Ha igaz a mondás, hogy Földünk a világegyetem elmeosztálya, akkor Magyarország biztos, hogy a zárt osztály. Igaz, a világon van egy pár hozzá fogható, de Európában páratlan.

Minden napra jut példa a bizonyítékokból, kis példák, meg nagyok is. Mert például ez a világító kulcstartó az éjféli misén, pláne a helyi politikus aláírásával, bármelyik tébolydában óriási ötlet lenne. A demencia szakambulanciáján biztos kiérdemelne egy döfést az injekciós bácsitól. Itt nálunk a pap egyszerűen fejen vágná az osztogatót. (Igaz itt a pap nem alárendeltje az osztogatónak). Bár, ki tudja, lehet, hogy, mint a bankadót meg a rezsicsökkentést is, át fogja venni Európa, és jövőre már a Vatikán előtt is ilyet fognak osztogatni, esetleg Ferenc pápa 3 centis villogó figurájával (közben 103 nyelven mond áldást).

Aztán itt van a házkutatás, amelyet a be- és feljelentőnél tartanak. A miniszterelnök meg arról panaszkodik, hogy amíg egy bizonyítékot sem látott, addig nem tud mit csinálni. A zárt osztály gyanúja itt nemcsak azért alapos, mert egy normális országban a miniszterelnök tudja, hogy nem neki kellene látnia a bizonyítékokat. Erre van neki a legjobb haverja által vezetett rendőrség, meg a másik még jobb haverja által vezetett ügyészség. (Ezek azért szólhatnának neki, mert a látszat a zárt osztályon is fontos, nehogy már a bolond írja fel a nyugtatót a főorvosnak). Ami teljes elmezavarra utal viszont, az az, hogy éppen azért nincs a kezében bizonyíték, mert az ő további – alacsonyabb szintű, de elmekórtanilag nem túl távol eső – haverjai bojkottáltak minden meghallgatást. Ezeken az illető, akinél házkutatást tartottak, ott lengette a zöld dossziét, hogy „gyertek, nézzétek meg, itt van a bizonyíték”. Ők nem akarták megnézni, aztán panaszkodnak, hogy nem látták. Nem rossz, bár ezt se minden ápolt veszi be.

Arról a nyilvánvalóan tébolydába való tényről nem is szólva, hogy most ugyanazt a dossziét vitték el házkutatás során, amit ő hetek óta lengetett az illetékes parlamenti tagok előtt, hogy nézzék meg.

Szép kis vircsaft, mondaná Hacsek és Sajó.

Glenn Brady / Yard of a Madhouse

Csoda, hogy még vannak normális emberek. Igaz, barátaim szerint már nem sokan, és az is bizonytalan, hogy a bolondokat zárták-e be, és nem fordítva.

Én például emlékszem, jó harminc éve, amikor a kommunista néphadsereg ilyen jellegű intézményében „vendégeskedtem”. A komcsik bezártak ide bárkit, akivel gond volt, meghatározatlan időre, aztán gond megoldva. A bolondok közül sokan mondogatták, hogy ők nem bolondok. Azok, mint én is, akiket csak azért tettek ide, hogy ne legyenek kint, még ilyet se mondtunk, hogy minél hamarabb szabadulhassunk. Én egyszerűen leengedtem a csapba a maréknyi gyógyszert, és jó hangosan megfenyegettem a főorvost: hogyha visszaenged a seregbe, szétlövöm őt is meg a bandáját is. A dolog pikantériája az volt, hogy az orvossal meg volt beszélve az egész, így tudott kimenteni ebből a hadseregnek nevezett tébolydából. Igaz, itt az orvosban teljesen meg kellett bíznom, mert ezzel az erővel örökre be is zárhatott volna.

Nagyon kiszolgáltatott helyzet volt, és mihelyt kiengedtek, nagy kalandok árán disszidáltam is rögtön, mindent egy lapra téve, külön-külön utakon, én és a feleségem a kis gyerekekkel.

Ma úgy néz ki, az egész néppel gondja van ennek a rendszernek, így mindenkit benn akarnak tartani, és osztogatják is a kábítót rendesen. Így félő most is, hogy sokan, mint én akkor, mihelyt lehet, átmásznak a kerítésen.

Reggelig lehetne sorolni: hol van olyan, hogy a talicskákat kamionokkal, a titkos nokiás dobozokat nyílt százmilliárdos átutalásokkal váltják fel, és a nép tapsol? Hol ünneplik győzelmi jelentésekkel, hogy az ország újabb négy évet elpazarolt, 15 százalékkal csökkentek az átlagbérek, tripla bóvlik lettünk, a vállalkozási beruházások történelmi mélyponton vannak, versenyképességben tucatnyi helyet zuhantunk hátra, a valutánk 10 százalékkal kevesebbet ér, mára még a 2008-as nagy válság előtti szintet sem értük el, és a történelem során először Lengyelország is megelőz bennünket? Az államadósság legalább 2 ezer milliárddal magasabb lenne (ha nem fizettek volna bele állítólag ennyit az elrabolt nyugdíjpénzekből), az üzleti szféra foglalkoztatottsága csökkent. Igaz, van vagy 30 új adónk és visszamenőleges, valamint testreszabott sztahanovista törvénykezésünk, ami, ha a főorvos rájuk ijeszt, akár száz törvényt is tisztességesen megvitat naponta. Van ócsai gettónk, ami akkora baromság, hogy egy ilyentől nálunk már a főorvos is kényszerzubbonyban lenne.

