Soha ne mondd, hogy vége
Névjegy: Natalie. 27 éves, rendkívül vonzó és okos leány. Kapcsolatai utolsó időkig kudarccal végződtek. Különösen az a legutolsó. De most révbe ért, boldog párkapcsolatban él. Babát vár és tervezik az esküvőt.
A kávéház leghomályosabb, legmeghittebb sarkát választottam. A barátaim hívták fel a figyelmemet Natalire. Mondván, élete 27 éve alatt oly sok mosoly és könny volt az életében, hogy azok megírása, nyomdafestékért kiált.
A megbeszélt időpont előtt érkezett. Kávémat kevergetve, a kanál megállt a kezemben. Méz szőke, vastag fonatú haja koronaként keretezte tiszta, szép ívű paraszt madonna arcát. A nyakánál az apró fürtöcskék felkunkorodva, vidáman repdestek fejének minden apró mozdulatára. Hosszú, sűrű szempillái csodálatosan emelték ki a zöldes-szürke macskaszemek szépségét. Szép ívű, enyhén duzzadt, érzéki szája, hol ennivalóan durcás, hol pedig nevetősre szaladva mutatta meg apró, porcelánfehér, hibátlan fogait. Arca közepén egy szemtelen, picinyke, fitos orrocska.
Coffee House Savannah Ga / Frank J Sparti II
A halványkék ruha puha redői előrehaladott anyaságát emelve ki, omlott a földre, a széke köré. Az aranypántos szandál óvón tartotta a kecses apró lábacskákat. Egy tünemény a riportalanyom, futott át a gondolat kíváncsi, újságírói agyamon.
– Éva, a barátnőm mondta, hogy olyan izgalmas az életem, hogy ezt muszáj megíratni valakivel! – Hebegte.
– A megírásra, újságra ne is gondoljunk! Attól begörcsöl az egész. – Tanácsoltam. – Ott kezd inkább a mesédet, ahol a legérdekesebb! – Majd aprócska magnómat kibiztosítva észrevétlenül kávém mellé helyeztem.
– Egy hatalmas csalódás, kudarc után, egy üzleti vacsorán ismertem meg Nándit. Az elegáns öltöny kiemelte széles vállát, arca csupa mosoly, humora a legelfásultabb pillanatban is feldobott. Úgy mondta, egy lakásban, de külön él a feleségétől. Nagy a vagyon, s nem tudnak megegyezni.
Villámként csapott mindkettőnkre a szenvedély. Viharos, szerelmi csatáink, sugárzóan örömteli szeretkezéseink voltak. Egyszer még, három napra a Mátrába is elutaztunk. Egy apró, igazi parasztházat bérelt. A ropogó tűz fényénél forrón csókolva imádtam a gladiátori szépségű, feszesen formás férfitestét.
A sziporkázóan fehér, a táncoló hópihék között gyerekként hemperegve csókolóztunk, még hóembert is építettünk. Nándi egy igazi szivart is beledugott a hóember szájába. Aztán azon nevettünk, hogy lehet, hogy szegény nem is dohányzik. A fergetegesen tüzes szerelem hol gyerekké, hol démonná, hol szerelmesen búgó cicává varázsolt.
Aminek meg is lett az eredménye.
Amikor bejelentettem várandóságomat, Nándi arca eltorzult. Szeme szikrát szórva, dühös tekintettel és szívtelenül felelősségre vont.
Úristen! Én ezt az embert szerettem? – kérdeztem félhangosan önmagamtól.
Majd kórház, rettegés a mű előtt. A lelkem viharzott, a testem szó szerint cidrizett, csak úgy dübörgött bennem: a első gyermekem… Mi lesz, ha soha többé… A könnyeim csak úgy folytak le az arcomon. Még a műtőasztalra is hüppögve feküdtem fel. Az orvos látva tétova lelkiállapotomat, az aprócska élet megmentéséért megkérdezte tőle:
– Aranyom, még meggondolhatja magát!
