erősítette meg Szabó Noémi, a tárlat kurátora. Barabás Márton 2022 februárjában fogja betölteni hetvenedik életévét, tehát közel 45 éves alkotói pálya áll mögötte. 
Most megpróbáltuk rekonstruálni azt az ívet, ami a hetvenes évek közepétől bomlott ki és jutott el egészen a jelenig. Összesen mintegy 145 műalkotás látható, jelentős részük közgyűjteményekből és magángyűjteményekből érkezett. Megpróbáltuk úgy felépíteni a kiállítást, hogy a művész minden fontosabb életszakaszát bemutassuk. Az ő munkásságnak legfontosabb eleme valóban a zene és a képzőművészet közötti kapcsolat kutatása, tudományos és kísérleti szinten, nem ritkán humorosan is. A zongora, mint jelkép az egészet végigkíséri.
A három terem közül először a középsőbe lépve, válogatást látunk az életmű főbb periódusaiból. Az ő művészetét nagyon erősen jellemzi a műfajok közötti átjárhatóság. A tértagolás mögött a falakon és a térben festmény, tárgykollázs, installáció, különböző térbeli lelemények egyaránt helyet kapnak, mivel kapcsolatban állnak az átjárhatóság kérdéskörével. Itt is kiemelt helyet kap a zongora motívum, mely igen fontos Barabás Márton munkásságában. Pályája elejétől fogva, egészen a mai napig jellemző szemléletére, hogy művei nem kizárólag önmagukban létező, szeparált műtárgyak, hanem alkalomszerűen és tudatosan, egy nagyobb installáció részévé válnak. Kiegészülnek társaikkal és kontextust teremtenek a barabási univerzum egyéb tárgyaival, festményekkel, szobrokkal, zongoracsigákkal. 
Középről a baloldali terembe lépve találkozhatunk az 1970-es évek közepétől az 1990-es évek végéig keletkezett alkotásokkal. A kor sajátos szellemiségét magán viselik magukon. Jellemző darabja az Ikarusz-konténer, mely a főiskola elvégzése után az egyik első műve volt. Hasonlókkal a későbbiekben már nem foglalkozott. Igen sokféle anyagot, alumíniumot, textilt, bőrt, vashálót, szilikongumit, műanyagot használt fel hozzá. Az éppen vízbe zuhanó Ikaruszt ábrázolja, a szárnyai megolvadtak. Mint figurális alkotás, az életműben nem volt folytatása. Általánosságban is a figurának nála később egyre kevesebb szerep jut, a nyolcvanas évek folyamán már a figura eltűnését követhetjük nyomon festészetében. A szobor mögötti falon egy olyan képsorozat látható, ahol az arc fokozatosan eltűnik. 
A nyolcvanas évek második felében erős paradigmaváltás jellemezte a magyar és a nemzetközi művészetet. Eljött a posztmodern időszaka. Itt olyan műtárgy együtteseket látunk, melyek szintén a műfajok határterületén állnak, festészeti és szobrászati – esetleg még talált tárgyi motívumok is vannak bennük. Megjelennek a rá nagyon jellemző megoldások, például az örvény, a spirálforma, illetve a vonal, a kalligráfia, az organikus természet-közeliségből leegyszerűsödő alakok. Ezek később egyre erőteljesebb hangsúlyt kapnak nála. A továbbiakban tárgyalkotását a formai puritánság és a konstruáló építkezés jellemezte. Az objektek, a térvonalak és az installáció műfaján keresztül jutott vissza a kilencvenes évek végén a festészethez.
Egy következő nagy egység a kiállításon a zongorafedél sorozat. A hagyományos, négyszögletes képformától eltérés fontos jellemző lett. Egy budafoki zeneiskola pincéjében talált egy öreg, romos zongorát. Míg régen a polgári szalonok állandó kelléke volt a zongora, napjainkra kiszorult a lakásokból. Itt ráérzett, mit jelentenek a múltbeli tárgyaink a kulturális emlékezetünk számára. Hogyan lehet a múlt hasznavehetetlen tárgyaiból létrehozni valami kortársi érvénnyel bíró alkotást. Az első, a sötétebb „Nadrágba bújt felhő” az eredeti, a pincéből mentett fedélen készült. Utána ezt még számos, színes, nagyon izgalmas, hiperrealista jegyeket mutató műalkotás követte. Az évek alatt érdekes festői teret dolgozott ki magának, ami a zongorafedőkön is és később olajvászon képeken is kibomlott. 