Vagy itt van például, hogy elveszik a takarékszövetkezetek tulajdonjogát, majd három hét múlva felajánlják ugyanazoknak, akiktől elvették, hogy jó nagy pénzért visszavásárolhatják. Ezt a bolondokházában még Hatodik (V.I.) Lenin se merte volna eljátszani, mert kiderült volna, hogy több esze van, mint az orvosnak.

Persze ugyanezt el lehetne mondani a trafikokról (45 ezret bezárunk, ötezret haveroknak adunk, és közben mindennap elmondjuk, hogy kreáltunk 40 ezer munkahelyet), vagy a kaszinókról is. Utóbbiakról köztudott, hogyha haverok kezébe vándorol a sok szenvedélybeteg milliárdja, az nem káros az országra nézve.

Ezek „apró-cseprő” ügyek, de vannak hosszabb távúak is, amiket a 4-esben lévő Napóleon is megirigyelhetne. (A 2-esben és az 5-ösben is van egy-egy Napóleon, de azok már túl vannak Waterloon). Az egyik ilyen a rezsicsökkentés, merthogy még ezek a csökkentések sem kompenzálják az elmúlt 3 évi emeléseket, amit ugyanez a kormány csinált. Megfelelő, hosszú távú árszabályozás kellene, és nem egyszerű rablás (ami ráadásul igazságtalan, és pazarlásra ösztönöz).

Persze, akkor nem lenne harc sem. Márpedig mit érne a rezsicsökkentés a rohadt imperialisták elleni harc nélkül. Olyan pitiáner játékosok, mint például az USA, alig tudják befolyásolni a világpiaci árakat, de Magyarország (amely a világ GDP-jének a teljes 0,16 százalékát képes előállítani) ezt csípőből megteszi. Mert nekünk olyan tökös kormányunk és főleg miniszterelnökünk van.

Igaz, Hofi már a 70-es években megmondta, hogy a járdáért nem harcolni kell, hanem megépíteni. Na jó, de ha nem lenne harc, nem lenne kit utálni. Anélkül meg mit ér az egész! Meg akkor esetleg gyanútlanul még gyarmati sorba süllyednénk, mert ez a rohadt Európa akármire képes. Éberség, Bástya elvtárs!

Nekünk itt az általános elmeosztályon, nyugaton is van harcunk, például évtizedek óta harcolunk a kábítószerek ellen. Igaz, nem sok sikerrel, mert a kábítószer is terjed, pár országot már félig ki is irtottak miatta. Itt eléggé köztudott azonban, hogy abból a rengeteg milliárdból, amit erre költünk, simán meg lehetne venni az összes földet, amelyen ültetvények vannak, amiket aztán szépen pillanatok alatt felégethetnénk, és kész: mese vége, ki lehet nyitni a rácsot.

De ezt nem csinálja senki, és itt azt is tudjuk, hogy éppen azért nem, mert akkor harc hiányában nem választanánk meg azt a sok marha politikust, akik ez ellen küzdenek.

Otthon is ez van, de ott nem ennyire jó a helyzet. Otthon, a zárt osztályon, nem futja arra, hogy normális célokat találjanak ki (például a gyermekéhezés megszüntetése vagy a kórházi várólisták megszüntetése, egy-egy stadion ára; bing, kipipálva, stb.).

Nem! Otthon kitalálták, hogy harcoljunk Európa ellen, nehogy már egyszer végre a jó oldalhoz tartozzunk, a fene egye meg. Ráadásul harcoljunk úgy, hogy ennek a harcnak az árát velük fizettessük meg. Ez a művészet, ilyen trükköket kint nem is ismernek. A rohadékok, ha már úgyis szétmállnak, legalább perkáljának még a maradék erejükből. Aztán erre még ráteszünk azzal, hogy nem mondjuk meg az ápoltaknak, hogy a pénzt az ellenségtől kapjuk (az még nekik is feltűnne). Mi okosan kitaláltuk, hogy ebből a pénzből magunkat fogjuk ünnepelni, mintha a mi érdemünk lenne az egész. Ezt úgy csináljuk meg, hogy a nyomorult EU-ból bejövő pénzeket haveroknak adjuk, másfél-kétszeres szorzóval, amiből ők szépen nyomják nekünk a lóvét vissza. Ebből a pénzből megint fizetünk a haveroknak, hogy tegyenek ki óriás plakátokat, ami minket ajnároz.

