Vihar a biliben
Orbán ügyes politikus – már, ha a nemtelen húzásait az ügyesség kategóriájába lehet sorolni. Ilyen ügyes húzás volt a választókerületek gátlástalan átszabása, a NVI feltöltése hithű fideszes csinovnyikokkal, és a választójog megadása az import – bocsánat, kettős – magyaroknak. Mindezt tette azért, mert bármekkora is a pofájuk, azért odabent stokkol a remaj: jajistenem, mi lesz, ha vesztünk?
Orbán Viktor ultipartija
Így hát, jöhetnek a külföldi szavazatok, amolyan biztonsági tartalékként. Mivel feladásuk rendkívül egyszerű – levélben megoldható – azok manipulálása is az. De ezt most hagyjuk.
Maradjunk a külhoniak szavazásának módszertanánál: a magyarországi lakcímmel rendelkezők kizárólag személyesen, a kormány által megjelölt külképviseleten adhatják le a voksukat, ami, ugyebár, alkotmányos joguk gyakorlásában fizikailag korlátozza őket. Nagy Britanniában élők kizárólag Londonban, az USA-ban élők Washingtonban, New Yorkban vagy Los Angelesben szavazhtnak, potom több ezer km távolságra tényleges lakóhelyüktől. Mi az egy öntudatos, állampolgári jogával élni akaró magyarnak?
Azonfelül, ha a külhoni magyar, aki honi állandó lakcímmel rendelkezik, véletlenül téved, és Balmazújvárost rövid u-val írja, vagy ugyan Budapesten született, de nem tünteti fel, melyik kerületben, vagy lemarad egy soha nem használ második utónév, regisztrációs kérelmének ennyi, nem kerül fel a szavazólistára – és ezt csak akkor tudja meg, amikor, mondjuk, elautózott 2.000 km-t.
Bezzeg, a hirtelen magyarrá kettősödött, aki talán azt sem tudja, hogy veselényit nem így írják, szavazatát minden gond nélkül leadhatja, ha személye egyértelműen azonosítható (?!). Erre a könnyítésre égető szüksége volt Orbánéknak, mivel kiderült, hogy az elmúlt évben beadott regisztrációs űrlapok 80%-át rosszul töltötték ki.
Haladjunk. Az ok nyilván való: a külhonban élő, nem kettős állampolgárságú magyarok otthonról hozott politikai meggyőződéssel rendelkeznek, és mivel nem jókedvükben élnek külföldön, hát, ha lehet, nehezítsük meg, vagy akár tegyük lehetetlenné az alkotmányos alapjoguk gyakorlását, mert kicsi a valószínűsége, hogy ránk fog szavazni. Cserébe állítsuk velük szembe a kilóra megvett újsütetű kettős állampolgárságúakat – remélve, hogy hálásak lesznek – a nevetségesség határáig könnyítsük meg nekik a szavazást.
A többi külhonban élő, de magyar állampolgárságáról le nem mondott – vagy attól meg nem fosztott – magyar jó eséllyel három kasztba sorolható: a ’44-45-ösök, az ’56-57-esek és a ’89-90-esek. A később kitelepültek száma elenyésző. A diaszpórában élő három kasztnak is mind-mind megvan a politikai meggyőződése, őket Orbán befolyásolni nem tudja, cserébe szavazatuk csak jelképes, semmit be nem folyásol, ezért Orbán nem is törődik velük. A Jobbik, az más tészta.
Nézzük hát a többit. Eddig 170.000 határon túli magyar jelezte, hogy szavazni kíván áprilisban. Romániából 78ezren, a másik nagyobb magyar népesség, a szerbiai 24ezerrel kíván részt venni. Ők viszont csak pártokra szavazhatnak.
Ha a friss kettős választópolgárok száma eléri a 200ezret, és 85%uk a Fideszre szavaz – bár a hála nem politikai fogalom – max. egy többletmandátumhoz juttathatja orbánékat, ami bakfitty. Ha a szavazni kívánók száma eléri a 350ezret – ami azért, lássuk be, nem sok eséllyel bír, lévén, hogy bármilyen mocskos is a Fidesz kampánya, az már új kettősőket nem szólít meg – és marad a 85%os arány, akkor is csak két mandátum sorsa múlhat rajtuk. Ami megint csak bakfitty. Kimondhatjuk, Orbán alaposan elszámolta magát az árokásással.
Cserébe sikerült elérnie, hogy már nemcsak hazai magyart fordított hazai magyar ellen, de már hazai magyart külhoni ellen is.
Megérte? Ő tudja.
Ille István
Author: Ille István
Civil a pályán. Egészen más területen dolgozott, a politikához nem sok köze volt, de véleménye arról annál inkább. Három évvel ezelőtt egy társával együtt létrehozta az ellenszek.hu Demokritikus Vélemény Magazin internetes oldalt, aminek felelős szerkesztője. Szépirodalmi vonalon, Harunlarasid néven több, mint 60 novellát, több tucat önéletképet és úti beszámolót publikált a www.harunalrasid.nolblog.hu oldalán. Elkötelezett, azonban pártoktól független, baloldali értékrendű és világnézetű ellenzéki.
12:11 du.
Vannak tévedések a cikkben. T.i. Canadában minden városban van kozulátús, vagy tiszteletbeli konzulátus ahol valaki szavazhat. Gondolom, ez így van az USA-ban is. Levél útján is lehet.
Igen sokan hibáznak a regisztráció ívek kitöltésénl. Pl. valaki az asszony nevét írja CSAK be.
Ami meg a választást, magát illeti, SENKI sem mondta vagy írta, hogy CSAK a Fideszre lehet szavazni. Van még néhány párt akire lehet.
12:26 du.
figyelő: nincs így az usa-ban sem – lásd http://www.mfa.gov.hu/kulkepviselet/US/hu/Konzuliinfo/kepviseletek.htm mi több, angliában sem, írországban sem. a tiszteletbeli konzulátuson nem lehet szavazni, azt pedig kétlem, hogy minden kanadai városban lenne konzulátus. a kanadai szavazást illetően ezt a linket autentikusabbnak tartom magánál, kedves figyelő:
http://www.mfa.gov.hu/kulkepviselet/CA/hu/Konzuliinfo/
levél útján csak az szavazhat, akinek nincs magyarországi állandó lakhelye és kettős állampolgárságért folyamodva, felvetette magát a regisztrációs listára. azt hiszem, ezt világosan leírtam.
jómagam se írtam, hogy csak a fideszre lehet szavazni, mindössze írtam egy teóriát.
ha javasolhatom, olvasson utána, pl. llanfair mennyit kell, hogy utazzon írországban azért, hogy szavazhasson.
12:40 du.
Ha akarnék, tudnék szavazni a helyi tiszteletbelinél. Nem szavazok, mert 57 éve kint élek, és nem tartom jogosnak.
Az amerkai magyarokért ne aggodjon, mert az emitett 3 város mellett , biztos van lehetőség MÁS városban is konzult találni. Ezek amiket hozott, követségek.
Akinek meg NINCS lakása Magyarországon, levélben szavazhat, ezek VANNAK TÖBBSÉGBEN!
de NE AGGODJON MIATTUK, mondom, hogy sehol sincs feltüntetve, hogy CSAK a Fideszre szavazhatnak!
1:11 du.
figyelő: téved, a helyi tiszteletbeli konzulnál NEM SZAVAZHAT! kérem, mielőtt erősködni kezd, nézzen utána, hol is vannak kanadában a HIVATALOS szavazóhelyiségek – csak, hogy meglepetés ne érje.
figyelő, kétségbe ejtő a makacssága, el sem olvassa a választás rendjéről szóló kormányzati (gov) közleményt, de bizonykodik! az USA-ban sincs más lehetőség! melyik szót nem értette a hivatalos kormányzati megfogalmazásból?
mintha fel sem fogta volna a cikkben írottakat: senki nem cáfolja a többségüket, a cikk arról szól, hogy a levélben szavazás előnybe helyezése minden, csak nem az esélyegyenlőség elvén alapuló, mi több, az általános és egyenlő választójog alapján megvalósított, közvetlen és titkos szavazáshoz meg semmi köze nincs, pedig mintha az törvénybe lenne iktatva! ja, hogy orbánék nem először szarnak a törvényre?
gondolja már végig, milyen feltételeknek felel meg a levélben történő szavazás? maga elfogadná ezt választott hazájában?
én, figyelő, nem miattuk aggódom. mintha figyelmen kívül hagyta volna a konklúziót: ha egy tömbbe összeállnak, szavazatuk akkor is bakfitty!
én azért aggódom, hogy ha ezt a szarságot egy alapjoggal kapcsolatban orbánék – hatalmuk megtartása érdekében – megengedhetik maguknak, mi lesz a következő?
1:19 du.
Értem a problémáját.
Nem foglalkoztam közelebbről azzal a joggal, amia levélben való szavazást érinti, pl. Kanadában.
Majd utána nézek.
Tudomásom szerint, egy „tiszteletbeli konzulnál+” szavazhatnék, ha akarnék itt Montrealban.
Ami meg az emaileken lévő szavazást illeti, fogalmam sincs a törvényekről, de azt hiszem magának sincs.
1:30 du.
figyelő: nem nekem van problémám, hanem magának 😀 kanadában, ha javasolhatom, ne is nézzen utána. ez leginkább a frissen állampolgárrá importált romániai és szerbiai magyarokat érinti. a diaszpórából fellelkesültek – ahogy említettem- sajnálom, de nem tényezők.
monterálban NEM szavazhat tiszteletbeli konzulnál, fogja márt fel! a tiszteletbeli konzul hivatala nem HIVATALOS magyar képviselet!
http://konzuliszolgalat.kormany.hu/tajekoztato-a-tiszteletbeli-konzuli-intezmenyrol
http://www.mfa.gov.hu/kulkepviselet/ME/hu/Konzuliinfo/konzuli_szolg.htm?printable=true
figyelő, unom már, hogy alapvető ismeretekben kioktassam.
a levélben szavazás nem egyenlő az emailben szavazással. az ugyanis nem lehetséges, soha fel sem merült.
hogy mit hisz ezek után az én törvényismeretemről, attól tartok, teljesen érdektelen.
1:40 du.
