Részlet Emily Pauline Johnson-Tekahionwake Vancouveri legendák című kötetéből

Rendkívüli környezetétől annyira elütő, hogy szinte művész keze remekének hinné az ember, és nem a Természet szeszélye művének. Így tűnik fel a Narrows. bejáratánál egy kemény, szürke kőből formált szimmetrikus oszlop. Ameddig a szem ellát, nincs hozzá hasonló alakzat a parton, de még egy napi csónakjárásnyira sem. A Vancouvert körülvevő összes természeti szépségek, a mesebeli csodák, mint az alázatosan megülő oroszlán, a duzzogó formájú hegyek, az ásító folyóvölgyek, a lenyűgöző óriási fenyők és cédrusok között a Siwash szikla annyira egyedülálló és különleges, mintha egy más csillagzatról hullott volna alá.

Egy augusztusi vörösen lenyugvó nap ferde sugaraitól megvilágítva láttam meg először. A kis, zöld bokorpamacs, mely a csúcsát koronázza, feketének tűnt a karmazsin-vörösben lángoló tenger és ég kontrasztjában. Óriási, szürke kőalapzata úgy világított, mint egy izzó, simára csiszolt gránit.
Az öreg tíllicum . felemelte evezőlapátját és feléje mutatott :- Ismeri a történetét?- kérdezte.
Megráztam a fejemet. A tapasztalat megtanított arra, hogy barátom, főleg ha legendamondó hangulatban volt, a néma válaszokat szerette…

Egy ideig csendes ütemben eveztünk. A szikla lassan kivált a hátteréből, az erdőből és a partból, és úgy állt az előtérben, mint egy őr – feszesen, mindent kívédően, örökkéválóan…

– Nem gondolod, hogy olyan egyenesen áll, mint egy ember? – kérdezte.

– Igen, mint valami nemeslelkű, becsületes harcos – válaszoltam.

– Ember az – mondta, és harcos férfi is, aki mindenért küzdött, ami
nemes és becsületes.

– Törzsfő! Mit jelent a maga számára « minden, ami nemes és
becsületes »? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam a gondolkodásmódjára.
Nehéz lenne elfelejteni a válaszát, ami két szóból állt :

– TISZTA APASÁG!

Agyamban számtalan hetilap és több újságcikk emléke rajzott. Mind a legutóbb divatba jött « anyaságot » tárgyalva… És nekem egy squamish indián törzsfő ajkáról kellett meghallanom az első és egyetlen értékezést a « Tiszta Apaság » nemességéről, amit most sikerült emlékeiből a felszínre csalogatnom. És ez az elgondolás, egy évszázadok óta létező indián legendában maradt fenn, hogy az emberek el ne felejtsék e két szó fontosságát és hogy örökre szem előtt tartsák. A Siwash Szikla mementóként áll ott. Istenük emelte emlékeztetőül arra, aki tisztán élt, hogy ez a « férfitisztaság » legyen az eljövendő generációk öröksége…

Sok ezer évvel ezelőtt (minden indián legenda ilyen nagyon régmúlt időben kezdődik) egy derék ifjú törzsfő csónakján a Felső partokhoz utazott a szemérmes kis északi leányért, akit aztán feleségként hozott haza. És ez az ifjú Törzsfő már fiatalon bebizonyította, hogy kiváló harcos, félelem nélküli vadász és becsületes, bátor férfi a férfiak között. Törzse szerette, ellenségei becsülték és az alattomosak, a gonoszok és a gyávák félték…

Őseinek szokásai és hagyományai voltak az ő pozitív meggyőződése és az öregek mondásai és tanácsai a hitvallása. Fajtájának minden szokásában és szertartásában hagyománytisztelő volt. Törzsének ellenségei ellen minden bátorságát készségesen harcba vetette. Énekelte harci dalaikat, táncolta vad, hadi táncaikat s gondolkodás nélkül végzett ellenségeikkel… Viszont az északról hozott, törékeny leányasszonyával ugyanazzal a tisztelettel bánt, mint az édesanyjával. Tudta, hogy egyszer ő is anyja lesz az ő saját, bátor, harcos fiainak. Az év lassan gördült tova, hetek, hónapok gyűltek, a tél tavaszba nyílt, s egy nyári hajnalon arra ébredt, hogy felesége mosolyogva állt mellette és szólította.

