A rapsic 69 éves volt. Mogorva, szíjas testű, nap és szél cserzette bőrű, szófukar hegyi ember. Egész életét a havasokban töltötte, az esztenásokon, hol itt, hol ott, ahova éppen a dolga szólította. Csak a csikorgó fagyok beálltával, mikor a nyájakat leterelték a téli szállásukra, húzódott le a falu szélén álló rönkházba, ami legalább olyan öreg volt, mint ő, és, ha egy ház lehet mogorva, hát akkor az olyan volt. A ház hideg volt, ezért magán tartotta a kabátját. Amióta a felesége meghalt, nemigen bajolt azzal, hogy begyújtsa a kályhát a nagyszobában. Inkább a csapdaszobában aludt, ahol volt egy jancsi-kályha, abba szilácsot hasított, gallyat kötegelt, majd, mikor már jól égett, rádobott egy-két rönköt, leheveredett egy matracra, magára húzta a farkasbőr takarót, és nézte, hogyan vetít a mennyezetre a kályha repedésein keresztül a tűz. Sokat nem aludt, inkább csak feküdt, várva a hajnalt. Tudta, hogy bolond dolog, és meg kellene szoknia, hogy a felesége nélkül is használja a nagyszobát, de nem volt képes rá.

The Wanderer Above the Sea of Ice / Alexander Heaton

A nagyszoba, a konyha, az egész ház üres volt nélküle, mégis valahogy ott érezte a jelenlétét mindenhol. Ugyan holmijait már régen eldugta maga elől, de még az üresség is rá emlékeztette. Ide viszont, a csapdaszobába az asszony soha nem tette be a lábát, irtózott a gyilkos szerszámoktól, vasaktól, drótoktól, a csali bűzétől, meg a lenyúzott bőrök szagától.

A felesége már évek óta nyaggatta, hogy hagyjon fel ezzel az alattomos munkával, ott vannak az erdőgazdaságiak, meg a vadőrök, vannak modern eszközeik, minek gyötri magát hegynek fel, völgynek le? Végül beadta a derekát. Mire kezdte megszokni, talán még élvezni is, az asszony rákos lett. A kaszás három hét alatt el is vitte.

Így hát, megint csapdázott.

Az esztenán – ha egy csobán, vagy egy bacsó üzent érte – a jószágot rontó farkasokkal bajlódott, kiszagolta csapáikat, szinte szó szerint, mivel a vizeletük, ürülékük, de még egy cserjésben fennakadt szőrcsomójuk is „beszélt” neki. Nyomukat olvasva látatlanban meg tudta mondani, hímmel, vagy nősténnyel van-e dolga, felnőttel-e, vagy csak kölyökkel. Mivel a bárányokra, juhokra loppal és éjszaka csak a felnőtt csikaszok támadtak, csapdáit is – csapóvasak, hurkok, nyakvasak – a szerint válogatta ki. Kölykökre csak akkor csapdázott, ha nagyon elszaporodtak a farkasok. Akkor nem volt kímélet. Persze, puskázott ő is, ha nagyon kellett, de hát, a hegyek messze viszik a puskaszót, ő meg jobban szeretett csendben dolgozni. Annál is inkább, mivel nem mindig járt egyenes úton.

Amikor a Conducator bevezette azt az átkozott beszolgáltatási rendszert, bizony, feketén csapdázott ő. A paraszt, ami disznaja volt, fogcsikorgatva beszolgáltatta. Enni kellett, ő meg szállított őzet, szarvast, vadnyulat, ami csak hurokra akadt. Abban az időben egy gödölye, ha elpusztult a nyári legelőn, komoly veszteség volt. Hát még, ha egy hasas! Így hát a csobánok – ha már a farkasok kijátszották a pulik éberségét, meg a gyilkos kuvaszokat – a rapsicra bízták a nyáj védelmét.

Nemrégen üzent neki Dumitru Popescu, hogy menne ki hozzá a téli szállásra, mert eltűnt két szép jerkéje, és farkasra gyanít, mutatná is, miért. Ment. Popescu mutatja a rést, ahol a farkas áttúrta magát a kerítésen, tárja markát is eléje: ládd-e, komám, imhol a szőre, a résbül szedtem ki! A rapsic markolta, tapogatta, sodorintotta, megszagolta: farkasnak farkas, de alítom, valami hibádzik vele, csak nem tudom, mi? Minden esetre fogása után egy nőstényt nézett ki belőle, olyan 3-4 évest. Rámész? Rá. Csak hát, a kerítésnél annyira összetapostak az emberek is, meg a jószágok is mindent, hogy nyomot nem tudott fogni. De sebaj, tudja ő a módját, hol keresse! Napokig cserkelt, mire végre farkas nyomot talált. Követte fel, a legelők fölött húzódó erdőn át a sziklásig. Egy helyt ürülék sötétlett a csapáson, meglehetősen friss, ettől kicsit jobb kedvre derült. Innen óvatosan mozgott, ügyelve, hogy a szél mindig szembe fújjon neki, kő ne guruljon, ág ne reccsenjen a lába alatt.

Az erdőből kiérve meglátta: a szemközti sziklán ott ült egy farkas, egy szürke hátú, fejét ide-oda forgatva szimatolt fekete orrával a szélbe. Aztán méltósággal lekocogott a horhosba. A rapsicot valami zavarta a farkas mozgásában, de nem tudta, hogy mi. Távcsöve haszontalanul himbálódzott tokjában, nem volt érkezése használni. Így hát óvatosan előbbre kúszott, és még látta, hol is feketéllik az odú szája, ahol a farkas eltűnt. Vár majd türelemmel. Tudta, hogy a toportyán előbb-utóbb megint portyára indul, és akkor majd kibéleli a kis mélyedést az odú előtt néhány csapdával.