A másik kérdés ami eszembe jutott a cikk kapcsán az, hogy az így kizárt magyar lakhellyel rendelkezők szavazata mennyiben befolyásolná a szavazást. Ha nem az új szavazat volt a cél, a kizárás mit jelent mandátumban?
1:45 du.
Valóban vihar a biliben…..ez a szöveg!
2:01 du.
kedves donom: semmit. a fél millió külföldön munkát vállalt esetében a 80%-os hiba azért meglehetősen durva lenne, a vélhető 10-15% – mert hát, lehet, hogy valaki nem tudja, budapesten melyik kerületben született, bár az azonosító kártyáján a szül. hely után ott áll arab számmal, hogy melyikben – annak a választási iroda a regisztráció elutasításával egyetemben közli az elutasítás okát is, így az javítható. van még 5 hét.
csak hát, kétségtelen, hogy lesz, aki beint: ezzel szarakodtok? akkor le vagytok…
2:04 du.
figyelő: na persze. miután bebizonyítottam tájékozatlanságát, mi több, tudatlanságát, nem maradt más hátra, mint a fitymálás.
legalább jól esett?
mert, ugyebár, az ezen a fórumon közölt, lenyűgöző emigráns munkássága tükrében ez a kritika meglehetősen szánalmas.
2:11 du.
Ille, ezzel kellett volna kezdenem, vihar a biliben! DE én mindig udvarias voltam, másról írtam. Nem úgy mint maga, Ille.
2:12 du.
Én kicsit másképpen számoltam.
A nagy távolságok miatt mintegy 60-70% távol marad, ehhez jön a 15% hibalimit, az már jelentős.
Viszont nem vagyok tájékozott a mandátum számolásban, ezért vetettem fel.
2:17 du.
figyelő: lekötelezne, ha kifejtené, miért is tartja annak? mert én tudom. csak nem éppen ugyanazon az alapon tartom annak, mint maga.
ha kérhetem, ne kezdjen most felesleges szövegelésbe, hogy ugyan már, miből is tudhatnám, maga mire is gondolt, mert biza, maga olyan átlátszó, mint az ablaküveg – feltéve, ha frissen takarították.
maga, jóasszony, most vastagon terel, mivel rendesen tanúbizonyságot tett tárgybeli tudatlanságáról, de sebaj. magáé a pálya 😀
valóban másról írt. na, éppen ez a baj 😛
2:30 du.
kedves donom, mint említettem, e témában csak a kint dolgozók számítanak. a diaszpóra – sajnálom – de számszerűségében érdektelen. máshol, egy korábbi kommentemben jeleztem, hogy pár ezerre tehető az összességük – mármint, akik jelezték, hogy szavazni akarnak. ellenben nem véletlen, hogy orbánék a kettősöknek adtak ekkora kedvezményt, mivel egyedül őket tudják szembe állítani az unióban dolgozó és szavazni kívánó tömegekkel, akik nagy valószínűséggel nem éppen fidesz fanok.
erről szól a történet, és nem az usa, kanada, ausztrália stb. szavazóiról. anglia lenne a kivétel -london szinte a második budapest – csakhogy, ott se hazaffyak, hanem megélhetésiek szavaznak.
mandátum szinten egy ide, egy oda. nullszaldó.
ezért mondom, hogy vihar a biliben. de ezt a vihart orbán gerjesztette.
2:42 du.
István!
Rosszul fogalmaztam, mivel a kérdésem a kint dolgozókra vonatkoztattam, csak nem fogalmaztam érthetően, így elbeszéltünk egymás mellett.
A diaszpóra kérdése tiszta, nem számít sehová a szavazatunk. Ugyanis hiába élek itt, és lettem állampolgár, én is csak pártra szavazhatok, mivel nem vagyok letelepedve.
A választ már nem várom meg, mivel hajnalban utazom, majd legközelebb folytatjuk.
Kellemes hétvégét!
2:49 du.
kedves donom: neked is kellemes hétvégét! a kint dolgozóknál – lévén, hogy meglehetősen friss a tudásuk, ami a személyi adataikat illeti – én nem saccolnék többet, mint a már megfogalmazott 10-15%-ot, de az is korrigálható – már, ha a NVI korrektül teszi a dolgát (amit azért kétlek). a távolság a fő célterületeken – ausztria, németország, anglia – nem akkora, hogy az 60-70%-ot elrettentene a szavazástól.
én inkább az életkorra tippelek: a megélhetési okból – megkeseredetten – külhonba tántorgottak – véleményem szerint – nem hisznek a változásban, inkább ezért maradnak távol. mi több, haza se fognak jönni – ugyanebből a közönyből kifolyólag.
ez, persze, csak személyes véleményem.
2:56 du.
Orbán a nagy levelező, azért hódol e szenvedélynek, mert szeret minket, aggódik értünk. Kikéri a véleményünket, és, láss csodát, mindenki azt akarja, amit ö mondott. Eddig a levelek számolásával sem volt gond, pontosan annyi volt, amennyit mondott. A külhoni választási koperta pedig annyi lesz, amennyi köll.
3:00 du.
pecor: ráadásul díjmentesen adhatják fel, a magyar állam költségére. hogy én mennyire örülök ennek!
azon felül, ezzel a koperta-számmal azért akad egy kis gond: gondold el, ha több lesz, mint a regisztráltaké?
5:18 du.
Figyelő!
Ne izgasd fel magad Ille se nem tájékozott se nem udvarias
(ezt sokan tudják!csak ő nem..)ő a „megmondóember” …..
egy kidobó legény szintjén…!!!!
Ha meg a nagy „okfejtése” alapján nem sokat számít a
kintiek(mármint az amerikaiak,kanadaiak..)szavazata akkor
vajon miért izgul szegény ennyire? Na ezt sokan tudjuk…!!!
9:29 du.
Kedves Figyelő, kanadai – magyar honfitársam! Kanadában csak a torontói nagykövetségen lehet szavazni, már akinek!! /nekem még ott sem, mert a magyar állam volt olyan kegyes és megvonta tőlem a szavazati jogot. De ez mindegy is. Az azonban már csöppet sem, hogy ha példának okért Montrealból szeretne valaki szavazni, annak esélye sem lesz. Ezt megteheti április 5-én ha elutazik 1200 km-t oda-vissza Torontóba. Ön is beláthatja ezt, és minden kanadai hogy ez ugy ahogy van értelmetlen szervezés. Erről nem a kanadai magyarok tehetnek. legyen szép estéje, kellemes hétvégéje.
12:00 de.
Bocsánat! Pontosítani szeretnék. A nagykövetség Ottawában található így szavazni ott és Torontóban lehet. Ez azonban nem segítség a montreali magyaroknak.
12:15 de.
abryzoli
2014 február 28
9:29 du.
Először is, a nagykövetség Ottawában van, ami két órás út Montrealtól. Másik, Torontoban van konzul és Montrealban van tiszteletbeli konzul, akiknél lehet regisztrálni (azt kell elsőnek, ha zsavazni akar és felkerülni a listára).
Ha meg regisztrált vagyok, akkor nincs probléma már- szerintem.
12:38 de.
abryzoli: figyelőnek hiába beszélsz, a tények nem igazán szokták zavarni.
12:41 de.
figyelő: maga reménytelen. képtelen elismerni, hogy nincs igaza. montreálban – ha már regisztrált is – NEM szavazhat, mikor fogja már fel? a tiszteletbeli konzul hivataláról, ha javasolhatom, olvassa végre már el a linket, és akkor nem fog ilyen konokul a hülyeséghez ragaszkodni!
3:46 de.
Mesélj, pityú!
Mi újság Mogyoródon?
Bőgnek a motorok rendesen, vagy csend van?
A kurvák grasszálnak-e?
Meg ilyenek.
🙂
3:58 de.
tata: még nem kezdődött meg a szezon, a kurvák pedig csak a futam idején, akkor is a telepített vigalmi negyedben fogadják a klienseiket, semmi grasszálás. a tavalyi bort már mérik – ritka szar lett, de a parasztnak mind1, új körzeti megbízott van, a kukkhegyen az utak minden eddiginél szarabbak, de a főtér új díszburkolatot kapott. a polginak kurva nagy szerencséje van, hogy az állam átvállalta a falu tartozását, az iskola új tornatermében felpúposodott a parketta, és a plébános úr szépen tud beszélni.
a betelepültek már többen vannak, mint az őslakosok, úgyhogy szép lassan kiderül az ég a falu felett.
4:39 de.
Nocsak
Újabb békésen fenyegetőző parlagfűszedő kultúrális-egyletes ?
9:30 de.
Cserébe sikerült elérnie, hogy már nemcsak hazai magyart fordított hazai magyar ellen, de már hazai magyart külhoni ellen is.
*
Kedves István,
osztom véleményed. Mert valóban így és ez van.
Ezt a „fordulást” én is megtapasztalom mostanában.
Más.
O.V. nemcsak ügyes politikus, de ki tudja miért, az öregasszonyok rendkívüli módon szeretik, kedvelik. Igaz, (a többség, az aluliskolázottak) nem tudják mit csinál, miben mesterkedik. Csak a hangzatos kijelentéseket hallják, a tévéből-rádióból. El is hiszik.
Igaz, régi mondás, hogy a templomban kell hinni. Ők hisznek O.Viktornak is. Menthetetlenül.
Az a baj, ezt egy másik hozzászólásomban megírtam, hogy nem olvasnak, nem informálódnak. Sokan elhiszik azt, amit mondanak nekik. A többivel nem törődnek, mert túlságosan el vannak foglalva az idősebbek a mexikói sorozatokkal, a fiatalok a Való Világgal, a középkorúak (hangsúlyozom, az aluliskolázottak!) pedig az Édes Élettel.
Így aztán beterít mindent a sűrű, homályos, „jótékony” köd. Rátelepszik a szürke állományukra, menthetetlenül…
Hiába tépjük a szánkat, hiába orditjuk, az igazat. Mennek, hosszú sorban, mint a libák a tóra.
Ennyi telik tőlük, nem több.
Ez az amiért nagyon el vagyok keseredve. (( 🙁 ))
Győz a butaság, az info hiány, no meg a csorda-szellem…
*
Sokan így élnek, rosszalva veszik tudomásul, ha másoknak (pl. nekem) ez nem elég! Nekem sok minden hiányzik, de nem sorolom, mert tele írnám az oldalt. Aki olvas, tudja, hogy miért vicsorgok.