A kiállításon látott tárgyak mind eredeti zongorafedelek – erősítette meg a művész, összesen 25 darabot használt fel az évek során. Mindegyiket kidobták és gyakran fel is kérik: vigye el a használhatatlan zeneszerszámot. Olyan is előfordult, hogy ő beszélte rá a tulajdonost: ne bántsa hangszert, mert az bútortörténeti, hangszertörténeti érték. Mások viszont pont azért adnák oda, mert valamelyik családtag – nagyon régen – játszott rajta és kegyeleti okból hasznosabbnak tartanák a szemétre dobás helyett, ha még egy esélyt adnának neki és új, további életre kelhetne egy művész keze által. Interneten, telefonon keresik meg, ajánlják fel a hangszert, néha még a kottákat is odaadják, melyek őrzik az egykor tulajdonos személyes bejegyzéseit. Olykor még a zongora eredeti vásárlási dokumentumai is előkerülnek ilyenkor.
Barabás Márton művészete számára a megőrzés és átlényegítés nagyon fontos. A rombolás helyébe a megmenteni, átértelmezni feladata lép. A harmadik teremben megismerhetjük azt az oldalát, ahogyan ő végtelenül képlékeny módon jár át műfajok között. Határok valójában nem léteznek, és itt láthatjuk azt, hogyan válnak például a könyvek új műtárgyakká. Nemcsak a zongorák voltak megmentésre váró tárgyak. A kétezres évek elejétől felfedezte, hogy bizony rengeteg könyv, kotta kerül a szemétbe és ezek izgalmas formai lehetőségeket rejtenek, valójában tárgy kollázsokká válnak. A papír közé billentyűzet is beépülhet. A zongorák belsejéből pedig érdekes facsigák kerülhetnek ki, melyek szemlélésébe hosszasan merülhet el a látogató.
Author: Révay András
Dr. Révay András: (Budapest, 1944. febr. 28.) A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Rektori Hivatalának oktatási vezetője (1979-99.), tíz évig a Magyar Fulbright Egyesület alelnöke, kommunikációs és környezetvédelmi szakember. Mindezekkel párhuzamosan, 1972-től újságíró. Érdeklődési területe: egészségügy, utazás, gasztronómia, borászat, kultúra. Ma már nyugdíjas.
7:24 de.
érdekes egy életmű, a szemelvényeket nagy érdeklődéssel figyelem.
ugye tuggyuk, JSB a Wohltemperiertes Klavier ban katedrálist állított a Zongorának, amej egy technikai kompromisszum kényszere miatt az egyetlen hamis hangolású hangszer, amej elfogadott a zenei életben. a Phytágoras -i hangrendszerek matematikai elve szerint a fafúvósok és vonósok tökéletes hangzásúak, valamint az orgona ami végsősoron egy hatalmas fúvós hangszer kimeríthetetlen hangzási lehetőségekkel.
beiktatva az egyik kompenzációt a Phytágors-i comma-t amejnek értéke: (1.5)^12⁄27 = 531441⁄524288 ≈ 1.01364 {ez Hz-ben értendő}, amej éték lehetővé teszi a zongorán aszt hogy az egyébként különböző frekvenciájú fisz és gesz {cisz és desz stb} azonos billentyűn játszható azaz a zongora két vége között nem saccperkábé 2,5 méter van, hanem annyi amit ma látunk.
