Sokak számára bizonyára meglepő – mondhatni merőben szokatlan – kiállítás nyílt meg Budapesten, a Próféta Galériában. Nem a tárgyak újszerűsége vagy elkészítési módja érdekes, sokkal inkább a témaválasztás érdemel feltétlen figyelmet. A kiállítás címében olyan szó szerepel, amiről a hétköznapi ember, ha hallott is talán, valószínűleg alig tud valamit – meglehet, hogy azt is rosszul. A cím árulkodó, jelzi, hogy a művészek valamennyien, egyetlen csoport tagjai: „Szabadkőműves festők”.

Az alkotókról és a művekről szólva Götz Eszter kritikus elmondta: Ez a kiállítás szokatlan témát vet fel: olyan művészek munkáit láthatjuk a falakon, akik felvállalták, és ma is felvállalják, hogy a szabadkőművesek rendjéhez tartoznak. Az apropója egy nagyjából kerek évforduló: 150 éves (vagyis 151, mert 2021-re esett volna), tehát nagyjából 150 éve jött létre a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Nagypáholy. Hogy kik voltak a szabadkőművesek, azt a történelemkönyvekből, az irodalomból vagy a kultúrtörténetből többé-kevésbé tudjuk: olyan férfiak – és száz éve már nők is – akik átélték egy évszázadok óta változatlan beavatási szertartás eseményeit. Eszméiket a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas fogalma vezeti. Nem előnyöket várnak a rendhez való tartozástól, hanem tanulást, fejlődést. Személyiségük és gondolkodásmódjuk csiszolódásán dolgoznak. Amíg ezzel foglalatoskodnak a páholyokban, kötényt viselnek. Ez a kötény is a munkára utal, a középkori építőcéhek kötényére. Az első teremben látható díszes kötényekben csak a formáját ismerhetjük fel az eredeti kőműves kötényeknek, de a hímzésük, ábrák, jelenetek már a szabadkőműves tradíciók képi elemei. Oszlopok, kard, lánc, kert, görög betűk, templom, háromszögek és körzők. Ugyanezeket a jeleket egy kis kutatással a nagyobbik teremben, a festményeken is megtaláljuk. De ezek csak jelek. Kik a szabadkőművesek? Beszélhetnénk sok ismert nagy alakról, George Washingtontól Kossuth Lajosig, Kazinczy Ferenctől Kosztolányiig. Én most nem őket hoznám fel példának, hanem egy olyan embert, aki a néhány napja ünnepelt 1848 szabadságharcának hőse volt, és akit az utóbbi időben mintha elfelejtettek volna. Türr Istvánt, Garibaldi altábornagyát, aki az 1880-as évektől már nem a harc, hanem a béke elkötelezett híve lett. Amikor 1896-ban egész Magyarország a Millennium lázában égett, itt, Budapesten a világbéke-kongresszus elnökeként ő fogalmazta meg azt a felhívást, amit a kongresszus eljuttatott az államfőknek, uralkodóknak, elnököknek és a katolikus egyház fejének: legyen béke. Fordítsuk a hadi kiadásokat iskolák, kórházak építésére, szegények és bajbajutottak megsegítésére, a közös jóra, a műveltség terjesztésére. Türr Istvánról megfeledkezett a magyar köztudat, de a szabadkőművesek nem: minden március 15-én friss koszorú kerül az emléktáblájára a nevét viselő budapesti utcában.