– Neem, neem lehet! – nyekeregtem.
Ezután nagyot csattant a gumikesztyű az orvos csuklóján. Jótékony álomba merülve átestem az egész borzalmon. Átestem, de csak fizikailag. A lelkem? Mintha egy tüzes golyót nyeltem volna. Szörnyű volt!
Este már kiülve a folyosóra, az ott lévő automatából csikartam ki egy forró csokit. Lassan kortyolgattam. Könnybe lábadt szemem előtt tolták a kocsin a babákat. A pólyák élére állítva, benne az aprócska vörös, ázott, kopasz és fürtös hajú, nyugodt vagy nyekergő, bömbölő apróságokkal.
Egyik szebb, mint a másik. Kiürített anyai szívem beleremegett. Ők bezzeg megérkezhettek az ÉLET-be. Ők bezzeg a szerencsések.
Megállt mellettem egy apró termetű, sötéthajú, gyönyörű asszonyka:
– Ő az enyém! – mutatóujját rászegezte az egyik apróságra. Büszkén, kedves mozdulattal mutatta a feketehajú, borzas babáját. – Etetni kell! – magyarázta. Mintha nem tudnám, berzenkedtem. Később ismét mellém huppant, a fehérre mázolt kórházi padra. Magamban süppedve, rettenetes lelki állapotomban egyedül szerettem volna maradni. Nem sikerült. Legszívesebben jól elküldtem volna, de az öröm annyira boldoggá tette azt az asszonyt, hogy nem volt szívem elhajtani.
– Tudod, ez a kicsi már a negyedik terhességem. Most végre sikerült! A férjem? Ne tudd meg, „teljes diéta”! – a szemével huncutul csippentve mondta – de kibírta! Egyetlen nyaggatás nélkül, de az is biztos, soha nem csalt meg! Mert Nándi nem olyan.
Szentséges Ég! Nándi! A név megegyezik?! Remélem a többi nem! – töprengve zuhantam a legszörnyűbb felismerésbe.
– Most hol a Párod? – kérdeztem tettetett könnyedséggel.
– Perceken belül itt lesz! Ígérte, hoz mindenféle finomságot, nehogy éhen haljon az utódja! – majd büszkén sorolta fel férje újbóli és újbóli, több ezredik erényét is.
Az asszonyka, akit, mint megtudtam Klárinak hívtak, egyszerre megrezdült. Ölelő karral repült a kórházi lengőajtó felé, ahol ki más is lépett volna be, mint Nándi. Az én Nándim. Keze tele szatyrokkal, csomagokkal.
Jómagam egy padon az „elhagyott” nejjel. Az ilyen is csak velem történhet meg! Berzenkedtem sorsommal.
Nándi rögtön felismert, nem köszönt, észrevétlenül bólintott felém. Jelzett, de ez rémálomnak is szörnyű volt…
Lelkemben megtaposva, a jövőben elbizonytalanodva léptem ki másnap a kórház ajtaján. Jó ideig senkivel sem álltam szóba. A szüleim különféle csalfa terveket szőve, ilyen meg olyan férfiakra akartak rávarrni. Sorsommal perlekedtem. Utáltam mindig is a kényszerhelyeteket. A véletlenben bízva kerültem ki az előre megszervezett találkozókat. Ha végképp nem sikerült NEM-et mondanom, akkor közönyös és utálatos voltam.
Anyámék attól rettegtek, öreglány leszek. Ettől én is. Miért is? Mert testem sóvárogva égett egy szenvedélyes, csak engem habzsolva imádó férfiért. Kudarcomat nem feledve távol tartottam magam a szerelem gyönyörétől, az önfeledt zuhanástól.