Ügyes, mondaná Hofi.

A gond csak az – még a zárt osztályról emlékszem –, hogy az a sok ápolt, aki naponta szajkózza, hogy „nem vagyok én bolond”, az egyáltalán nem biztos, hogy az. Sőt, egyre többen látják, hogy a legsúlyosabb betegek vezetik az intézetet.

A szerző Vancouverben élő üzletember, közgazdász. Cikke eredetileg a Népszabadság január 2-ai számában jelent meg. 

***

Frank Tiborról

Született 1955-ben Miskolcon. 6 diplomája van. Dr. Oec. (közgazdaság doktora) cimet 1986-ban Budapesten szerzett kitüntetéssel, emellett matematika, tudomány, történelem, és business (külkereskedelem valamint turizmus) diplomái vannak.

7 évig felsőoktatásban tanitott Budapesten, idegenvezető volt, megalapitotta a Kádár-rendszer első magán utazási irodáját, valamint a rendszer egyetlen magán-iskoláját.

1986 –ban kalandos körülmények között disszidált családjával, és egy évi németországi menekültélet után Kanadába vándorolt be 1987–ben. Itt pizzafutárként kezdte, majd – ahogy 1997-ben megjelent életrajza, (Csontos Janos: Egy Vilagpolgar Vallomasai), mondja, villámsebességű kanadai karriert futott be.

Ide érkezése után másfél évvel már a hamiltoni Effort Trust General Manager-e, majd a torontoi Stamm Economic Research elnök-helyettese. 1991-ben Art Eggleton torontói polgármester nemzetközi tanácsadója, es vele alapitja meg a Kanadai Urbanisztikai Intézet Nemzetközi Program Irodáját, amely nehány év alatt nemzetközileg elismert, világszerte irodákkal rendelkező céggé vélt vezetése alatt.

Dr. Frank ezután 15 évig mint a Kanadai Urbanisztikai Intézet vezérigazgatója több mint 100 országban dolgozott gazdasági segélyprogamok implementációján. A Világbank , az ENSZ es az OECD altal felállitott testület, “Kezdeményezés a Pénzügyi Decentralizációért”, kanadai kepviselője, majd szinten Kanadát képviselte az isztambuli Habitat Ensz konferencian, valamint az ENSZ Szakmai Tanácsadó Testületében, amely a világ követendő projecteit dijazta (Technical Advisory Committee for Best Practices). 1998-ban a “Nemzetkozi Ki-Kicsoda a Szakmaban” tiszteletbeli taggá választotta. 5 evig volt vezetőségi-tagja a Kanadai Magyar Kereskedelmi Kamarának. Megnyito beszédét tartott tobbek kozott az ENSZ Fenntarthato Fejlődesi Világ Fóruman (Johannesburg, 2002), valamint a Világbank Infrastrukturális Fejlesztési konferenciáján St. Petersburgban 1999-ben. Több száz publikáció, kézikönyvek, oktatási anyagok, és több mint 50 országban tartott konferencia-előadások jelzik nevét.

A világ minden részén kitüntetések sokaságát kapta munkásságáért. Pl. tiszteletbeli állampolgár a Fülöp-szigeteken, Havana város aranykulcsával jutalmazták meg, Szlovákiában megkapta a legmagasabb kormány-kitüntetést a közigazgatási reform végrehajtásában való részvételéért.

Az általa kifejlesztett programok során a rendszerváltástól kezdve egészen az ország EU csatlakozásáig Magyarországra is több milliard forint értékű segélyprogramot vitt, amelyek elsődlegesen az önkormányzatiság fejlesztésére, a demokratikus tervezési módszerek elsajátitására, település-fejlesztésre, valamint a kormány ezeknek az alapelveknek megfelelő vezetésére (es a törvényhozásra) összpontosultak.

Otthon is sok elismerést kapott, igy Göncz Árpád 1999-ben Koztarsasagi Elnöki Aranyéremmel ismerte el a “Kanada és Magyarország kapcsolatának fejlesztésében játszott szerepet”, majd a forradalom 50-ik évfordulóján Sólyom Lászlo Köztársasági Elnök a Köztársasági Érdemérem Tisztikeresztjét adományozta dr. Frank Tibornak a “magyar demokracia fejlesztésében szerzett eredményeiért”. Sok önkormányzati kitüntetést is kapott, peldaul Pesterzsébet csatornázásáért, Tallinn, Vilnius , Riga, Tuzla Canton és más városok fejlesztéséért.

A már emlitett magyar nyelvű életrajzi könyv mellett néhány éve jelent meg angolul is életrajza, Csontos János munkája, a “Flowers in the Backyard”. Tibor 39 éve nős, két gyermekük és két unokájuk van, akik Vancouverben illetve Ausztráliában élnek. Tibor a nyáron költözött át Torontoból Vancouverbe, hogy az unokák közelében lehessen.