9:57 de.
Ille István
2014 március 1
12:38 de.
Úram, szóval maga jobban tudja hol van Kanadában a nagykövetség! Megáll ész. Világos, hogy állandóan hazudok és képzelődöm. Más dolgom nincs is.
Ha valaki regisztrált, levél vagy emailen tud szavazni, úgy mellesleg. De én csak makacskodom állandóan…….
10:05 de.
figyelő: nem én tudom jobban, hanem a magyar kormányzat. figyelmébe ajánlom:
Magyarország köztársasági elnöke kitűzte a magyarországi országgyűlési képviselők 2014. évi választásának napját.
A magyarországi szavazás napja: 2014. április 6. (vasárnap).
Az amerikai kontinensen lévő külképviseleteken, így Ottawában és Torontóban is a szavazás napja: 2014. április 5. (szombat).
A szavazás helyszíne Ottawában: Magyarország Nagykövetsége (299 Waverley St., K2P 0V9)
A szavazás helyszíne Torontóban: Magyarország Főkonzulátusa (175 Bloor St. East, South Tower, Suite 1109)
A szavazókörök nyitvatartása mindkét helyszínen: a szavazás napján, 2014. április 5-én: 06.00-19.00 között.
elhiszi, hogy ők autentikusabbak, mint maga? fogja már fel, hogy e-mailban NEM LEHET SZAVAZNI! amivel összekeveri, az a KANADAI választás volt.
a másik, amiben hasonló képpen tájékozatlan, ennél fogva össze-vissza beszél, az a kihelyezett konzuli fogadóórák témája. mondom, fogadóóra, és nem konzuli iroda!
Az ottawai ügyfélfogadás mellett, Kanada más városaiba szervezett konzuli fogadónapok helyszíneit és időpontjait folyamatosan tesszük közzé Nagykövetségünk főoldalán (a jobb oldalon található KONZULI FOGADÓNAPOK KANADÁBAN banner alatt)
semmi köze a választáshoz!
levélben is csak a magyarországon állandó lakcímmel nem rendelkezők szavazhatnak.
valami nagyon komoly gond lehet magával, ha egyszerűen képtelen megérteni azt, amit a magyar kormányzat és a választási törvény deklarál!
hogy ezek után a maga esetében mi világos, és mi nem, azt, gondolom, már nem is kell megfogalmazni.
10:28 de.
Georgina!
Bizony ez nagy hiba/bun a Magyar emberektol, hogy nem az On szintjen gondolkoznak, hisznek es cselekszenek. De lassa be, On olyan magasroptu, hogy mi kozonseges halandok, nem erhetunk fel az On gondolatvilagaig. Hogy amit ir, az pusztaba kialtott, szo azon tessek mar egy pillanatig gondolkozni, mert meg van az oka. Az On MUVELTSEGEVEL nem is lesz nehez rajonni a titokra. Mivel, nem titokzeintem rajon, mirol lenne szo, meg akkor is ha nem ismeri be. Kar, hogy Ontol sem tudjuk meg(talan) soha, hogy Onok mit is akarnak.( Nagyon kerem ne irja ide(mashova sem, hogy DEMOKRACIAT. Jobban elcsepeltek ezt a szot, mint a fidesz a NEMZETI szot.KOSZONOM.
10:30 de.
Javitas:Szerintem rajon stb.
10:44 de.
Mit akar bizonyitani Ille.? Maga itt írta a idézetben, hogy a követség Ottawában van. Sőt idézte a fogadóóráit a konzulátusoknak. Én is azt írtam ambrozynak segítve,aki azt állitotta, hogy a nagykövetség Torontóban van.
Látom unatkozik…….de ne velem foglalkozzon ha lehet.
10:48 de.
figyelő: nem ezt írta, de mind1. nem szégyenítem meg azzal, hogy ide hozom korábbi zagyvaságait a szavazásról, annak helyszinéről. most is: csak EGY konzulátus van kanadában 🙂
amúgy nem unatkozom, csak amikor olyan fölényesen nyilatkozik dolgokról, akkor egy kicsit izgágáskodik bennem a kisördög 🙂
11:19 de.
Zagyvaságot maga ír. Sajnos, nem tiszta magánál, hogy a konzulátus és a követség NEM azonos. Konzulátus van Torontoban, Winnipegben stb. Követség a”nagy” csak egy van Ottawában, (a magyar-kanadai Nagykövet is ott lakik!) ami elég közel esik Montrealhoz. Ezért nálunk CSAK Tiszteletbeli konzulátus van, de két óra alatt a NAGYKÖVETSÉGEN lehetünk!
11:59 de.
figyelő: winnipegben valóban csak tiszteletbeli konzuli iroda van, ott nem lehet szavazni. Ottawában nagykövetség és konzuli hivatal | Torontóban főkonzulátus. csak ezeken a helyeken lehet szavazni. mi lenne, ha simán bevallaná: bocs, összekevertem dolgokat? de maga még a magyar kormányzati portálok információit sem hajlandó elfogadni.
soha nem állítottam, hogy valami helyett, de hát, sztem magának már mind1.
10:57 de.
A magyarokat akkor forditottàk egymàs ellen,amikor-a baloldal korteskedésének hatàsàra-hàtat forditottak a kettös àllampolgàrsàgukrol szolo szavazàson, a hatàrainkonkon kivülre
szorult magyarjainknak. Az idegen fennhatosàg alà került
néprészeink jogos elvàràsa,hogy ne tagadjuk meg tölük az iratok àltali hozzànk tartozo elismerést,mert a magyarsàg boldogulàsa mindannyiunk közös érdeke!
Az otthoni lakhellyel nem rendelkezök,csak a pàrtokra szavazhatnak.
11:57 de.
Kedves JIMBO! Kétszer is átnéztem a beírásomat, „sehun” NEM írtam le az Ön által megjegyzett szót, a demokráciát.
De!
Engedtessék meg, hogy okkal morgolódom. Nem vagyok beképzelt, de Istenemnek, sorsomnak hála – olyan családba születtem, ahol tanulni, olvasni természetes volt. Senki nem csodált, nem dícsért agyon, sem az ötösökért, sem a jó bizonyítványért. Ez volt a természetes. Ez volt az, amit elvártak tőlem. Igaz, ha időnként egy-egy 3-as becsúszott, akkor irgalmatlanul bántott.
*
Látom, nap, mint nap megtapasztalom, hogy a „tömeg” mennyire másként él. Nem így kellene! Olvasni, beszélgetni nem, csak a tévét bámulják. Méghozzá, milyen műsorokat néznek?! Ezt régen is, most is népbutításnak nevezik. Az olyanok, mint én, meg a hasonló gondolkodásúak. Mivel, arról nem tudok, nem is akarnék leszokni 🙂
1:21 du.
Tisztelt Uram! Nyilván Ön is azok közé tartozik, akiket sikerült egy hatalma végleges elvesztését feldolgozni káptelen, egyre törpüló kisebbségnek mocskos rágalmaival félrevezetnie. Én ennek örülök, mert minden ilyen visszajelzés egy újabb szög az ő koporsójukba.(Nem az Önébe!)
Gondoskodni fogok róla, hogy cikke több száz magyarhoz eljusson, akik majd ismét továbbküldik….
Üdvözlettel:
M.T.
1:46 du.
mészárovits tamás: köszönöm az ingyen reklámot. persze, jobban örültem volna, ha megpróbálja adataimat cáfolni, de, ha csak ennyire telik magától, az se lebecsülendő. a koporsóm miatt meg ne aggódjon: hamvasztani fognak, sőt, hamvaimat szélbe szórni.
hátha még a maga orrába is jut belőle, és min. tüsszentésre fogja ingerelni 😀
2:31 du.
na, kérem, alakul ez!
most már kijelentik – mert égetett csontból és bélsárból megjósolják -, hogy a 200ezer – amiről magam is kombináltam – külhoni szavazó meglesz – mert hát, annak meg kell lennie, ha fene fenét eszik is!
enni fog.
mert hát,mint a tesconál: a legkisebb is számít 😀
5:05 de.
tegyünk hozzá +1kicsit:
érdekes államigazgatási akció. azt hiszem rájöttem a probléma igazi okára.
egy utónév – két utónév, van előtag – nincs előtag, van-e ki ezt balhét nem ismeri? ha hazai lakóhellyel rendelkező állampolgár vagy és valamilyen oknál fogva április 6.-án nem tartózkodsz kicsiny hazánk területén, de szavazni akarsz, vagy úgy döntöttél, hogy egy vagy több képviselő-jelölt aspiráns jelölté válását támogatod, megtapasztalhattad. azonban, ha nem akkor csak hallottál róla, s akár legyinthettél is, hogy kit érdekel. vagy ha érdeklődő vagy emlegetheted, hogy „új seprő jól seper”, azaz betudod a dolgot az új teljesen átszervezett választási apparátus kezdeti izmozásának. én is valahogy így voltam, bár morogtam egy kicsit, ahogy szoktam. hát nagyon tévedtünk. sokkal nagyobb gond van.
koromnál fogva háromévenként kell a vezetői-engedélyemet (népszerű nevén jogsi) cserélni. a jelenlegit 2011 márciusában állították ki (fontos megjegyeznem az ügyfélkaputól kétszer is kaptam értesítést, köszönöm), így – az előzetes teendők után (időpontfoglalás, orvosi vizsgálat, etc.) – ma elfáradtam az okmányirodába.
a hölgyek kedvesen, udvariasan és gyorsan elintézték a dolgot, csak egy gond volt. kiderült, hogy a meglévő okmányaimmal szöges ellentétben szegény édesanyámnak – isten nyugosztalja kb. 35 éve nincs az élők sorában – volt egy második utóneve is.
igen hölgyeim és uraim ártunk és qurmányunk összefuttatta az anyakönyvet a népesség-nyilvántartással. ez egy dolog (bár nekem vannak aggályaim az AB első állásfoglalási okán), ahogy még az is csak erősen véleményes, hogy az utóbbit hozzáigazították az anyakönyvhöz, azonban, hogy erről semmiféle – akár általános tájékoztató és/vagy személyre szóló – értesítést sem küldtek az egyszerűen minősíthetetlen. eszükbe sem jutott, hogy figyelmeztessenek: hülye állampolgár átírtam az adataidat, jó ha odafigyelsz!
róna györgy észlevétele.