Már nem is a padlón, hanem annak réseiben botorkáltam. Gondoltam elmegyek a legújabb, legmenőbb moziba. A legfrissebb filmre. De már a mozi bejáratánál szemem könnybe lábadt. Hiszen ide mindenki a párjával érkezett. Magányomra ismét ráébredtem. Nosza, irány a büfé! Pattogatott kukoricát, kólát, csokidrazsét, zselét, mindent, amit enni, ropogtatni lehet, válogatás nélkül vásároltam. Beültem a nézőtérre, de a fülem nem hallotta, a szemem nem is látta a hatalmas vásznat. Egyfolytában önsajnálatba menekülve evéssel, ivással foglaltam le magamat. Az emberekkel zsúfolt nézőtéren egyedül a mellettem lévő szék maradt üresen. A fene egye meg! – dühöngtem. – Ez is itt valakinek a helye, aztán még ő sem jött el. Persze direkt, csak azért, hogy engem bosszantson, hogy ismét ráébredjek, mennyire egyedül vagyok! – Ilyképpen kavarogtak bennem az egyre gonoszabb gondolatok.
Majd úgy jó tíz perc késéssel, sűrű bocsánatkérések közepette, begyömöszölte magát a szűk ülésre egy olyan kosarasforma srác.
A világos, jól szabott öltöny, az elegáns ing. A férfias arcél, – dühös lettem. – Ez is a másé! – fortyogott bennem az indulat. A csábítóan szexis férfikölni illata pimaszul, kúszva szemtelenkedett az orromba, agyamba. Mit ne mondjak?
Hülye gondolataim támadtak.
Már sok hónapja egyedül. A halántékom szinte lüktetett, a pulzusszámom egy dübörgő traktoréhoz kezdett hasonlítani. A szívem majd kiugrott a helyéből, még a térdem is bereszketett. Cefetül, rosszul éreztem magam. S, közben csak ettem, ettem, azt sem tudtam miről szólt az az átkozott film.
Miért átkozott? Mert ott is csak, mármint a filmvásznon is, egymást nyalták-falták a szereplők. De, hogy ki és miért és éppen akivel? – arról fogalmam sem volt. Saját testi-lelki nyomorommal voltam elfoglalva. Válogatás nélkül gyömöszöltem magamba hol a sós, hol az édes rágnivalókat. A kóláról szinte elfelejtkeztem. A félig telt pohár úgy a film közepén, váratlanul borult az „Adonisz” ölébe. De szitkozódás helyet még ő kért elnézést, majd kiügyeskedte magát a tömött széksorok közül.
A lelkiismeret furdalás úrrá lett rajtam. Mégiscsak utána kellene mennem, legalább a látszat kedvéért. Fontolgattam. Lehet, hogy zsebkendő sincs nála, hogy rendbe tegye a csoda öltönyét. Utána mentem. Még a férfimosdó előtt a kezébe nyomtam mindhárom zsebkendőmet. Az egész készletemet, amit a táskámban találtam. Miután lemosta a gyalázatomat, egy tetőtől-talpig igazi férfi, úri emberként köszönte meg a segítségemet. Azzal az indokkal, hogy vizesen nem adhatja vissza monogramos zsebkendőimet, találkozót kért.
Elolvadtam.
Hebegtem valamit, valami „jó”-félét, majd remegő kézzel nyúltam a névjegye után. Annak hátuljára írta fel hol és mikor…
A találkozóra késve érkeztem.
Hidd el, nagyon pontos akartam lenni, de órákat töltöttem a szekrény majd a tükör előtt. A szobám tele lett ruhákkal, övekkel, bizsukkal, különféle kiegészítőkkel. Szobámban olyan rumlit teremtettem, mintha egy rosszakaróm, pénzért túrta volna fel.
Izgatottságomat a szüleim nem tudták mire vélni. Az arcom kipirult. Apám meg is jegyezte, azért ne kend így ki magad fiam, akárhová is mész. Még félreérthetik! Pedig esküszöm, egyetlen morzsa rúzst sem tettem az arcomra. Aztán bajba lettem a frizurámmal is. A fürtjeim szét, meg össze-vissza álltak. Nem engedelmeskedtek, sem a hajtűnek, sem a lakknak. Semminek.