az ember történelmileg audio vízuális lény ami – eddig egyedűlálló az állatvilágban – lehetővé tesz ojan absztrahálásokat amikre más állatok nem képesek, magam részéről a barlangrajzokban hatalmas zenei harmóniákat is felfedezek mert azok az első ojan magas értékű valóságmegragadási művészeti és technikai megjelenései amejben a két dimenzióban megvalósította a 3 dimenziós felmutatást {technikai rajzban ezutóbbi axonometria néven ismert és 2; 3; 4 pontos vetítéssel fantasztikus dolgokat lehet kreálni ha ábrázolunk egy tetraoctaédert 2 dimenzióban legalább 3 nézetben akkor abból ezekkel a vetítési eljárásokkal csodálatos valóságot lehet létrehozni ami Picasso, Miro és a többiek műveiben vonalzók és kőrző alkalmazása nélkű szabadkézzel hozott létre műveket…
a Művész nagyot alkotott az illusztrációkért köszönet
3:51 du.
https://www.youtube.com/watch?v=5Zhft-sDkBA
5:07 du.
Ezt komolyan gondolta…? Zongorabol kimaszo csigak, ertelmezhetetlen kollazsok, Ikarusz-kontener, a zene es a kepzomuveszet atjaroi? Szerintem inkabb a modern kepzomuveszet teljes zsakutcajarol van szo. A moveszet celja a kommunikacio, ehhez pedig egy olyan nyelvezetre, szemiotikara van szukseg amely a kozonseg szamara minden tovabbi magyarazat nelkul is ertheto es elvezheto. Az absztrakt es koncepcionalis iranyzatok egyszeruen elvesztettek ezt a kommunikacios kepesseget, melyet ez a kiallitas is nagyszeruen tukroz. Furcsa, osszedobott targyak, ertelmezhetetlen kollazsok talan megmosolyogtatjak a latogatot egy pillanatra, elgondolkoztatjak talan hogy mi is akar ez lenni, de sem maradando esztetikai sem intellektualis elmenyt es mondanivalot nem nyujtanak. Ez nem muveszet a klasszikus ertelemben, hanem piaci magamutogatas, beruhazasi targyak keszitese a proszto ujgazdag ‘gyujtok’ szamara. Mi normalis halandok jobban tesszuk ha inkabb az almult idok klasszikus kepzomuveszetet elvezzuk mint peldaul a reneszansz festoket, melyek olyan nyelven szolnak hozzank melyet mindannyian azonnal ertunk, nem kivannak erthetelen magyarazatokat, es erzelmi es intellektualis hatassal vannak rank…
3:53 de.
Remek tanulmány, köszönet érte!
Békés Karácsonyi ünnepeket a zsidó barátainknak és Áldott Karácsonyt a keresztényeknek Szeretettel a B-házaspár
8:04 de.
Toth Andras
2021 december 23
5:07 du.
Bandita, absztraháció hiányban {is} szenvecc? a renascimento az ő bódog korában ugyanojan hatással volt a szemlélődőre mint terád és hasonszőrüekre ez az oeuvre! ugye a naggyai felfedeszték {újra} a rendszert amejben 2 dimenzióban lehet 3 vagy több dimenziót megragadni és felmutatni… kiállításokon nem végigrohanunk, hanem lassan battyogva és leülve az odakészített űlő alkalmatosságra elméjedünk és – esetleg – akkor mi is meg tuggyuk ragadni a „hátha mégis van benne valami”-t
9:56 de.
Csodálatosan remek üzenet
Természetesen nem mindenki számára!!
Hogy létezhet olyan, hogy „generális” üzenet?
Ami/aki mindenkinek meg akarna felelni, az pont mindenki számára egy nagy semmi – ugy hivják bóvli.
Mindenkinek megvan a maga „BEFOGADÓKÉSZSÉGE” IS!
Amire senki ne akarjon másokat rákényszeriteni és ne becsméreljen le másokat – merthogy „csakis” az lehet a jó ami neki jó!
Lehetne ezt ragozni, de most karácsonyra való tekintettel inkább visszafogom magam
Boldog karácsonyt kivánok zsido társainknak, békességes szentestét keresztény hivöknek és boldog ünnepeket, békességet materialista és más hiveknek!
2:46 de.
˙
Ady Endre: A FEKETE ZONGORA
˙
Bolond hangszer, sír nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
˙
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora.
Ez mind, mind ez a zongora.
Boros bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
˙
[1918.]
4:11 de.
