Aki unja már, hogy egy tárlaton csak képeket nézegessen, azok számára bizonyosan jó hírnek számít, hogy kortárs képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás Budapesten, a Gellért téren, a Próféta Galériában. Tény, hogy itt is inkább a festmények, rajzok, fotók vannak többségben, de vannak másféle látnivalók is, amik mellett megáll és elgondolkodik a látogató. A kiállítás 2022. június 10-ig tekinthető meg, keddtől péntekig, délután 15 és 19 óra között.

Nincs nehéz dolga annak, akit „Az oszlopok között” című kiállítás megnyitására kértek fel – árulta el magáról Sumonyi Papp Zoltán költő. Egyrészt, mert itt volt az első – hasonló című – kiállításukon, másrészt pedig szinte minden alkotó személyes, jó ismerőse. Ráadásul egy ilyen cím hallatán nem kell sokat gondolkodni arról, hogy miről is érdemes szólni. Mert hát mi lehet az oszlopok között? Szimbólumok! Elég csak körültekinteni – és valóban. Csupa szimbólum minden. Arról meg nem kell – nem is lehet – sokat beszélni, hiszen mindenki mást lát bele, másként értelmez egy szimbólumot. Pont ez a jó benne. Különböző korok, különböző vallások, különböző gondolatok szimbólumai jelennek meg, nincs is más tennivalónk velük, mint feltárni a rejtett üzeneteket. Megfejteni ezeket, és ha sikerül az bizonyosan örömet okoz.  Bár némelyik képen kétségtelenül oszlopok is felfedezhetők, igen valószínű, hogy nem igazi oszlopokra kell gondolnunk. Vagy ha mégis, akkor fel kell ismernünk mellette valami mást. Nacsády András már úgy fél évszázada fest, rajzol, ennek ellenére csak ritkán szerepel kiállításon. A hetvenes évek elején elhagyta Magyarországot, azóta sokfelé élt, először Olaszországban, később, a leghosszabb ideig Franciaországban. Képein életének helyszíneit láthatjuk. Főleg tájakat, városi és vidéki helyszíneket ábrázol, munkáin csak nagyon kevés ember jelenik meg, azok is inkább elnagyoltan. Az előtérben még a villanyoszlop is hangsúlyosabb náluk, és aki már járt Párizsban a Montmarte téren, a kép láttán pillanatok alatt megérzi a tér hangulatát, szinte kedve támad nekitámaszkodni az oszlopnak, nézelődni, hallgatni a kiszűrődő zenét, majd leülni az egyik kis asztalkához, meginni egy pohár bort, pernod-t vagy kávét.

Homolya Gáborra éppen egy ellenkező állítás érvényes, igen sok egyéni és csoportos kiállítása volt. Érdekes, színes egyéniség. A művészeti, alkotó tevékenységhez gyerekkora óta vonzódott. Már főiskolás korában érdekelte a képzőművészet szinte minden ága és ez a sokoldalúság ma is jellemző rá. A kiállítás megnyitójára érkezett igen sok látogató közül egy sem volt, aki hosszabb-rövidebb időt el ne töltött volna a terem közepén felállított műve előtt. Körüljárta, megszemlélte minden oldalról az Ady-hajót, igyekezett elolvasni a vitorlára írt verset, megfejteni Ady közismert – hajóhoz kapcsolódó – gondolatainak összefüggését a hegedűvel. Mert hát nem is olyan nehéz ilyet találni! Aki pedig minden rejtett utalás kifürkészésére is vállalkozni szeret, annak még ott van a hajó orrában az Eiffel-torony!  Darvasi Lászlóról azt mondják, képei jól felismerhetők: a szeretet árad belőlük. Líraisága szinte már költészet. Könnyű dolga van vele a nézőnek, csak hagynia kell, hogy a vászonra rögzített álom megelevenedjen. Termékeny alkotó, több műve is látható a falakon – de ne féljünk – nem válik unalmassá. Bármelyik előtt állunk is meg – mert meg fogunk állni az bizonyos – egy időre ott marasztal minket az üde színvilág, a játékos rajzolatok, az ábrázolás vidámsága. Egy másik kiállítása kapcsán, korábban már elmondták róla: „El lehet játszadozni a gondolattal, hogy Darvasi László, mint képzőművész, rajzaiban, akvarellképeiben, olajfestményeiben a lírai szellemet úgy adja, mint az alkotás kovászát, ugyanakkor pedig a verseiben festői alkat…” Itt most elég, ha csak átadjuk magunkat a könnyű káprázatnak, a tavaszi hangulatú színkavalkádnak.

Falun nőtt fel, gyerekkora óta rajzol és fest, most egy általános iskolában rajztanár és egy kicsit szinte már tudós is. Ahogy Ajvazovszkijról (1817-1900) annak idején azt mondták, hogy ő a tenger festője, Gályász Attiláról azt mondhatjuk, „a kék festője”. Nagyon szereti a kéket, talán azért, mert az a romantika színe. Előbb tanítóképzőt végzett, rajztanári oklevelét már Szegeden szerezte. Tanári szakdolgozatát az airbrush technikáról írta, valószínűleg a mai napig ez az egyetlen magyar nyelvű szakirodalom erről a témáról. A technika új és érdekes, bárki elsajátíthatja. Bármilyen felületre lehet vele festeni, egy megfelelően pontos szórópisztoly és egy kompresszor segítségével. Az oszlopszerű, magányos fa alatt egyedül sakkozó férfi képe ugyancsak elgondolkodtató. Valójában ez is szimbólum. A szimbólumoknak ugyanis az a nagy erejük, hogy nem lehet őket meghatározni, nem lehet definíciót adni rájuk. Legszívesebben hobbifotósnak nevezi magát Forró Gergő. A fényképezés világa a kétezres évek végén szippantotta be. Eleinte autodidakta módon igyekezett képezni magát, de vett már részt színvonalas fotós oktatáson is, ahol saját bevallása szerint „szintet lépett”. Saját fényképeinek ő a legszigorúbb kritikusa. Szeret kísérletezni. Van, hogy felteszi a gépet egy állványra, beállítja, hogy húsz másodpercenként készítsen egy felvételt és ezekből komponál valami újat. Olykor úgy, hogy saját maga is megjelenik a gép látómezejének különböző pontján és a végén elkészül egy alkotás, ahol a szemlélő számára úgy tűnik, mintha a fotográfus képes lenne egy időpillanatban több helyen is megjelenni. Tőle sem áll távol a romantika. A sejtelmes ködben, a Dunán tőlünk távolodó turistahajó súlyos szimbólum. Sok történet elmeséléséhez is kedvet támaszthat.