A cipő! A legszebb tűsarkút választottam. Illegve-lebbenve-tipegve siettem célom felé. Azért a legmagasabb sarkút vettem fel, mert olyan kicsinyke voltam a „kosaras fiú” mellett. Gondoltam, ne legyen féméternyi különbség kettőnk között.
Aztán a célállomás előtt, a cukrászda küszöbénél a cipőmnek levált a sarka. Szörnyű helyzetbe kerültem. Mezítláb léptem az elegáns miliőbe. Azt nem tudom kellően előadni, mekkora feltűnést okoztam. Nem szóltak rám, de kevés kivétellel, minden szempár rosszallóan mért végig. A kezemben a cipőmmel, jól elkésve álltam meg a „kosaras” asztalánál.
– Kisasszony, egészséges a mezítláb járkálás, de maga nyáron így közlekedik?
– A fránya cipőm! – pityeredtem el. – Pont az ajtó előtt vált le a sarka, s panaszkodva felmutattam a tettest.
Annyira dühös voltam, hogy bocsánatot sem kértem a késésemért.
Nagyon boldog délutánt töltöttünk együtt. Az acélkék szem, egyfolytában a tekintetemet kereste. Remegő kezemet a hatalmas, forró tenyere óvón borította be.
Megtörtént a csoda. Fülig szerelmes lettem. Összeköltöztünk. Nemsokára jelentkezett a picink! – domborodó pocakját boldogan simította. – Majd, amikor megszületett, utána megesküszünk.
E csodálatos hónapok alatt ha Sebastien, a Párom, ha valamivel később érkezik haza, forrón ölelem át. Nekünk, nálunk nincs mosolyszünet. Csak talán majd az utolsó hetekben! – Natalie huncutul nevetett! – De addig élvezzük a szerelem minden gyönyörét. Meg aztán, nehogy máshová járjon „vigasztalódni”!
Anyám mélységesen megbántódott, hogy így, fordítva sikerült. Előbb ugye a trónörökös, majd csak a szülés után trombitáljuk össze a rokonságot egy szerény esküvőre. Életem sok kudarca után, végre, révbe kerültem! – s boldog, sugárzó arccal, csillogó szemekkel zárta le beszélgetésünket.
Kérdésére, hogy hol és mikor jelenik meg élete története? – kitérő választ adtam. – Megírom, persze, hogy megírom. De most csak az a fontos, hogy ők boldogok. Aztán ha majd egyszer felbukkan valahol az írás, a csodáról, viaszt, reményt adva mindazoknak, akik már nem is hisznek a varázslatban, hogy igenis eljön az IGAZI!
Georgina Bojana
Author: KMH Vendégszerzők
2:50 du.
Soha ne többé, kedves Bojana ! Courths-Mahler kisasszony korszaka már régen lezárult….
4:02 du.
marcus aurelius
2013 október 5
2:50 du.
remélem, belátja, hogy ezt nem maga dönti el!
amúgy se olvasnia, se hozzászólnia nem kötelező.
de, ha már igen, ne próbálja meg előírni a szerzőnek, mit tegyen, és mit ne.
5:55 du.
Marcus!
Ne légy undok,még ha itt ez is a divat a másként gondolkodókkal,tudatlanokkal szemben!…..
Légy sportszerűbb és tárgyilagos!!!!
Nekem nagyon tetszett az írás,olyan mint egy szép,de szomorú mese,másrészt nagyon „életszagú”( sajnos van ilyen),de a történet jól
végződik,csak a babáért kár!
Aztán Georgina Bojana a hölgy neve(2 keresztnevét használja)
így szólítsd meg legközelebb!
Egyébként külön élvezet,ha nem csak uszító,elfogult és gyakran valótlan cikkek ,hanem politika mentes novellák is olvashatók ezen az oldalon!