5:10 de.
Lesznek még problemák! Lehet, hogy éppen ilyen ok/indok miatt beáll a gépezetben a „durr-defekt”?! Erre spekulálnak. Tuttiri.
Ha pedig erre, akkor lesz arra is.
🙁
1:28 du.
Azt tudja valaki hogy ha az USÁ-ban szavazok (Washington/Los Angeles/New York), akkor egyéniben kire adhatom a voksom ?
2:08 du.
Balázs
2014 március 14
1:28 du.
A a diaszpórához tartozik, vagyis nem rendelkezik állandó magyarországi lakhellyel, vagyis nem magyarországi magyar, akkor senkire. Csak pártlistára szavazhat.
Ha magyarországi magyar és csak vendégmunkásként van ott, akkor bárkire.
12:59 du.
Ma, 2018.03.08-án vettem észre, hogy valaki, valahogy, a nevem alá csempészte a fenti, mocskos förmedvéyt. Nem értek a nethez, ezért csupán elhatárolom magam attól az aljasságtól. amit Ille István(?) egyedül, vagy mások segítségével 2014-ben elkövetett, sajnos nem csak ellenem, hanem O. V. ellen is, de mint tudjuk, hiába. Én meg köszönöm jól vagyok. Kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása.
2:39 de.
A BILI-BOSSZÚ ELŐZMÉNYE: A kanadai lap antimayarizmustól bűzlő, 2014-es választások előtti cikkére azt válaszoltam, hogy köszönjük az ingyenreklámot, hisz igazolja a rágalmazók minőségét, ártani viszont képtelen. Beigazolódott. válasz a BILI-BOSSZÚ. Viszontválaszom ugyananz, reméljük az eredmény ismét igazol.
3:32 du.
AZ EREDMÉNY ISMÉT IGAZOLT ÉS EZ MOST MÁR ÍGY IS MARAD.
10:45 de.
Kárpát-medencei családtörténelem
Mészárovits Tamás
Bevezető
„Meszarovits, Meszarovits!” üvölt rám a dubrovniki Plócse-kapu mellett bömbölő, futballmeccset közvetítő hangszóró. Én, Mészárovits Tamás, ijedtemben majd leesek a székről, mialatt éppen kis, fehér, kerek asztalnál szürcsölöm a forró augusztus végi napsütésben jeges narancslevemet, amit mi akkoriban, itthon, csak nyugati filmeken láthattunk. 1966-ot írunk, és én nem értem, hogy hogyan kaphattam útlevelet Tito Jugoszláviájába, ami ha nem is nyugat, de „délnyugat” volt, én, Mészárovits Tamás, a nőtlen, katonaköteles korban lévő, műszaki értelmiségi („réteg”, mert az értelmiség nem lehetett még osztály sem). Talán az épülőfélben lévő 52m2-es társasházi öröklakásom lehorgonyzó erejében bíztak? Talán. És míg ezen mélázok, váratlanul így rám üvöltenek. A (név?)rokonom nagyon elszúrhatott valamit a kapu előtt. Később egy horvát, Korcsulán hajógyárat felszámoló közgazdásszal névjegyet cserélünk. Horvát név, mondja névjegyemre pillantva. Én meg csak azt nem értettem, hogy miért kell egy működő hajógyárat felszámolni. (Ó sancta simplicitas!)
Mikor hazajöttem, bocsánatot kértem apámtól hogy tamáskodva fogadtam egy ragúzai (Dubrovnik régi neve) Mészárovits nevű ősünkről szóló történetét, aki elátkozta az összes világi és egyházi hatóságokat, mivel két szép fiát felakasztották, akik pápai vizeken kalózkodtak. A történet a levéltárból került elő 1942-ben, mikor mindenkinek igazolnia kellett, hogy nincsenek zsidó ősei, nagyszülőkig bezárólag.
Apa könyve
Részlet egy történészismerősnek, kérésére írt levelemből, aki az MNB egykori elnökének, Oltványi Imrének naplójában bukkant apám nevére:
Dr. Mészárovits Tibor 1904.Bp.-1993. Bp. A /dőlt zárójeles/ részeket apám elmondása alapján írom.
/A család az 1448-as rigómezei, 2. török győzelem után menekült el Ragúzából/ (nem láthatván előre az évszázadokig sikeresen politizáló és a töröknek adózó Ragúzai Köztársaság enklávéja nyújtotta biztonságot). A család a XIX században leégett Tabánból a Vizivárosba költözik./
Édesanyja, Mészárovits Katalin, /a magyart, németet, horvátot egyaránt törő, a sváb ágból származó nyomdai munkásnő, hozzáment a mindkét ágon horvát (dalmata?) ágbeli, távoli rokonához, a korán meghalt id. Mészárovits Tiborhoz. Apámat, véznának találtatván, nem vették fel suszterinasnak, így, ha már erre sem jó, beadták tanulni. Ezt annyira mellre szívta, hogy később elkezdett jógázni. Az én emlékeimben már egy kisportolt, jó felépítésű ember él, bár kopasz volt és szemüveges. Tanítva tanult majd doktorált a közgáz egyetem végéig, mivel szegények voltak. Matematikát és közgazdaságtant tanított, majd a 30-as évek elején egy pályázat útján bekerült a Magyar Nemzeti Bank központi könyvelőségére,/ 34-ben feleségül vette kolleganőjét, Hieronymi Margitot (Hieronymi Károly, a Monarchia háromszoros miniszterének unokahúgát,) akitől 40-ben elvált. Én 36-ban születtem.
Apámat, (45?), 46-ban, soron kívül előléptették a Bank igazgatóhelyettesévé, tekintettel a 43 tavaszán megjelent, Szemenyei Jánossal közösen irt szakkönyvére , /továbbá mert 44-45 telén segített emberek mentésében/. A Bank, a 44 nyár elején megindult angolszász bombázások elöl a Várhegy alatt a Vérmező mélységéig meglévő, régi barlangokban kiépített pincerendszerbe telepítette számos részlegét, és ezt nyár végén magam is láttam, mikor, közben egészségügyi okokból nyugdíjazott édesanyámnak ott valami intéznivalója volt. A bejárat az Úri-u-ról nyílott, egy földszintes házból, mely a német követség épületétől jobbra, emlékezetem szerint a 2.-3. esetleg 4. épület volt. Hitem szerint nem csak a pincerendszer, hanem a lejárat is megvan ma is. Hosszú, balra kanyarodó csigalépcsőn mentünk le, jobbra a fal 1m-es magasságáig az akkor szokásos okkersárga szegélyű zöld olaj, felette fehér meszelés. Lent fehér meszelésű irodák, zöld ernyős asztali lámpák fényénél tisztviselőnők dolgoztak, és én megkérdeztem anyámat, hogy azok a kapu formájú, vakolatlan téglafal szakaszok miért vannak. /Apám később elmesélte, hogy a téglák némelyike kiemelhető volt, ott szellőztettek, adtak be ételt, vizet, adtak ki küblit, mosni, mosogatnivalót. A falak mögött, a kiterjedt régi barlangrendszer labirintusában laktak a bujkálók. Nem volt veszélytelen, rendszeresen jöttek a zsidókat, katonaszökevényeket, antifasisztákat kereső, fegyveres nyilas és gestapós őrjáratok. Apám csak annyit mondott, hogy nem is érti, hogy merte tenni, szinte félálomban, mint egy holdkóros, jött, ment, tette, amit kellett. Baloldali Kisgazda volt, de Bajcsy-Zsilinszkyékhez csak mint külső bedolgozónak volt köze. A frontszolgálatot súlyos, de már gyógyult isiászának köszönhetően úszta meg, melynek tüneteit pontosan tudta, úgy hogy az orvos a sorozásnál rohant széket tenni alá, úgy megszánta. A honi légvédelemhez osztották be, a Bank is felmentette egyszer, majd maga is a pincében bujkált egy ideig a behívó elől. / Én, anyámmal a Németvölgyi út 16. pincéjében laktam, és emlékszem, apám, akiből ott a szükség afféle gazdasági parancsnokfélét faragott, valamikor januárban egy katonai személyautót küldött értünk, de anyám attól tartott, mint később kiderült, joggal, hogy kirabolják a tartósan gazdátlanná vált lakást, és maradtunk. Hogy apám hogy szerzett a körülzárt Budapesten kocsit, szigorúan zárolt benzint és a kocsi mozgásához akkor nélkülözhetetlen menetlevelet vagy nyíltparancsot, azt soha nem tudtam meg. /A 45. február 11-i kitörés végén visszamenekülő német katonák bebocsátást kértek és kaptak, ha a kapuban leadták a fegyvereiket. Ott estek szovjet fogságba. Zavaros, veszélyes idők voltak. Egyszer a szovjet városparancsnokkal kellett valamit elintéznie, aki persze szóba sem állt vele, míg nem koccintottak vodkával. Apám gyakorlatilag antialkoholista volt, és elkezdett csuklani a belediktált méregtől. Mire a tábornok röhögve behívta a beosztottait, s miután apám rovására jól kiszórakozták magukat, minden kérést teljesített, aláírt. Ettől kezdve, ha valami kellett neki, ez lett a protokoll: Vodkázás, csuklás, cirkuszi előadás, aláírás.
45 tavaszi, húsvéti kőrmenet a Várban. Szembe jön egy szovjet katonai teherautó a romoktól eltakarított keskeny mezsgyén. Mindenki attól félt, hogy belegázolnak a kőrmenetbe. A kocsi e helyett félreállt, a katonák és „bárisnyák” (katonanők) pedig leugráltak, letérdeltek az út mentén és sírva verték a mellüket, míg a kőrmenet elhaladt./
A könyvet illetően később egy volt évfolyamtársnőjétől, a Marx Közgáz Egyetem könyvtárosától hallotta, hogy mivel csak két példányuk volt, fejezetekre tépve kölcsönözték, hogy a hallgatói keresletet ki tudják elégíteni. Abból tanulták a kapitalizmus közgazdaságtanát./ Antikváriumban sikerült megszereznem.
Mivel anyanyelvi szinten beszélt németül (anyám szerint svábul) és egy valamennyire angolul, kiküldték Németországba az MNB aranyai ügyében tárgyaló teherautónyi küldöttséggel, utána ettem életemben először (és hosszú ideig utoljára) ananász konzervet, és a sötétzöld amerikai katonai takarót, amit hozott, alig 20 éve dobtuk ki.