Visszavonult a fák közé, elvackolta magát, elővette a látcsövét, és várt. Jól számított. Az este közeledtével valami mozgást látott a távolban: a koma indult portyára. Furcsállta, hogy egyedül van – nem igazán szoktak magányosan kószálni -, de aztán nem gondolt vele többet.

Megvárta, míg a szürke hátú eltűnik a gerinc mögött, és leóvakodott a horhosba. Öt csapdát helyezett ki, gonosz csapdákat, kíméletleneket: egy vékony dróttekercsen kicsiny fémkúpok. Azokat pár napos csirkedög húsába ágyazta, és kirakta az odú közelébe. Ha a farkas jól lakottan tér vissza, most fütyül rájuk, majd, ha megéhezik, akkor harap rá valamelyikre. Ha meg éhkoppal jön, akkor frissiben. Neki mindegy. A farkas szájába veszi a csalit, nyeli le, amikor rácsukja a száját, a torkában a kúp szétnyílik, és három szakállas horog ugrik ki belőle. Ennyi, kész. Majd visszajön a kimúlt farkasért.

Alig húzódott vissza a horhos tetejére, amikor megdermedt: hallotta a csapda gonosz kattanását és közvetlen utána egy kölyök visítását. Hűdötten nézett maga elé: hát ezért volt olyan szokatlan a szürke hátú mozgása! Szoptatós! A bolond kölykök meg biztosan még csak pár hetesek, óvatlanok, kicsalta őket az ismeretlen szag, és az egyik ráharapott a csalira! Átvillant az agyán, mit suttogott neki az asszony delíriumában, félúton a mennyország felé, még visszanézve egy pillanatra az életére, amit most készül maga mögött hagyni: gondolkodtam, Florian mindazokról az állatokról. Megpróbáltam kiszámolni, mennyi volt. Te tudod a számukat? Több ezer lehet. Talán több tízezer. Gondolod, Florian, van ennyi? Tudod, az állatok, amiket megöltél. Ennyi év alatt. Próbáltam összeadni őket, Florian. Nem ment. Sok. Olyan sok. Annyi élet. Nem gondolod, hogy ugyanolyan életek, mint a miénk?

Felesége ezek után mintha megnyugodott volna. Lehunyta a szemét, visszasüppedt a párnájába, halvány, elégedett mosoly bujkált a szája sarkában: de buta is vagyok – lehelte – hogy’ is lehetne ugyanolyan?

Csakugyan egy kölyök volt. Másik kettő riadtan, mit sem értve az egészből az odú szájából figyelt. A rapsic remegő kézzel próbálta meg kiszedni a nyöszörgő kölyök szájából a horgokat, de nem tudta további roncsolás nélkül eltávolítani. Legalább a húst tudta kivenni szegény kis jószág torkából, hogy meg ne fulladjon, de ez volt minden, amit tenni tudott. Tudta: a kölyök el fog vérezni. Nem ez volt az első, ami kezétől így végezte, de az előbb, ahogy felesége szavait hallotta, megroppant benne valami. Ott, legbelül, ahol lelkére már régen kéreg vastagodott.

Arra eszmélt, hogy a sűrűsödő sötétségben az anyafarkas – most már tudta, hogy az – a gerincen föl-alá futkosva vonítja bánatát az égnek. A rapsic visszavonult. A horhos tetejéről még ki tudta venni, ahogy a kétségbe esett anya orrával bökdösi, nyalogatja a kis jószágot, ami már nyöszörögni se tudott.

Ahogy ballagott lefelé a hegyről, egyre járatta az agyát: mit is mondott a csobán? Két jerke? Falka meg sehol, csak az anyafarkas, amelyik olyan messzire nem is távolodna el az alomtól, neki magának is egy járónapi volt a cserkelés! Meg el sem tudna hurcolni egyszerre két jerkét! Meg az a marék szőr, amit nem tudott hová tenni: farkasnak farkas, node…bevillant: valóban farkas, ámde lenyúzott bundából! Ő meg…

Amikor ideért a gondolataiban – a felesége, a csobán, a síró farkaskölyök, az anyafarkas vonyítása – megnyugodott. Bocsánatot fog kérni. Igen. De mégis, kitől? Meg hát, nem csak az orvul elpusztított farkaskölyökért kellene, hanem az egész életéért. De nincs kitől.

Úgy érezte, nagyon elfáradt. Leült egy fa tövébe, és figyelte, ahogy a csillagok lassan elhalványodnak. Maga sem tudta, miért, de megköszörülte a torkát, fejét az égnek fordította, és megeresztett egy farkasüvöltést: halk, mély kezdet, mely lassan, erősödve gyászosan kanyarodik a magasba, végül elszáll az éjszakába.

Farkas, ha hallotta is, nem válaszolt rá.

Agya teljesen kiürült, valami különös nyugalom szállta meg. Úgy hallotta, mintha a felesége szólt volna hozzá, de csak két madár lusta szárnycsapásait hallotta. Egész életében a halállal kereskedett, de mégsem félt tőle. Saját magát látta a fa tövében egy gyertya lángjának fényében, olyan magasról, mint ahol azok a madarak repültek. Aztán egy árnyék a gyertya lángja fölé hajolt, és gyöngéden elfújta…

Ille István