6:40 du.
Kedves Georgina Bojana..
Te nagyon tudsz írni..
7:58 du.
Jaj,kedves Marcus Aurelius,ne izéljen màr megint,
minden ember életeböl regényt- söt:regényeket lehetne irni.
Ez a történet legalàbb jol végzödik. És nem is szomoritott el, mint a többi,amiket olvastam Georgina Bojanatol.
Idönként jol esik egy kis érzelmesség, annyi sanyaru – szomoru esemény között egy kis öröm,egy kis picinyke történet a boldogsàg utàni vàgyakozàsrol és a boldogsàg megtalàlàsàrol jol jön,nem?
3:45 de.
nos, ahohy olvashatni, boda tényleg nem bírja a másságot!
még hogy neked, georgina bojana, két keresztneved is van! ejnye, micsoda különcködés ez?
3:46 de.
falusi
2013 október 5
6:40 du.
bizony, tud.
jelentem, ezután álandó szerzőtársunk lesz!
3:47 de.
falusi
2013 október 5
6:40 du.
állandó, persze 🙂
meg hozzá a boda, aki mérvadó.
már mér ne lenne vadó?
4:13 de.
Nagyon jó kis novella. Sajnos nem minden esetben végződnek igy a kapcsolatok. Akad úgylátszik kivétel is, ha ritkán is. Kedves Bojana! Ha van még a „láda fiában” pár ilyen irás szivesen olvasnám őket.Nem muszály, okvetlen a „happy end” hiszen tudjuk mi a valóság. Talán azért is olvassuk szivesen az ilyeneket
5:20 de.
Kedves Hozzászólóim!
Örömmel látom beindult a gépezet.
Van Aki ledarál, van aki dícsér.
A tény, ezt Marcsinak üzenem: ez a történet VALÓDI! A riport is, a szereplő is IGAZ.
De lesznek még humorosabb, „felforgatósabb” irományaim is. Mármint ha István átengedi őket a Start-vonalon. Biztos vagyok abban, továbbra is kapok hideget, sőt meleget is a füleim közé.
Rendben. Attól szép az élet, ha zajlik.
Köszönöm a nekem írt „beszólásaitokat”. Mindegyikőtöknek nagyon szép napot, jó egészséget kívánok! Remélem kis csapatunk továbbra is össztart. A morgósakat azért szeretem, mert morgósak, a nyesőket pedig azért, mert éles késsel nyesegetnek. A gonoszkodókat kihagynám, mindig reménykedem, talán most nem, most nem hegyezik sem a nyelvüket, sem a klaviatúrát!
Vegyük már tudomásul, hogy a jó fenébe! De nagyon jó ám ÉLNI!
Becsüljük meg minden percét, egymáséit is.
Úgy legyen, kedves Barátaim!
Köszönöm.
5:22 de.
Óh, kedves Marcus Aurelius!
Ha nem mondta volna, hülyén halok meg. Igaz, a meghalást későbbre halasztom, mondjuk, úgy 17-18 év múl(r)a?!
Remélem, addig még sokszor összeakasztjuk a bajszainkat! Én már növesztem.
🙂
Hát kell valamivel támadni és hárítani?!
Ha bajusszal, akkor bajusszal.
10:51 de.
Georgina Bojana
A bemutatkozás jól sikerült.
Várom a folytatást.
1:59 du.
Kedves Georgina Bojana!
Gyönyörű írás, szívből gratulálok!
Az írói tehetséged, amivel ily képletesen ugyanakkor igaz érzelmi húrokat pengetve tudod vissza adni az élet legemberibb pillanatait nem újdonság, eddigi írásaidból is tükröződött, de most még egy kis pluszt hozzátettél, és ez így maga az irodalom!:)
A stílus amivel végigkalauzoltál minket ezen a női életképen, egy nagyszerű erdélyi költőt juttatja eszembe. Szilágyi Domokos felesége, Hervay Gizella írt ilyen megragadó érzékenységgel emberi dolgainkról.