1952-ben kirúgták a Bankból, mert nem volt hajlandó belépni a pártba, /mondván, hogy ő Kisgazda, és két pártnak nem lehet a tagja, pedig beígértek neki egy pénzügyminiszter-helyettességet is…./. Valóban, mikor 1959-ben elkezdtem dolgozni, a kollégáim vigyorogva mutatták a telefonkönyvet, amit akkoriban csak nagyon ritkán cseréltek, hisz gyakorlatilag nem lehetett telefonhoz jutni, és tényleg benne volt a Független Földmunkás, Kisgazda és Polgári Párt. Mesélték, hogy mikor felhívták és megkérdezték, van e tagfelvétel, egy morózus női hang közölte, hogy az szünetel. Az akkori lehallgatási technika mellett egy több mint 1000 embert befogadó irodaépületben ez gyakorlatilag veszélytelen volt, a besúgó kollegákat pedig ismertük. A másik vádpont az volt, hogy mindig úgy öltözött, mint egy angol bankár, és nem volt hajlandó a szinte kötelező micisapkára és zöld lódenkabátra. Egyébként mindig is angolszász beállítottságú volt, egy picit talán anglomán is, de nem a szó sznob értelmében.
/Bánatában ivásra adta a fejét, csak hát, mivel nem bírta, egy héten belül abbahagyta/, de ezt a törést igazából soha nem tudta kiheverni. Sokszor emlegette a vele megesett gyalázatot. Csakhamar az építőiparba került, ami számviteli fegyelem szempontjából az MNB központi könyvelőségének pont az ellentéte volt. Sokat kínlódott (erkölcsileg), míg nem bekerült a Belkereskedelmi Minisztériumba, és rábízták a Balaton körüli vendéglátó egységek revízióját. Későbbi, ott megismert felesége, aki zeneakadémiai végzettségével bárzongoristaként boldogan mozgott ebben a balatoni, vendéglátós közegben, mesélte, hogy mikor megjelent a tó egyik végén, ment a körtelefon, hogy vigyázz, itt a Mészárovits, és ő el nem tudta képzelni, ki lehet az a félelmetes alak. /Ez alatt pedig a Bank szintén sokat kínlódott a semmihez nem értő, „jóelvtárs”, micisapkás utódjával./
56 okt. 23-24. éjjelén a Kossuth-térről hozzá mentem haza. Az MNB-s szolgálati lakásából persze már rég egy albérleti szobába kellett költöznie, de továbbra is a Szent István körút 17-ben lakott, így egy vele egy házban lakó ismerősének a kőrútra néző lakásából néztük a szovjet tankok épületekre irányzott lövegcsövekkel dübörgő vonulásait.
Később ismét megnősült, elvette a bár-zongorillát, egy zsidó asszonyt, aki még ma (2010) is él. Önzetlenül segítettek első házasságom válásakor lakásom felének visszavásárlásában. Második felesége egyszer elmesélte, hogy 1944 késő őszén, csodával határos módon, úgy menekült meg az óbudai agyagbánya udvarából, egy tranzit állomásról, a kapuőrség orra előtt, hogy beállt annak a társának a nyomába, se túl távol, se túl közel hozzá, akit a svéd útlevéllel érte jött két civil menekített ki a táborból, és senki nem szólt hozzá egy szót sem.
Apám hetven éves korában kissé megkeseredve hagyta abba a nyugdíj mellett végzett munkát, mert közben egy átszervezés ismét kibillentette addigra már megszokott munka-közegéből.
Talán kicsit kárpótolta, hogy még láthatta második házasságomból származó unokáit is, s hogy ádeni, TESCO-s, mérnöki kiküldetésem emberileg, szakmailag és pénzügyileg is sikeresen fejeződött be. A jó Isten nyugosztalja.
Mama könyve
Részlet Bánk fiam 24. születésnapja alkalmából írt levelemből.
Szeretnék 24. születésnapodon egy pár dolgot elmondani családunkról. Dédapám, a te ükapád, Kléger József földbirtokos, népfelkelő volt, majd mint Klapka György alszázadosa, Komáromnál, 1849-ben esett a császáriak fogságába. Kufsteinből (a várbörtön romjait csak autóból láttam az osztrák-német határ mellett) 1858-ban egészségügyi okokból császári kegyelemmel szabadult. A Google-on, a 48-as tisztek között megtalálhatod. Lánya, nagymamám, Kléger Ilona, asszony-nevén Hieronymi Béláné, 1859 március 19-én, Lajosmizsén született, 1963 szeptemberében halt meg, 104 és fél évesen. Veresegyházán temettük, sírját, míg én Kairóban voltam, megszüntették. Tizenkét gyermekéből egy fiú és öt lány maradt életben, közülük a legfiatalabb édesanyám, Hieronymi Margit, (Dr. Mészárovits Tiborné) született 1897 szeptember 23- án, Budapesten, meghalt 1986 máj. 13-án, két hónappal születésed előtt. Nagyapám, Hieronymi Béla, kúriai bíró volt, két bátya ifj. Ottó és Kornél orvos, egyik a gazdagoké, másik a szegényeké, még pénzt is adott a gyógyszerre. Öccsüket, Károlyt, részletesebben megtalálod a Google-on több helyen is, édesapjukkal, Ottóval együtt, aki Görgey hadmérnöke volt, és Világosnál esett Paskijevicsék orosz fogságába, akik átadták a császáriaknak, 50-ben, egészségügyi okokból császári kegyelemmel szabadult vizsgálati fogságából a pesti Neugebaude-ból, és pár napon belül belehalt ott szerzett betegségébe. Károly a sikeres mérnök, Az Osztrák-Magyar Vasutak magyar vezérigazgatója, az első magyar Vasúti Hídszabályrendelet megalkotója, majd szabadelvű-konzervatív politikus a Wekerle, Tisza István és Khuen-Héderváry kormányokban vállalt miniszterséget, állami díszsírhelye Deák Ferenc mauzóleuma környezetében a legnagyobb, a második körben találod, a mauzóleumhoz vezető főúttól jobbra. Mikszáth Kálmán néhány írásában, például az Új Zrinyiászban is, szeretettel emlegette. Ő volt Magyarország első szakember minisztere. Harmadik minisztersége íróasztalától két nap alatt vitte el a halál, 1911-ben. Herceg Ferenc Újidők című családi lapjának két eredeti lapját ma is őrzöm. A nekrológ fényképein a Nemzeti Múzeum lépcsőin felállított ravatala és a gyászolók tömege látható, és arról is szól, hogy mikor pártja megbukott és lemondani kényszerült, munkát kellet vállalnia, hogy családját eltartsa és svábhegyi villáját is el kellet adnia.
Vagyontalanul halt meg, a róla halála évében elnevezett Hieronymi utat 51-ben átnevezték Határőr úttá. Nagyanyámtól maradt rám egy kézzel gyönyörűen írt versgyűjtemény, amit barátnőjével, Nikl Bellával kezdett írni, 1871-ben, Jászjákóhalmán, még leány korában. A könyvnek, amit beköttettem, a végén német és francia nyelvgyakorlatok is olvashatók.
Nagyanyámnak mesélte a versegyházi plébános: Volt két jó barát, az egyik kitűnő tanuló, a másik vásott, ezért özvegy édesanyja katonaiskolába adta. A kitűnő tanuló most Veresegyház plébánosa, a vásott pedig Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. Édesanyám, esténkint, sokszor zongorázott, Chopin, Liszt, Beethoven, Csajkovszkij, Gounod hangjaira aludtam el. Azt mondták, abszolút hallása volt, de nem volt pénz a taníttatására, a korán meghalt kúriai bíró után kapott özvegyi nyugdíjból a legfiatalabb gyereknek már nem sok jutott, magától tanult meg zongorázni, és technikai adottságai sem voltak jók, amin a házimunka csak rontott. Nagy művészi átérzéssel játszott, pontos hangokkal, de lassított ütemben. Számomra így is feledhetetlen maradt.
1944 őszén, a Németvölgyi úton, a házunk előtt egy sárgacsillagot viselő, középkorú házaspárt látok. Kérdem anyámat, miért viselik a csillagot. Anyám szokatlanul keményen szól rám: Nem mutogatunk senkire.
Később a ház kinevezte józanul gondolkodó anyámat oroszvárónak, mert ki merte mondani, hogy Hitler elvesztette a háborút. Nem volt ez veszélytelen akkoriban. Úgy hívták: „defetizmus”, és szigorúan büntették, akárcsak a bolsevizmus évei alatti igazmondást is.
45 januárjában már csak mi nem voltunk a pincében a majd 30 lakásos házból. Egy délelőtt iszonyú szovjet tüzérségi tűz indult, úgy döntöttünk, lemegyünk mi is. Én már szaladtam volna, anyám az ajtóban elkapott: Ezt a teát idd meg legalább, lehet, hogy egész nap nem jutsz máshoz. Addig nagyon nyugodt voltam, de akkor majdnem félrelöktem édesanyámat. Végül belém diktálta a teát. Amint iszom, egy hatalmas robbanás, egy aknagránát csapódott az egyik, a Várra néző lépcsőházpihenő ablak parapetjének tetejére. Ha anyám nem tart vissza, akkor most aligha írom ezeket a sorokat. „Saját tűz”. A nyugati fronton állítólag legalább annyi szövetséges katonával végzett, mint a német.
Édesanyám mesélte még 45-ben: Megkérte a pince előtt őrködő ukrán katonát, hogy engedje fel őt a harmadik emeleti lakásunkba ennivalóért. Ezt az addigra már megismert orosz szavak és jelbeszéd segítségével tette: „klapec” (gyerek, ez én voltam) és kívülről a pince bejáratára mutatott, „kusaty” (enni), és a lépcsőn felfelé mutatott. Az ukrán megértette, de gyanakodott, ezért felkísérte, ami valószínűleg tilos volt számára. Anyám összeszedett mindent, ami még volt, s indult volna lefelé, mikor az ukrán belépett a spájzba, és leemelte az utolsó lekvárt, amit anyám nem vett észre, a legfelső polcról. Anyám azt gondolta, megdolgozott érte, vigye, de az ukrán szó nélkül betette anyám kosarába. 1988-ban mesélem ezt a fél ukrán, fél orosz Tanjának, Ádenben, ahol statikusként dolgoztam egy magyar szállítású épületelemgyárban. Kérdem tőle, mit gondolsz, mikor látott ez a katona utoljára házi lekvárt. A válasz megdöbbentett: Soha! Akkor még nem tudhattunk a harmincas évek sokmilliós, Sztálin kimódolta, ukrajnai éhhalálról. Ez a Bagdadban végzett, arabul, franciául gyönyörűen beszélő, nem éppen cári elveket valló családból származó szovjet lány kért tőlem bocsánatot, persze szigorúan négyszemközt, először, és azóta is kizárólag csak ő: Tomás, én, Tanja, bocsánatot kérek tőled 1956-ért. Angolban gyengébb volt, mint én, de az érettségi oroszom, meg az ott tanult arabom segítségével kiválóan tudtunk angolul kommunikálni.
