Mottó: „Hamarosan eldől, ki lesz szegény és ki lesz jómódú, kinek lesz munkája és kinek nem.” (Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke)

Tízen voltunk testvérek. Negyvennégyben valami tiltott kereskedéssel meggyanúsították apámat. Szerencsére tudta igazolni, hogy írásban utasították az áru kiadására. Volt írás, hát felmentették, de mondták neki, hogy kérjen bocsánatot a Méltóságos Úrtól, attól, aki utasította. Nem kért, aztán néhány nap múlva elvitték a frontra. Volt egy törvény, miszerint akinek négy gyereke van nem sorozható be. Anyám akkor volt terhes a hatodik testvéremmel. Szóval nem kért bocsánatot a Méltóságos Úrtól, hát kivitték a frontra.

Tízen voltunk testvérek. Sokat vertek. A testvéreim, anyám, meg az apám. Az apám szinte hetente. Anyám panaszkodott rám, Ő pedig durr.

Kőbányán laktunk. A nővéremmel igen jóban voltunk. Mi már a háború után születtünk. Néptáncoltunk, nővérem kézilabdázott is, később MB I-ben volt kapus. Apám eljött az előadásainkra, anyám is. Én tánc közben mindig kinéztem ott vannak e. Táncoltam rendesen, de a szememmel kerestem Őket. Nagyon megszidott. Amatőr színész volt, azt mondta nem szabad kinézni, az illúzióromboló. Persze, meg is dicsért. Jólesett. Sokáig táncoltam. Még katonakoromban is. Fiúhiány volt. A fiúk általában nem szeretnek táncolni. Egyszer, kimaradáson találkoztam a tánckar vezetőjével. Megbeszéltük, hogy kikér. Másnap hívott a politikai tiszt, hogy kivel beszélgetek az utcán. Kemény voltam, pedig óvtak a többiek. Jól lebaltázott, aztán parancsba adta, hogy hetente háromszor menjek a tánckarba. Hát mentem, a többieket pedig ette a penész; a kopasz hetente háromszor lóg, ők meg itt… na, nem volt WC, amit ne én mostam volna. Nem zavart, hetente háromszor olyan csajokkal táncoltam, amilyenekről ők csak álmodoztak.

Forrás: richter.hu

Éheztünk. Anyám azt mondta igyatok sok vizet, attól nem lesztek éhesek. Hat-hét éves lehettem, a nővéremmel igen jóban voltunk. Egyszer egy lány mondta, hogy tud kutyát. A közelben volt a gyógyszergyár. Huszonötöt adtak egy kutyáért. Kísérleteztek velük. Huszonöt forint sok pénz. Volt két forintom, azon vettem kolbászt. Húszas kolbász, ez volt a neve. Húsz forint volt kilója. Vittem a kolbászt és a kutya jött utánam, úgy húzta a nővéremet. Megkaptuk a huszonöt forintot, abból tíz járt a lánynak, ötért belaktunk, maradt tíz. Tíz forint kevés, hát vittünk még két kutyát. Az átvevő szólt is, hogy többet ne vigyünk. Tudott mindent. Átvette, hogyne vette volna át. Szóval volt hatvan forint, de hogyan adjuk oda. Ha elmondtuk volna, anyám nagyon megver, vagy nem is tudom…, szóval csak úgy nem lehetett odaadni hatvan forintot. Azt találtuk ki, hogy én majd belekötök anyámba, és amíg engem pofoz, addig a nővérem előszedi a pénztárcáját. Ott volt a markomban a pénz, anyám meg pofozott, akkor a nővérem odajött, és míg ő pofoztatta magát, addig a pénztárcába tettem a pénzt.

Még a halottak napja volt jó. Akkor a környék kertjeiből összeszedtük a krizantémot. Hamar elment, mi egy forintért adtuk szálát, a többiek háromért, aztán, amikor a kertekből elfogyott, harmincadikán, bemásztunk a temetőbe, és amit összeszedtünk azt másnap eladtuk.

Festő lettem. Csoportnormában dolgoztunk, az alapján lett felosztva a teljesítmény, hogy kinek mennyi volt az órabére. Akármennyit dolgoztál, mindig az öregek kerestek jól.

A radiátorfestést mindenki utálta, én is, olyan pepecselő munka. Elvállaltam. Egyedül. Annyit kerestem, ki sem tudták fizetni. Azt csináltam, hogy felvállaltam a munkát, hogy mikorra készülök el, aztán az így keletkezett szabadidőben maszekoltam. Annyit dolgoztam, hogy ekcémás lett a kezem. Ha kinyújtottam az ujjaimat felrepedt a bőr és vérzett a tenyerem. Akkor raktáros lettem, meg elvégeztem a főiskolát. Még nem volt meg a diplomám már építésvezetőként dolgoztam. Hát így volt.

Lejegyezte Szukits Rezső