– Ma lesz – mondta büszkén.

A férfi felugrott farkasbőr fekhelyéről és kikémlelt az érkező új napba : úgy tűnt, hogy az ígéret, amit ez a nap majd neki valóra vált, szinte benne lélegzett az egész erdei világban. Gyöngéden kézen fogta feleségét, és átvezette a vadon bozótjain, le a víz partjára, ahol az a szépséges hely, amit ma Stanley Parknak nevezünk, bekanyarodik a Prospect Point  felé.

– Úsznom kell! – mondta.

– Nekem is úsznom kell – mosolygott rá a másik, két eggyé lett lény

tökéletes együttérzésével. Mert számukra az öreg indián szokás törvény volt : az a szokás, hogy az érkező gyermek szüleinek úszni kell mindaddig, míg testük olyan makulátlan tiszta nem lesz, hogy a vadállatok nem tudják közellétüket kiszimatolni. Csak ha az erdők teremtményei nem félnek tőlük, csak akkor, és csakis akkor készek arra, hogy szülők legyenek. Mert a vadállatok számára emberszagot érezni már magában félelmetes dolog.

Tehát mindketten a Narrows vizeibe merültek, amint a szürke hajnal felderengett a keleti égbolton, és az egész erdő egy új, boldog nap életére ébredezett. Később kivezette feleségét a partra. A fiatal asszony, még mindig mosolyogva megindult az óriás fenyők felé.

– Egyedül kell, hogy legyek, – mondta visszafordulva -, de jöjj hozzám
teljes napfelkeltekor! Akkor nem találsz majd egyedül…

A férfi is mosolygott és visszamerült a tengerbe. Most kellett igazán úszni, úszni, úszni… át ezen a hosszú órán, mely alatt az apaság közeledett feléje. Az volt a törvény, hogy tiszta legyen, makulátlan tiszta, hogy majd ha gyermeke kitekint a széles világba, apja példáján módja legyen neki tisztán élni életét,- Ha most nem úszna percről percre, óráról órára, gyermeke egy tisztátalan apa karjaiba érkezne. Neki kell gyermekének a tisztaság példáját egy életre megadni. Az apa nem játszhatja ezt el már a gyermek születésekor saját tisztátalanságával. Ez volt a törzsi törvény, – az átadott szeplőtelenség törvénye!

Ahogy boldogan úszkált ide s tova, egy kenu, melyben négy ember ült, közeledett a Narrows felé. Termetük óriás volt, és minden evezőcsapásuk hatalmas örvényeket kavart, melyek úgy sodródtak, mint a forrongó dagályok.

– El az utunkból!- kiáltották, amint a fiatal indián karcsú, rézbőrű teste kiemelkedett, majd alámerült pompás kézcsapásai ütemében. Ő rájuk nevetett, bár óriások voltak, és azt válaszolta, hogy nem tudja abbahagyni az úszást kérésükre sem.

– De igenis hagyd abba!- parancsolták. – Mi a Nagy Szellem . követei
vagyunk és parancsoljuk, hogy térj ki utunkból a partra!
Ő abbahagyta az úszást, felemelte fejét és ellenük fordult:

– Nem állhatok meg. Még nincs itt az idő, hogy kimenjek a partra! –
jelentette ki, és ismét a vízbe csapott és a tengerszoros közepe felé vette útját.

