Ez az öt művész barát többször is rendezett egyéni és közös kiállítást, lapunk olvasói már találkozhattak a nevükkel. Ezúttal ismét együtt, éppen a nyári napfordulóhoz kapcsolódva lépnek a nyilvánosság elé. A technikájuk, stílusuk nagyon különböző, de van mégis valami, ami összeköti a munkáikat. A gondolatok, a témák! A világunkról, a történéseiről, az emberekről és magukról akarnak megosztani figyelemre érdemes gondolatokat, a vizuális nyelv segítségével. Ők így mesélnek.

Hollai Krisztina, Csongrádi János, Darvasi László, Forró Gergő és Gályász Attila csoportos kiállításának címe: „A valóságon túlinak reménytelen ostroma” – mutatta be a művészeket Szűcs Balázs alpolgármester, a budapesti VII. kerületi Csányi utca 5-ben megnyílt kiállításon, mely augusztus 20-ig lesz látogatható. Bár a nyári napforduló már elmúlt, mégis azt hiszem, hogy ez az ünnep a naptári tartalomnál sokkal többet jelent – mondta. Az üzenete mindannyiunk számára tanulságos lehet. A nyári napforduló egy csodálatos és tökéletes pillanat, amikor a Nap a legmagasabban van. Amikor a leghosszabb a nappal, a leginkább élvezhetjük a fényét és melegét. Amikor a legjobban érezhetjük, hogy az életünkre és miránk világít. Megmutatja mindazt, ami körülöttünk van, mindazt, amiben élünk, de azt is, amit szeretnénk elrejteni. Mit is lát a Nap, amikor a legmagasabban delel – tette fel a kérdést az alpolgármester. Mit lát ebből a városból, ebből az országból, kontinensből, ebből a Föld nevű bolygóból? Talán azt, hogy a ma embere sokkal jobban tudja, mi az, amitől fél, ami ellen van. Ezeket sokkal jobban meg tudja fogalmazni, mint azt, hogy mi mellett is álljon ki? Olyan világban kezdünk el élni, ahol az igazságoknak, az értékeknek, jónak és a rossznak egyre kevesebb jelentősége van. Ahol semmit sem lehet igazán megismerni, mert aztán úgyis hamarosan leértékelődik az újabb információk fényében. Talán egy olyan világra lát rá, ahol nem is nagyon tudok felnőtté válni, mert mindig abban is látom az életem értelmét, hogy megmutatom: mindenki és minden hamis, hiteltelen, lényegtelen. Olyan világra, ahol újra és újra átéljük, hogy minden széthullik, minden kiismerhetetlen, összefüggéstelen, értelmetlen, amiben nem tudunk rendet teremteni. Amiben mi, emberek, csak úgy kódorgunk, ahol sokszor, újra és újra megéljük, milyen gyengék vagyunk, esendők. Ahol újra és újra kimondjuk: hogy ha valami nem tökéletes, akkor kilépünk belőle. Miközben nem fogjuk fel, hogy az életünket inkább a „vagy”-ra építjük fel az „és”-ek helyett. Amikor az életünket vagy-vagy választásokra szűkítjük, akkor nem értjük meg, hogy ettől mennyire beszűkül az életünk. Mennyire nem tudunk összekapcsolódni, nem tudjuk összekötni a dolgokat. Nem tudunk felülemelkedni, kreatívak lenni. Hétköznapjainkban is álarcot viselünk.  Amikor a Nap a legmagasabban delel, akkor talán rálát arra a világra, amit ez az öt művész is megpróbál megmutatni. Hogy ebben a társadalomban milyen sokan választják a harc útját. Azt gondolják, hogy az ellenség valahol kívül van. Az ellenség, az a másik. Hogy valamit mindig meg kell változtatni, és azt a valamit kint kell megváltoztatni. A másik emberben kell valaminek megváltozni. Mindennek és mindenkinek meg kell változnia, csak nekem nem! Ott benn, legbelül, soha semmit nem kell változtatni, mert nekünk nem kell megváltozni. Hányan és hányan választják a menekülés útját ebben a társadalomban, amikor elutasítják a kérdéseket, az árnyalatokat. Amikor nincsen bizonytalanság, kétértelműség, kétely, kiszólás, csak egyetlen vélemény van. Ők a befogadás horizontjáról mondanak le. Arról, hogy az élet valóban nagyon is sokszínű! Itt van ez az öt kitűnő művész, és bennük nagyon sok a közös. Rengeteg dolog köti őket össze. Közös hitek, közös világnézet, közös értékek. Ez az öt ember ötféle szempontot mutat most meg a képek nézőinek. Ötféle technikát és látásmódot. Olyan vándorútra hívnak, ami lehet, hogy magunkhoz, egymáshoz, ehhez a világhoz vezet. Ami végül valami újhoz is elvezet bennünket. Talán úgy vannak ők, mint a kezünk öt ujja. Közösen létrehoznak valami újat, de mégis valami egységeset. Mert összeköti őket a hit, hogy csak alkotással lehet a semmi ellen, csak a fénnyel lehet a sötétség ellen küzdeni! Kimondják, hogy egymás által inspirálódva lehet csak igazán alkotni. A találkozásokkal lehet a bezárkózás ellen küzdeni. A vándorúton ahová meghívtak, mi is gazdagodhatunk – és velünk együtt ők is. „A valóságon túlinak reménytelen ostroma” mondat Weöres Sándortól származik. Az 1975-ben kiadott „Rongyszőnyeg” c. kötetében írja le, és a kötet alcíme „Dalok, epigrammák, ütempróbák, vázlatok, töredékek” volt. Benne sok ilyen, izgalmas ütempróba van, nagyon pici, rövid vers, a mi címünk is egy ilyen. Amikor a néző találkozik majd ezzel az öt nagyszerű művésszel, akkor lélekben formázzon egy kérdőjelet. Váljon a kiállítás címe egy kérdéssé: hogy a valóságon túlinak reménytelen ostroma mindez? És legyen ere a válasz, hogy nem! Ez nem egy reménytelen ostrom, hanem egy nagyon is termékeny ostrom. Az útja a valóságon túlitól egy jobb valósághoz vezet.