 De térjünk vissza a szabadkőműves festőkhöz. Mi a közös bennük? Jelképek és tájak, falusi zsánerkép és nagyvárosi száguldás, lovak és angyalok vesznek körül minket a vásznakon. Hol fogható meg bennük valami közös lényeg? Nehéz a dolgunk, de nem volna könnyebb akkor sem, ha más művészeti ágakban kutakodnánk. Mert mi a közös Kipling és Tamási Áron, Móra Ferenc és Kassák Lajos írásaiban? Vagy Mozart és Duke Ellington, Liszt Ferenc és Nat King Colé zenéjében? Mindannyian viselték a szabadkőművesek kötényét és vallották az elveiket. Volt, aki nyíltan megmutatta a beavatás és a beavatódás misztériumát, mint Mozart, és volt, akinél egy kutatás tárja fel, – mint például Móra Ferenc Kincskereső kisködmönében. És akiknek a műveit itt látjuk, azok kicsodák, és hogyan kerülnek egymás mellé? Sokféle életút, sokféle gondolkodásmód.  Márffy Ödön gyakran rendezett kiállítást a munkáiból Párizsban, majd itthon alapító tagja lett a Nyolcak művészcsoportnak, akik a modem magyar festészet első képviselői voltak. A legtöbben lírai hangvételű Csinszka-portréit ismerjük, több tucat képet festett és rajzolt Ady özvegyéről, akit a költő halála után alig egy évvel feleségül vett. Kassák Lajos így írt Márffy képeiről: „…majdnem meseszerűek, de a való világba kapcsolódásuk mégis kétségtelen. Valami halk, nosztalgikus líra csendül ki belőlük, s talán a valóság és álom között élő ember lírája, (…) mégis állandó vágyakozás az elérhetetlen után. ” A századelő divatos grafikusa és karikaturistája, Pólya Tibor, szintén járt Párizsban, de nem a Márffy Ödön-féle lágy, lírai posztimpresszionizmus mellett köteleződött el, az alföldi hétköznapokat jelenítette meg rendkívüli humorral. Zsánerképeket festett, hetilapok képszerkesztője volt, sok karikatúrája az akkoriban nagyon divatos élclapokban jelent meg. A Bolond Istók, vagy a Borsszem Jankó az 1910-es, 20-as években olyasmi volt, mint ma a francia Charlie Hebdo. Ruzicskay György első kiállítása Nagyváradon volt. Bejárta Itáliát, Franciaországot, és Szarvason, végül Budapesten kötött ki. 1944-ben, több családot bújtatott a műterme fölötti padlástérben, és az oda vezető csapóajtó elé egy éppen ekkor készülő vásznat feszített ki, amely a kereszten szenvedő Krisztust ábrázolta. Sok életet mentett meg, és a megmenekültek nem felejtették el: 1978- ban megkapta a Világ Igaza kitüntetést. Papp Oszkár a német megszállás alatt ellenálló volt. Partizáncsoportot szervezett, részt vett a Gömbös-szobor ledöntésében. Az ötvenes években, mivel nem volt hajlandó elfogadni a szocreál művészetet, kizárták a Képzőművészeti Főiskoláról. Vitányi Iván szerint „a valóság rejtett arcát” kereste, a világ állandó metamorfózisának szellemét és törvényeit. A szabadkőművességben megtalálta azt a szellemi közeget, amit keresett, sokáig viselte a Magyar Nagyoriens nagymestere címet – mindezt végtelen szerénységgel, tudással és derűvel tette.  Egyik kedvenc témája a napraforgó volt, az a növény, amelyik sugaras szirmaival igyekszik mindig a fény felé fordulni. A mai is működő egyetlen magyar női szabadkőműves páholynak ő ajánlotta a Napraforgó nevet. Temetésén 2011-ben az összes magyarországi szabadkőműves rend képviselői ott voltak és láncot alkottak a sír körül. Végül a nagy elődök sorát a 2020-ban elhunyt Konok Tamás zárja, a magyar geometrikus festészet nagy mestere. Ő is Párizsban szívta magába a szabad művészet illatát. Később Zürichben élt és csak az 1900-as években települt vissza Magyarországra. A látvány helyett őt a láthatatlan láthatóvá tétele izgatta. Egy transzcendens világ vonalakban és mértani formákban megragadható lényege.  Sokféle életút, sokféle művészi kifejezésmód. És itt vannak a mai folytatók: festők, építészek, grafikusok, akik a szabadkőműves elkötelezettségüket az alkotásaikban is kifejezik. Hol puhán, a jelképek nyelvén elbeszélve, sejtelmes utalásokkal, hol a szabadkőműves szimbólumok megjelenítésével. Ahol ilyet nem látunk, ott is felfedezhetünk egy-egy háromszöget, oszlopot, templomot, vagy a sakktáblát, a világ egyik legrégebbi szimbólumát. Ha figyelmesen végignéztük az első terem kötényein látható ábrákat, itt sem kell sokáig keresgélnünk, hogy rábukkanjunk az építés szerszámaira és eszközeire. Templom a természet, írta Baudelaire. Templomot alkotó kő az ember, vallják a szabadkőművesek. Az a küldetése, hogy önmagát építse, önmagán folyamatosan munkálkodjon. Kötényt viselve, vagy anélkül, és ha a kezében nincs is ott a körző, a szögmérő, a véső, a kalapács és a vakolókanál, a lelkében – és az alkotásaiban – bizony ott van.