45 tavaszán találtam egy Frommer 7.62-es szolgálati pisztolyt. Mialatt „ukrán betegségben” (lázas hasmenés) feküdtem eszméletlenül, anyám megtalálta a nadrágom zsebében. Praktikus asszony volt, eladta a Királyhágó tér sarkán posztoló rendőrnek 2 kg zsírért. Az viselhetett fegyvert, de a pisztolyát nyilván már rég kidobta, mert félt az oroszoktól, viszont a fizetést, mint sokan mások is, zsírban kapta, ami nem inflálódott. Anyámnak meg zsír kellet, a pisztolytól pedig örült, hogy megszabadulhatott. Önzetlenül segített első öröklakásom megszerzésében. Értem élt, nem ment még egyszer férjhez. A jó Isten nyugosztalja őt is.
Az én könyveim , ,
1942-ben kezdtem a Németvölgyi-úti „Mackós” iskolába járni. Dolozselek Aranka néni, az első tanítónőm rászoktatott, hogy jobb kézben fogjam a tollat, attól kezdve vagy lassan, vagy rondán, vagy lassan és rondán tudtam írni. Ez csak akkor jutott eszembe, mikor, úgy harmincvalahány éves koromban barátaim elvittek íjászni, és én, ösztönösen, bal kézzel feszítettem az íjat. Aztán, vagy húsz éve, elhatároztam, hogy visszaszokok, és elkezdtem mindenhez bal kézzel nyúlni. Határozott felszabadulást érezem, azóta kétkezes vagyok, kivéve persze az írást.
Makovecz Imre (Maki) osztálytársam volt a Mackósban, iskolatársam a Petőfi gimnáziumban, párhuzamos évfolyamra jártunk az egyetemen. Egyszer, már a hetvenes évek végén, a Makk 7-esben látom, letörve. Kiderült, hogy a főmérnöke csúnyán leégette a fővárosi zsűri előtt a már akkor is az organikus építészetet kóstolgató Makit, és kiszekírozta tervezőirodából, állástalan lett. Megörült, mikor felajánlottam, hogy behozom oda, ahol én akkor már statikus osztályvezető voltam. Később végiggondoltam még egyszer, hogy abban az acélszerkezetben gondolkodó, ipari tervező társaságban, ahol az akkori szokástól eltérően statikus uralom volt, ezt a frissen sérült, érzékeny embert megint csak kikészítenék. Legnagyobb sajnálatomra ezt el kellet neki mondanom, és vissza kellet vonnom az ajánlatomat. Megértett, jó viszonyban maradtunk.
Szabados Tamás kiborult, mikor későbbi tanítónőnk azt mondta neki, hogy olyan foglalkozás, hogy operatőr, nincs. Ő ragaszkodott hozzá, hogy van, és jó nevű, ismert operatőr lett belőle.
Kálmán néni, a pedellus, pedig egy reggel jelentette, hogy valaki az iskola bejárat előtti mackó szobor fejére kakált. A tettes soha nem derült ki.
1944 nyár vége. Veresegyház. Anyai nagyanyám nyaralójában nyaralunk. Időnkint rádió műsorszünet, majd „Achtung, achtung Lichtspiele, Krokodil grosse”; „Légiveszély, Baja, Bácska”, vagy „Légiveszély Sopron” „Légiriadó Budapest”, majd megszólalnak a szirénák, lebújunk a kertben ásott, az ugyanott kivágott akácfa törzzsel, gallyakkal, rászórt földdel fedett, kezdetleges „óvóhelyre”. Repeszek ellen véd, mondták. A felhőtlen ég tízezer méteres napfényében csillogó, négymotoros amerikai Liberátorok csoportjai húznak, zúgásuk ütemesen fel-felerősödve az ablaküveget meg-megremegteti, majd elhalkul. Ma már tudom, hang interferencia, ablaküveg rezonancia. Ne nézz ki az óvóhelyről, még meglátnak és idebombáznak – fontoskodik egy idősebb szomszéd férfi, akit nagyanyám befogadott a bunkerba. Nem értem. Őket olyan kicsinek látom, ők hogy látnák meg a fejemet. De azért visszahúzom.
Reggeli után indulok a tóra, visszanézve Ági nénit látom, amint rám mosolyogva belép a kertkapun. Hazamenve nem értem, anyám miért nem akar róla tudni. Mikor anyám megtudta, hogy a történetet elmondtam a harmadik szomszédban nyaraló újpesti fiúnak, nyilas szülei jelenlétében, nagyon ideges lett. Emlékszem, a nyilas család sokatmondóan összenézett, de nem szóltak semmit, és nem történt semmi. Ági néni unokatestvérem, egyben keresztapám felesége, akkor még nem tudtam, hogy szülei zsidók, őt ugyan születésekor megkeresztelték. Anyám úgy döntött, hogy, ezért is, az ő legfiatalabb nővére, aki nem ment férjhez, lesz a keresztanyám. Igazából még azt sem tudtam, mi az, hogy zsidó. Korábban, majd később is többször vendégeskedtünk náluk. Férje, unokatestvérem, Géza, mint diplomás, tartalékos tiszt, akit, mikor Felvidék, Erdély, Délvidék visszatért, mindig behívtak, és mivel terepet, térképet, tájolót jól ismerő, jó gyalogló, nagy turista volt, intelligens, kiváló szervező és parancsolásra termett, elő is léptették, addigra századosként harcolt a Brjanszki-erdökben, Moszkvától délnyugatra, a partizánokkal.
Egy alkalommal, fehér zászlóval, kikúszott a vonalak között fekvő forráshoz, és az addigra negyedik idegen nyelvként könnyen tanult oroszt törve, időbeosztást készített a partizán vezérrel: nyolctól tízig ti jöttök vízért, tíztől tizenkettőig mi, jövő héten cserélünk, felesleges egymást lelövöldözni a forrásnál. „Aki az ellenséggel a legkisebb egyetértésbe bocsátkozik, felkoncoltatik”, szólt a Szolgálati Szabályzat, akárcsak, vélhetőleg, a Világháború valamennyi hadseregében. Jobban kellet félnie egy magyar spiclitől, mint egy szovjet partizántól. 43-ban mégis magas kitüntetetést kapott, a Signum Laudis Kardokkal nevűt, egy hét szabadság is járt vele. Nagy szó volt ez utóbbi, akkortájt. Akkor lett terhes Ági néni, majd míg a férje a fronton harcolt, ő itthon bujkált, többek között családunknál is. Nem hurcolták el, lánya egészségben megszületett, mind ketten még ma is élnek, de Mauthausenből édesapja nem tért haza, édesanyja egy védett házban vészelte át zsidóüldözést. Halványan az édesapjára, egy magas, kopasz férfire is emlékszem. Keresztapám 1948-ban tért haza a szovjet fogságból, viszonylag jó egészségben, de hónapokig csak a padlón tudott elaludni, ahhoz szokott.
Erről jut eszembe a másik, Horthyval kapcsolatos történet. 1938-ban, a budapesti Eucharisztikus Kongresszus alkalmával itt járt Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa, és Horthyék vendége volt a Várban. Horthy inasának, aki a bíborost is kiszolgálta, feltűnt, hogy a vendég ágya reggelente érintetlen, ezért egyszer bekukucskált a kulcslyukon, és jelentette Horthynak, hogy a bíboros az ágya előtt, a földön aludt. A bíboros is férfi, de próbálja megregulázni magát.
Pesten az iskola a légiriadók miatt nem működik, viszont a pincében a riadók alatt Csekő Géza barátom magtanított sakkozni. Ha vége volt a riadónak, mi maradtunk, ha nem volt vége a partinak, amit a házmester a villany miatt nem nagyon szeretett, viszont általában a sziréna még a játszma vége előtt ismét megszólalt és az egész ház ismét a pincében volt. Nagy ház volt, fsz. + fél- emelet, +öt emelet, huszonnyolc lakással. A földszinten, egy darabig, ott lakott Szabó Lőrinc.
A házat a Berlinben végzett Dr Möller Károly tervezte és építette, aki az első magyar Építési zsebkönyvet is írta, és Mercedesszel járt. A Pilsudszki úton (ma Stromfeld Aurél út) élt feleségével és lányával egy Bauhaus stílusú ikervilla felében. Mikor 45-ben néhány szovjet katona el akarta hurcolni a két nőt, ő pisztolyával lelőtte őket. Persze őt is lelőtték, a házat rágyújtották, a két nőnek nyoma veszett. A villát évtizedek múltán hozták csak rendbe, nyilván a rendezetlen tulajdonviszonyok miatt, ma is áll, ízléstelen ráépítésével együtt.
Az utcán plakátot láttam: Egy véres férfikéz, melyről cafatokban lógott a bőr. Aláírás: Az óráimat akarták. Állítólag egy újpesti órás kezét nyomták forrásban lévő vízbe.
Anyám végül beadott egy közeli magániskolába, ami nyitva tartott, ott egy francia nő is tanított, akit a többiek Miss Camillának szólítottak. Anyám kérdezte a másik nevét is, mire én azt mondtam, hogy miss. Anyám jót mulatott rajta. Hiába, akkoriban nem volt TV, és a háború is nagyon elzárt bennünket Európa többi részétől.