Igazán szép volt Tigrincs! 🙂
2:21 du.
Ille nem magának írtam és itt a élő bizonyíték arra,hogy
mennyire lent… van a szánalmas,szellemesnek nem mondható kötözködésével……ami ugye
sem engem sem másokat nem zavar,csak magát minősíti!
Vagy az zavarja,hogy az új csapattag novelláját dicsérni
mertem?Itt a másik oldalnak se elismerni se kritizálni nem
nem lenne szabad maga szerint?……de kit érdekel,nem számít a süket rosszindulatú szövege,ez maga!
3:42 du.
A „Tigrincs” miatt köszönet és hála.
*
Drága Marcsi, viszem az ásót!
Ássuk már el együtt azt a kötözködés „spagócáját=spárgáját”.
De hadakozzunk.
Hidd el, fárasztó az örökös hadviselés.
Béke van!
Élvezzük ki a béke minden örömét!
3:44 du.
Kedves Don Ovuz!
Istvánnál vannak az anyagaim, az Ő döntése, hogy melyiket mikor.
De tény, hogy mindegyik más és más.
Hű!
Kapok majd biztosan a füleim közé, de nem bánom.
Csak szépen, óvatosan majd, hogy ne fájjon!
(( 🙂 ))
2:41 du.
Georgina Bojana!
Veled és pár(nem sok)emberrel nincs is semmi bajom,csak azokkal,akik kiforgatják a szavaim,és rosszindulatúan
alaptalanul vádaskodnak!
Soha életemben nem adtam okot arra,és nem tűrtem el senkitől
hogy alaptalanul,pökhendi módon „próbáljanak”… sértegetni!
Nekem nincs miért félni, illetőleg hallgatni,de véleményt nyilvánítani jogom van mint másnak!
További sok sikert kívánok és egy parányi tárgyilagosságot
várok!
7:37 du.
Jaj, kedves Marcsi!
Itt a világon senki nem bánt Téged. Vedd már észre, kérlek, hogy ez itt egy nagyon is összeszokott „brandzs”. Egymást heccelik, cikizik, de hidd el, ha nem jönnél, mindenki keresne Téged! (( 🙁 ))
Éppen a sokszínűség, az ami megfogott ebben a „bandában”. Igen, van amikor elszalad valakivel a ló, de szerencsére, mintha az utóbbi napokban ez ritkábban fordulna elő. Talán nem hiába törekszünk, többen is arra, hogy szelídebben, kedvesebben is mondjuk meg és ki a véleményünket.
Nem kell tüskés vagy gonoszkodó megjegyzésekkel fűszerezni ezt az újságot.
A szépen megformázott mondatok mindegyikünk épülésére szolgál. A rossz, gonosz szavak pedig mindegyikünk bőre alatt is szúrnak. Ettől pocsékul érezzük magunkat. Hidd el, nemcsak az, akit bántanak, de az is, aki elolvassa. Engem legalábbis flusztrált, zaklatott lelkiállapotba hoz.
Ezt pedig kérem alássan nem „szeressem”. (( 🙁 ))
*
Csak reménykedni tudok, hogy egyre kevesebb lesz a „tövis” és egyre több a rózsa ezekben a hozzászólásokban.
De kedves Marcsi, kérlek Te sem személyeskedj, ne bánts. Hiszen olyan szépen is tudsz fogalmazni, s akkor Téged sem bántanak.
Tegyünk többet azért, hogy ez egy barátságos újság legyen. Nagyon, de nagyon szeretném, ha az összeverődött „bandánk”, valóban barátságával tünne ki ebből az egyre gonoszabb, piszkálódó net világából.
Sárguljon el az írigységtől az ide betoppanó, hogy ilyet még soha nem olvasott, nem látott „sehun sem a neten”.