Rodeo11
˙
„”Hangzavart”? – Azt,ha nekik az,
Ami nekünk vigasz!
Földre hullt pohár fölcsattanó
szitok-szavát fűrész foga közé szorult
reszelő sikongató
jaját tanulja hegedű
s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
a bearanyozott, a fennen
finoman elzárt zeneteremben
míg nincs a jaj-sötét szívekben!
„Hangzavart”? – Azt,ha nekik az,
Ami nekünk vigasz! …”
(Illyés Gyula: Bartók {részlet})
A művészet sem sültgalamb, amely berepül a szánkba, a fülünkbe, az érzékeinkbe és a kényelmi zónánkba úgy általában…
Befogadása ugyanúgy késztet gondolkodásra, mint a tudomány, vagy a természet egy „szép” epizódjának felfogása…
Mert figyeld meg, a mondanivaló, a tartalom mindig ott uralkodik a kivitel, a felszín ragyogó kavalkádján, a muzsika apró és forte hatásain egyaránt. Enélkül pedig csak egy véletlen színfolt, paca, hangfoszlány, gépzaj, avagy bármi marad, de nem művészet…
Picasso üvöltő lovai a Guernica-ban többet mondtak a világnak, mint korai, precíz kézre valló néhol naturális erotikái, vagy egyvonalas, ívelthátú, lengő p…ű bikái… Ugyanez mondható el Dali elfolyt órái és mesésen mesteri akt grafikái viszonyáról…
Az absztraháció csakis emberi készség, mondhatni isteni ajándék művésznek, mint befogadónak egyaránt… Az altamirai barlangrajzok, avagy a Willendorfi Vénusz éppoly kincsek az emberi kultúrában, mint a reneszánsz Bosh szerzetes elvont világa…
Apropó „újjászületés”; a szemtanú Bocacciótól tudjuk, hogy a harmonikus szépségű reneszánsz történelmi – ugye mily prózai – gazdasági(!)katalizátora nem volt más, mint a nagy pestisjárvány (1346-1352.) … Tudniillik a szerencsés megmaradtak „egyszerűen” beleültek a peches elhunytak vagyonába, mintha azok addig ott se lettek volna… Ami persze nem változtat az utókori, előítéletektől nem mentes esztétikai katarzis-kultúrán, a múltbeli alkotások mindenképp felülértékelésén a kortárs-művészet rovására… De ez mindig is így volt.
4:27 de.
Hozzátéve, hogy
Picasso és Dali is reneszánsz fokon voltak mesterei a pennának, az ecsetnek és általában az ábrázolásnak.
És ugyanez mondható el Bartók, Sosztakovics, vagy Prokofjev zeneszerzői kvalitásairól.
Tehát a XX.századi művészek, nem azért alkottak úgymond’ elvont műveket, mert a naturalizmust ne tudták volna művelni, sőt… Már a szecesszionisták felismerték a közeledő XX.sz. technikájának fölényét a naturalizmussal szemben, a fotózás a gépzene stb közeledtét, amelyet már csak a stilizálás és absztrakció győzhetett le.
Üdvözlettel: Sch
9:14 de.
Schumacker&
Tóth András
A nonfigurativitás egyik műfajban sem feltétlen modernség, ha azt pusztán a nem-tudás álcázására próbálják felhasználni.
Tehát csak az „jogosult” ilyen mű kultiválására, avagy efféle „húrok pengetésire” aki valóban mestere egy adott szakmának, vagy stílusnak.
Költészetben is csak az bontson formát, aki a klasszikus pl. a verselésnek minden csínja-bínjával tisztában van és azzal már bizonyított is…
8:28 de.
hát ezek után, a cenz urának is ugyanaszt, remélem te érted hogy miért, mert én nem!!! de ha valakinek radírt adott a teremtő a kezibe az nekiáll használni
9:59 de.
Bernstein es Gabriel;
Bekes es Boldog Karacsonyt a zsidoknak? Kihagytatok a buddhistakat, hindukat es a muszlimokat!!!
3:04 du.
Karcsikám
nekik is természetesen – de ráérünk majd akkor, amikor ök karácsonyoznak