Édesapám, szokás szerint, nálunk töltötte a Karácsony estét, és elmondta, hogy az 59-es villamos csak a Csörsz-u.-ig jár, mert a végállomáson már ott vannak az oroszok. Ági néni később elmondta, hogy aznap este járt náluk egy szovjet felderítő járőr, de azután visszahúzódtak. Ők a Lejtő-út és a Sashegyi-út sarkán ma is álló szép, kétemeletes Bauhaus villában laktak, tőlünk fél óra sétányira. Mások mesélték, hogy mikor ismerősüket akarták felhívni, egy orosz hang jelentkezett, mert a telefonvonalak, ha nem sérültek meg, éltek a frontvonalon keresztül.
Megszűnt a villany, gáz és vízszolgáltatás. Anyám a koksztüzelésű etázsfűtés konyhai kazánjába nyúlva, az izzó koksz tetejére helyezett lábasban főzött, közbe összeégette a kezét, a kazán fűtötte konyhában éltünk, gyertyával világítottunk, a fürdőkádban tároltuk a vizet és együtt cipeltük az Istenhegyi-út sarki Vízmű-telep tárolómedencéjéből, vödörszám. Néha futni kellett, mert lőttek, és fájt a karom a nehéz vödröktől.
A liftgépház találatot kapott, a lift leszakadt, csak a 70-es évek végén javították meg. Miután, utolsókként, mi is leköltöztünk a pincébe, az elpusztult lovak húsán éltünk, és tűzszünetben feljártunk a lakásban tárolt maradék tartalékokért és vízért. A szomszéd 14/b óvóhelye belövést kapott, sok volt a halott, a sebesülteket áthozták hozzánk a bombázások idején megnyitott épületközi, összekötő, pincei vészkijáraton keresztül. Már nem tudom, ki írta az arról az időkről szóló, idekívánkozó néhány sort:
Az emberek eltűntek, mint az álom,
A házak elrepültek könnyű szárnyon.
A földre néztem, jeleket kerestem,
Így jártam a bombázott Budapesten.
Addigra az angolszász bombázók helyét a szovjet tábori- és nehéztüzérség vette át, mely utóbbiról azt tanították nekünk, hogy az ő Sztálin elvtársuk megmentette Budapestet, mikor Berlin alá vezényelte azt. Berlin elfoglalása stratégiailag biztosan fontosabb volt, mint Budapest, melynek eleste már csak rövid idő kérdése volt, de hogy bőven maradt itt is, azt nem csak a rombolás mértéke, hanem az utcákon heverő, nagyszámú, fel nem robbant nehéztüzérségi gránát is bizonyította. A ház nyugati, hegyek felőli homlokzata leomlott, egész a félemelet tetejéig, a mellettünk lévő lakásból például két teljes szoba eltűnt, akárcsak a mi déli fekvésű lakásunk erkélyének harmada. A magasabban fekvő emeletekből több hiányzott, mint a lejjebbiekből.
Megjöttek a szovjetek, és a hírek, kiket erőszakoltak meg. Egy tiszt a leszakadt lift drótkötelével korbácsoltatott meg egy erőszakoskodót, majd ugyanazzal a csinos lánnyal ugyanazt tette. A „Davaj csaszü! (Ide az órákkal!)”, meg a „Maljenkij robot! (Egy kis munka!)” szállóigévé váltak. Az utóbbi általában több év szibériai kényszermunkát, a „krumplihámozás” az elvittek csoportos megerőszakolását jelentették. Beletojtak anyám pianínójába, stb.
Elsők között költöztünk fel a pincéből. Édesanyám a nehéz előszobafogast is odatolta éjszakára, a kulcsra zárt, kétszárnyú bejárati ajtó elé. Reggelre az ajtót benyomva, a fogast kissé eltolva találtuk, ami igazolta anyám aggodalmait.
A szinte azonnal megindult romeltakarítást mi, gyerekek, játéknak tekintettük, örömmel adogattuk, szortíroztuk a téglákat. Puska, pisztoly és gépágyú lőszert, kézigránátot szedtünk szét, ahogy egy vidékről menekült, ott korábban már tapasztalatot szerzett, idősebb társunk mutatta. A kiömlött puskaport meggyújtottuk, remekül szórakoztunk, a felnőttek a megélhetéssel voltak elfoglalva. Vasat gyűjtöttem, eladtam, a pénzt anyámnak adtam. Azt hallottam, hogy az értékesebb horganyt a horganyzottól mágnessel lehet megkülönböztetni. A 20-ban egy harmadik emeleti lakásból csak az előszoba fele, meg a villanyóra maradt meg a falon, amiben, mint az idősebbek mondták, mágnes van. Nosza, Fülöp Tibi haverommal leszereltük, én hazavittem, és szétszedtem. Tényleg volt benne jó erős mágnes. Este megyek át Tibihez, apja nyit ajtót, a Tibi bőg. Detektív vagyok, viszonozza bemutatkozásom egy idegen férfi. Kiderült, hogy egy nálunk fejlettebb tulajdonérzékkel rendelkező idősebb hölgy meglátott bennünket, amint szereltünk, és nem volt rest feljelentést tenni. A detektív hazakísér, kérésére hozom neki a kosarat, amiben a szétszedett óra darabjai vannak, meg anyám kalapácsából, harapófogójából, és két, a Singer varrógépéhez tartozó csavarhúzójából álló szerszámkészletem. Ezzel szedted szét, hüledezik a férfi, látom, alig tudja visszatartani a nevetését. A haverom azt is bevallotta, hogy az aznapi fémet egy romos, elhagyott üzlethelyiségben lévő téglarakás alá rejtettük el, mert az átvevőhely már bezárt, és beszámolt a téglák alatt talált táskaírógépről is. Na, másnap anyámmal azt be kellet vinni a rendőrségre, s láttam, hogy míg a jegyzőkönyvet vesszük fel, egy másik civil ruhás már szereli is ki az írógépszalagot a gépből, amit, mint talált tárgyat, állítólag egy év múlva visszakaphatunk, ha nem jelentkezik érte senki. Nagy kincsnek számított akkoriban minden ilyesmi, még az alkatrésze is.
Édesanyám Siemens vasalója elromlik. Szétszedem, látom a fűtőszál elszakadt, összekötöm, vigyázva, hogy az azbeszt szigetelőlap ne sérüljön, a csupasz szál ne érjen a testhez. Működik. Attól kezdve én lettem a házi villanyszerelő. Tízéves sem voltam, mikor Sztrókay Kálmán „100 kísérlet” és „Még 100 kísérlet” című könyve alapján villanymotort és milli-ampermérőt barkácsolok. Működnek. Íróasztalom fiókja tele van dróttal, banándugóval és hüvellyel, csengő-reduktorral, meg egyéb villamos vacakkal.
Beíratnak a Szent Imre herceg útjai (ma Villányi út) Ciszterekhez, ahol Kápolnai Tecelin osztályfőnököm megkéri apámat, vigyen el onnan, különben megvágnak latinból és matekból. Édesanyám kiválóan értett a csecsemő meg kisgyerekápoláshoz, de nem tudott tanulásra szorítani egy kiskamaszt. Pannonhalmára kerülök, ahol rögtön jó tanuló leszek, olaszul tanulok a luccai Dottor Albo Centonitól, bencés szerzetes szeretnék lenni, majd mikor államosítás után részeges semmirevaló civil tanárokkal tömik meg az iskolát, apám elvisz Sárospatakra. De hisz azok reformátusok! Nem baj, fiam, de egyházi, ott még van színvonal. Nyáron három év angolt kell behoznom, Patakon egy Mr. Man tevékenykedik, amíg ki nem utasítják, de addig iskolát teremt társával együtt. Két brit állampolgár 60 km-re a szovjet határtól nem volt kívánatos. „Édesapád azért fizet engem, hogy megtanítsalak téged angolul. És én meg foglak tanítani téged angolul”, villantotta rám monokliját negyvenkilenc nyár elején a magas, szikár Aurél bácsi, (Galtner Aurél) és én majd összepisiltem magam a félelemtől, de a pataki különbözeti vizsgát 6-osra tettem le, a legjobb jegy akkor a 7-es volt. Aurél bácsi bátya 15, ő 9, az antitalentum húguk csak 4 nyelvet beszélt, jómaga a háború előtt diplomata volt Londonban, és felhangolta anyám szovjetjárta pianínóját, ui. abszolút hallása is volt.
Huszonöt éves koromban, mikor ismét találkoztunk, elmesélte, persze angolul, hogy egy hölgy, Londonban, meghívta, és pongyolába öltözve fogadta. Az inas hozta, vitte a teát, majd eltűnt, és egy idő múlva ő úgy érezte, hogy neki onnan mennie kell. Megkérdezte a másik hölgyet, aki kérésére kieszközölte számára azt a meghívást, mi lehetett a bibi. „Maga konok állat, hát nem tudja, ha egy hölgy pongyolában fogadja, akkor őt azonnal le kell vetkőztetni?” A következő, kieszközölt meghíváson, a hölgyön egy reverendaszerűen, sűrűn végiggombolt pongyola volt. A tea után ő óvatosan kigombolta a legfelső gombot, mire az egész pongyola szétnyílt.
Az X.Y. elvtárs ilyen-olyan számú rendeletére átirányítva a lakóhely szerinti iskolába, áll az indexemben, a Sárospataki Református Főiskola nagy, angyalos pecsétjével, jelezve az elitiskola ellenes kampány befejező aktusát. Érdekes, a pannonhalmi felső négyet addigra visszaadták. Én a Petőfiben érettségiztem, Budapesten, ahol magyartanárnőm, akit tetejébe Tagscherernek hívtak, azzal gyötört, hogy magyarosítsak Mészárosra, hiába magyaráztam, hogy céltalan, mert a szótő „mjaszo”, hús, az szláv szó. Egy felettünk lévő osztályban a fiúk az ablakon menekültek a kötelező május elsejei ünnepség elől, egyikük pedig a katedrára tette és lekakálta a fali Rákosi képet. Nagy botrány volt és Mayer Miki haveromat is kitiltották az ország összes iskoláiból, legalábbis egy időre, pedig ő tiltakozott, mondván, hogy ebből nagy baj lesz. Csupa jó iskolába jártam, hála édesapámnak, akit közben kirúgtak a Bankból, de rám mindig szorított pénzt, csak szegény, egyedül élő édesanyám hiányolt engem, míg nem laktam otthon. Viszont amint hazakerültem, egy szobában kellet laknom egyetemista albérlőivel.