Figyeld a többi fórumokat, egymásról a bőrt is „leugatják”. Mindig csodálkozom azon, rossz példának hozom fel, mert rossz a példa, de nagyon is meghökkentő. A Nők Lapja fórumában a nlcafe.hu-n némelyik topicban olyan gonoszkodó, sőt megalázó beírások olvashatóak, hogy szinte hátrahőkölsz!
Nem tudom az olyan embereket megérteni, akik azzal a céllal ülnek le a gép mellé, hogy bántsanak, hogy alázzanak. Elképesztő jelenség.
Tűnjünk ki, mi, akik ide belátogatunk, betoppanunk, hogy ha nem is egyezik a véleményünk. Miért is egyezne? Hiszen másak az élményeink, az olvasottságunk, a képzettségünk, a körülményeink, sőt földrajzilag is mindannyian másutt élünk, vagyunk…
Attól még mondjuk meg és cseréljük ki a véleményeinket. De barátságos stylusban. Ettől válik színesebbé az újság. Az eltérő és más-más szögből megvilágított véleményektől. A különbségektől.
Ha barátságosabb a stylus, ettől mindegyikünk jobb, sőt jó lelkiállapotban áll majd fel a géptől.
Kezeskedem.
Köszönöm, hogy hozzászólásomat elolvastad!
De köszönöm másoknak is, u.ezt!
Legyél, gyere minél többet és ne bánts Te sem. Borítékolom, hogy ha szelídebb húrokat pengetsz, Veled is szelídebbek lesznek! Szeretettel G.B.
No mit szólsz? Kiagyaltam ezt a G.B.-t? Így kevesebbet kell „körmölni” a két névvel 🙂 ))
1:45 de.
Georgina Bojana!
Ez nagyon szep volt.
Jol esik idonkent irodalomrol,zenerol,
az Eletrol,szerelemrol, embersegrol „beszelgetni”.
Tegnap akartam egy verset kuldeni, amelyben
egy oreg asszony emlekezik.
Probalkoztam az eredeti angollal- de kiszurtek-
joggal- mert itt magyarul irnak.
Vegre megtalaltam a magyar forditast.
Te ugyan az ifjusagrol es a szerelemrol irtal-
en probalok- a vers alapjan- a Teljes asszonyi-
Emberi elethez- tukrot adni.
A vers nagyon talalo- mert egy oreg-beteg emberen
sokszor atneznek – es a fiatalabb- kiserohoz fordulnak.
Hala a Teremtonek, meg nem tartunk itt. Az en korosztalyom
nagyon aktiv-de lattam ezt a hozzaallast.
A zsido imaban ez igy hangzik
„Ne hajits el oregsegemre, erom fogytan ne hagyj el!”
Remelem- nem szomoritlak benneteket- mert nem
ez a celom.
A vers megis optimista- mert a Teljes asszonyi
eletrol szol.
http://www.hotdog.hu/a-lelek-szarnyan/versek-bolcsessegek/oreg-neni-verse
9:46 de.
Kedves Izraeli!
Szépen megköszönöm ezt a verset. Valóban igaz, többnyire úgy gondolják, ha bárki elesett, idős, vagy beteg, akkor már agyilag is leépült.
Nem így van. Nagyon nem így van. Az emberi méltóságot kellene megőrizni és tisztelni. Az idős asszonynak, embernek is lehetnek vágyai. Ha csak annyi, hogy akkor eszik, azt amire vágyik és annyit amennyit megkíván.
A társadalom sem itthon, sem másutt nem ilyen. Leírják, a kórházban fekszik, akkor az új neve: ketteske, vagy bármi szám, ami a szobában elhelyezett ágyát jelenti. A személyiségét veszíti el. Egybe gyurmázzák, a többiekkel. Akkor a beteg, elesett ember joggal érzi. Megszűnt. Igen, megszűnt létezni, mint egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, de SZEMÉLY-nek lenni.
Imádkozom, ne ez következzék be életem alkonyán.
*