– Hogy mersz ellenünk tenni?- kiáltották- ellenünk, akik a Nagy
Szellem küldöttei  vagyunk? Mi hallá, fává, kővé tudunk változtatni téged emiatt. Hogy mersz a Nagy Szellem ellen tenni?
Én mindent kész vagyok megtenni a most érkező gyermekem testi és
lelki tisztaságáért. A Nagy Szellemmel is szembe merek szállni, mert gyermekem makulátlan, bűntelen életre kell, hogy szülessen!

A négy ember megdöbbent. Kérdőleg néztek egymásra, pipára gyújtottak és tanácsot tartottak. Még eddig soha senki nem provokálta így a Nagy Szellem követeit. És most – egy még meg sem született gyermek miatt – nem vették figyelembe őket, sőt szembeszálltak velük.
A karcsú, rézszínű test még mindig a hűvös vizekben ficánkolt. Ha a szellemkövetek kenuja, vagy csak éppen evezőjük széle megérint egy emberi lényt, varázshatalmuk örökre elvész. A jóformájú fiatal törzsfő pont az ő nyomukban úszott. Nem merték lerohanni, mert akkor ők is közönséges emberekké váltak volna. Amint így tanácskoztak, hogy mit is tegyenek, halkan egy gyengécske, de lenyűgöző hang érkezett feléjük az erdőből. Felfigyeltek. A fiatal törzsfő is abbahagyta az úszást és figyelt. A gyengécske hang ismét felhangzott és a vizek felett lebegve közeledett : egy ici-pici qyermek sírása volt…

Akkor a négy ember egyike, az, aki a kenut kormányozta, felemelkedett, testét kiegyenesítette, és karjait a felkelő nap felé tárva zengzetes hangon szólt :

– Nem átkot mondok a fiatal tözsfő engedetlenségére, de ígéretet adok neki az örök életre és a haláltól való mentességre : «Te megtagadtál mindent, ami újszülött fiad élete tisztaságának útjában állt, mint ahogy te magad is éltél és élsz, s ahogy szeretnéd, hogy fiad is éljen. Te ellenálltál nekünk is, amikor meg akartunk úszásodban állítani, és így gyermeked jövőjét kockáztattuk. Te e gyermek jövőjét mindenek elé helyezted és mindezért a Nagy Szellem azt parancsolja, hogy örök példaképül állítsunk törzsed elé. Sosem fogsz meghalni, mert ott fogsz állni az eljövendő évezredeken, ahol minden szem rád tekinthet : Te élni, élni, élni fogsz, mint a « TISZTA APASÁG » megronthatatlan emlékműve! »

A négy ember felemelte evezőjét, és a fiatal tórzsfő a partra úszott; ahogy lába a tenger és a szárazföld találkozásához ért, egyszerre kővé változott.

 Ezután a négy ember így szólt :
– Felesége és gyemeke örökké vele kell, hogy legyenek. ők sem
halnak meg, de örökké élnek. És őket is kővé változtatták. Ha a Siwash szikla mögötti erdőben az üreges részbe hatolsz, találsz egy nagy és egy kisebb sziklát egymás mellett. Ők a szerény kis északi asszony és egyórás csecsemője… A világ legmesszebb tájairól naponta jönnek hajók zakatolva, vagy szélfújta vitorlákkal a Narowson át; messze a Csendes Óceánon túli kikötőkből, a fagyos északról és a Délkereszt tájáiról. Mennek és jönnek az örök életű szikla mellett, ami már akkor ott volt , mikor csónaktestüket még ki sem formálták; és ott lesz, amikor már nevüket sem tudja senki, amikor kapitányuk és legénységük rég elindultak utolsó útjukra, szállítmányuk elporladt és tulajdonosaik nevét már rég elfeledték. De a magas, szürke kőoszlop még mindig ott lesz emlékül – a még meg nem született generációkhoz való apai hűség tiszteletére!
És ott is marad örökkön örökké…

Fordította: Salyné Zirczy Ilona