Ille István, lapunk egykori szerzÅ‘je és társszerkesztÅ‘je, hosszan tartó rákos betegség után január 9-én elhunyt. Hamvait a cinkotai temetÅ‘be helyezték örök nyugodalomra. A szomorú hírt István fia osztotta meg néhány napja a Facebookon és ezt a KMH is közzétette a közösségi médiában. SzerzÅ‘nk Szukits RezsÅ‘ küldte el hozzánk István – általa ismert – utolsó írását. Ezzel emlékezünk meg róla. Béke poraira.

Már rég óta együtt voltak ketten, az ember és a kutya. Az ember Ember volt, a kutya Kutya. A kutya ugyan nem tudta, hogy ő Kutya, de az Ember mindig így szólította. Nem is volt más neve.

Nem éltek se jól, se rosszul. Leginkább csak éltek. Hol itt, hol ott. Az embernek volt egy jó meleg hálózsákja, ha nagyon mord volt az idő, hát abba kucorodtak össze ketten, egymást melegítve. A kutya az ember hasához bujt, az ember meg, olyan fél karéjban, a kutya köré görbült, óvón.

Az embernek akadt mindig annyi, hogy ehettek. Se jól nem laktak, se nem éheztek. Leginkább csak éltek.

A kutyának mindig volt. Cserébe a kutya őrizte az ember álmát, ha ott volt dolga, ahová nem vihette magával, őrizte semmi kis motyóját.

Az ember nem volt se magas, se alacsony, se sovány, se kövér, olyan átlagos ember volt. A kutya nem volt
se kicsi, se nagy, se szép, se csúnya, olyan átlagos kutya volt. De az embernek Å‘ volt a Kutya, akivel olyan jókat tudtak együtt hallgatni. Néha beszélt is neki, ilyenkor a kutya félrehajtott fejjel hallgatta az embert, egészen úgy, mintha értené. Talán értette is, ki tudja? Egyszer az ember énekelt, a kutya meg vonyított hozzá, ezen aztán jót derültek – persze, mindketten a maguk módján. Másszor az ember sírt. A kutya odasimult az oldalához és vigasztalásul a kezét nyalogatta.

Jól elvoltak így ők ketten, az ember, meg a kutya.

Egy napon két, rossz szagú ember közelített az Emberhez. A kutya szimatolt: agressziót, félelmet és mosdatlanságot fogott az orra. Morgott, hátán felállt a szőr: rosszat érzett. A rossz szagúak hangosan
kiabáltak az Emberrel, pénzt követeltek, erőszakoskodtak. A kutya az Ember mellett állva kivillantotta
fogait, acsargott. Nem látta a feléje közeledő lábat, csak a fájdalmat érezte, hogy megszakadt benne
valami. Az ember nem látta a kés villanását, csak megütötte valami és valami meleg csordult ki az
oldalából.

Az ember összeesett. A kutya odakúszott hozzá, hasához bújt, az ember meg óvón köréje görbült.

Most már csak ők voltak, ketten, az Ember és a Kutya. Mindörökké ketten.

Ille István