1953. ősze. Ki kellett találni, hova menjek egyetemre. Pannonhalmi magyartanárom, Markó Lehel atya szerint Isten áldotta írói tehetség voltam. Csakhogy én már tudtam, hogy ha akkoriban valaki nem azt írta, amit elvártak tőle, jobbik esetben agyonhallgatták, de rosszabbik esetben előfordult, hogy agyonverték. A Petőfiben, a történelemtanárom és osztályfőnököm Szentkirályi tanár úr, az „Ubul”, diplomatának szánt, de mikor az osztály DISZ titkára meghallotta, azt mondta, hogy azokat Moszkvában képzik, és, tette hozzá gunyoros mosollyal, különben is… És én rögtön rájöttem, hogy igaza van, és különben is, nem kívántam a Rákosi-rendszert diplomataként szolgálni. Szenvedélyesen érdekelt a fizika, elektromosságtan, elektronika, nukleáris fizika, és többet is tudtam ezekről az átlagnál. Megértettem egy rádiótechnikai szakkönyvet, és benne egy 7+2-es elektroncsöves világvevő szuper rádió kapcsolási rajzát olyan szinten, hogy tudtam mi lesz a baj, ha valahol megváltoztatom. A TTK azt írta, hogy a felvételim sikerült, de sajnos hely hiányában…. Azt nem tették hozzá, hogy sajnos DISZ tagság és származás hiányában sem. A numerus clauzus bolsi formája. De van pótfelvételi az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Mérnök (ma Építőmérnök) karán. Közben, egy hónapra, festőinas lettem, megtanultam létrán járni, enyvvel, budaifölddel, festékkel bánni, és a mesterem, Molnár bácsi, nagyon csalódott volt, mikor megjött a felvételi értesítésem. Hogy a szabadkézi rajzom, vagy az segített, hogy egyik sorkatona unokatestvérem a szovjet fronton hadapródja volt valakinek, aki az egyetem pénzügyi osztályán dolgozott, ma sem tudom. Matek-fizikából ott már nem kellett felvételiznem. Apa, építészmérnök leszek. De nem tudsz rajzolni! Nem baj, majd megtanítanak az egyetemen. Csak katonának be ne hívjanak, az elveszett két év lenne…. Miért beszélnek a többiek többes harmadikban az építészekről? Apa, mégsem leszek építész. Ugye mondtam, hogy nem tudsz rajzolni! Nem az a baj…. Így lettem botcsinálta (építő)mérnök, a botot úgy hívták, hogy az ő Rákosi Mátyás elvtársuk. A konkurencia és az eredményeim szerint jó mérnök lettem. Szakmai önéletrajzommal senkit sem untatnék, itt csak annyit, hogy három statikus osztályvezetőséget mondtam fel, kezdtem előröl, voltam Ádenben egy magyar szállítású épületelemgyár statikusa, hoztam rendbe Ádent egy olyan polgárháború után, amiben levegő-föld rakétákat is bevetettek, terveztem 55 m magas, 1600 tonna súlyú acélszerkezeteket, máig is a legmagasabbakat itthon, 10.000 m2-es könnyűszerkezetes épületet földrengésre méretezve, Algériába. Utolsó nagyobb munkáim egyike egy pesti, 208 lakásos lakópark építésének prodzsekt menedzselése volt. Szállítottam a Case-Poclainnek és a Volvónak földmunkagép kanalakat, jártam is náluk többször, angol, külügyi felsőfokú vizsgám után Antalék behívtak a külügybe, Hornék nyugdíjaztak a kairói követségről, időm lejárta előtt. Sürgős lehetett nekik.
Azt tervezetem, átmegyek fizikusnak, másodévesen második lettem (az első Szabó Iván volt, későbbi politikus) az országos egyetemi fizika versenyen, de közbe jött 56, a díjon mindenesetre vettem egy sílécet.
56-ig heti három óra honvédelemből vizsgáztunk, kétszer egy hónapos nyári kiképzés, persze szovjet egyenruhában, csak a sapkán volt a vörös, szovjet csillag hátterében egy kis piros-fehér-zöld. Diploma utáni féléves tiszti kiképzést követően tartalékos tisztek lettünk volna, de 56-ban túlképzettnek bizonyultunk, a további kiképzésünk félbeszakadt. Engem 30 éves koromban még behívtak, mert nőtlen voltam, akkor lettem tartalékos alhadnagy. 56 nyarán a mezőtúri lövészezred fogdájában találtam magam, mert fél kiló trotilt loptam, gondoltam jó balhé lesz a nyári túrán, ha bedobom a tábortűzbe. Fel ettől nem robban, de ijesztgetésre jó, és sűrű, büdös, fekete füstöt ereget. Két hét szigorút kaptam, kelés 5-kor, fekvés 11-kor, meleg étel minden második nap, közben kenyér és víz, megváltás volt, ha a 2×2,5 m-es, bútorozatlan cellámból akár a legpiszkosabb munkákra kivittek dolgozni. Éjszakára kaptam egy asztallapot és pokrócot, „könnyítésnek” két téglát a fejem alá, a cellában egész éjjel égett a villany. Szerencsém volt, egy sorkatona egyetlen, a kimosott zubbony zsebében talált géppisztoly lőszerért egy hónapot kapott a „futkosón” azaz a Fő-utcában, ahol csak futva volt szabad közlekedni. Szerencsére hamarabb kiengedtek, mert lejárt az egy hónap kiképzési idő, de a hideg cellában így is összeszedtem egy nedves mellhártyagyulladást. A János-kórházból hat hét után kikéredzkedtem, hogy évet ne veszítsek, de az egyetem kapuja zárva volt, csak évfolyamtársaim igazolására engedtek be, mindenki az udvaron, október 23-a volt. Lásd az alcímben hivatkozott [2] és [3] könyveket is, a 2008. elején készült [4] interjút, mivel nehezen hozzáférhető, itt idézem:
1956-os kitüntetettjeink
„EMBERNEK MARADNI”
Beszélgetés Mészárovits Tamással
Sólyom László köztársasági elnök 2008. októberben két volt külügyest is kitüntetett az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából. „A nemzet sorsát és történelmét meghatározó dicsőséges forradalmunk alatt példamutató helytállásáért a magyar nemzet köszönetét” és 1956-os Emlékérmet kapott Katona Tamás történész, nyugalmazott nagykövet, volt politikai államtitkár, és Mészárovits Tamás tervezőmérnök, 1994 és 1997 között a kairói nagykövetség gazdasági vezetője. Az esemény kapcsán Mészárovits Tamással beszélgettünk.
Életrajzát olvasva azonnal szembeötlik: 1954-ben érettségizett, a forradalom idején – műegyetemi diákként – alig húszéves, de már „katonaviselt” ember. Híd- és
Mészárovits Tamás az ötvenes években
szerkezetépítő szakos mérnöki oklevelét 1959-ben, hegesztő szakmérnöki oklevelét 1967-ben szerzi. Tervez és osztályt vezet többek között a Magyar Hajó és Darugyárban, az ALUTERV-ben, vezetői feladatokat is ellát a KIPSZER-ben és a SZÖVTERV-ben. 1984 és 89-között Jemenben, az Ádeni Épületelem Gyár majd az ottani Építési Minisztérium vezető tervezője. Jó angoltudása és ádeni tapasztalatai alapján kerül a külügybe a 90-es évek első felében. Ifjú egyetemistaként csöppen a forradalomba. Október 23-án a proletárdiktatúra kemény szakaszában nevelkedettek zsigeri félelmével, saját bátorságuktól is riadtan, tizesével összefogódzva vonul hallgatótársaival a Műegyetemtől a Bem tér irányába, a Fő utcán először rácsodálkozva az azóta jelképpé vált lyukas lobogóra, és az annak tisztelgő rendőrtisztekre. Beszél barátságos szovjet tisztekkel, akik a Margit körúton arról érdeklődtek, hogy a sarki nagy élelmiszerüzlet kirakatában látható áruk tényleg megvásárolhatók-e. Október huszonötödikén a Kossuth-téri lövetés sebesült és halott áldozatait segít elszállítani. Mint emlékirataiban is megírta, azóta tud félni, mióta látta, mit csinál egyetlen repeszgránát két tucat emberből. A Kerepesi úti temetőnél igazoltatás közben ávósokat kereső kamaszok tüzet nyitnak teherautójukra, megsebesül. Még sántikálva, a Műegyetemen segít dobtáras géppisztolyok kiosztásában, katonasági tapasztalatai alapján az elsőéveseket oktatja annak használatára. Profi Molotov-koktélokat szerelnek össze az egyetem pincéjében, nemzetőr-igazolványt is kapnak. A militarizált felsőoktatás „Honvédelem” tantárgyából tanultak alapján őrséget vezényel, majd stratégiailag elemezve géppisztolyos esélyeiket a tankok ellen, társaival úgy dönt, hogy nem lövetik szét az egyetem épületét és visszavonulnak. „Féltünk és jól ítéltük meg a helyzetet”- írja megragadóan őszinte és mérnökien sallangmentes stílusú visszaemlékezésében.
– Mit érzett, mire gondolt az 1956-os Emlékérem átvételekor?
Mészárovits Tamás ma
– Nem a sebesülésemre – mondja. – Megsebesülni azt jelenti, hogy rosszkor van az ember rossz helyen. Azokra a névtelenekre gondoltam, akik a magyar történelem nemritkán embertelen időszakaiban megpróbáltak mindig embernek, a külső és belső elnyomások idején pedig magyarnak is maradni. Azokra, akik nemzetünk, hazánk, vagy embertársaik szolgálatában – történelmi tébolyok, bosszúk áldozataként vesztették életüket, s nemritkán névtelen tömegsírok mélyén nyugszanak. A kivégzettekre, az elítéltekre, az életük végéig megnyomorodottakra, az összetört egzisztenciákra, a tönkretett családokra, a hazájából néhány hét alatt kifutott kétszázezer emberre.
Nagyrészük semmilyen elismerésben sem részesült, sőt gyakran nyomorban élte le életét. És persze azokban a percekben a családomra is gondoltam: dédapáimra, a 48-as honvédtisztekre, egyikük a 48-as Honvédegylet utolsó elnöke, aki 8 évi várfogság után, császári kegyelemmel szabadult, apámra, akit tekintettel szakkönyveire és 1944-45 telén tanúsított emberi magatartására a háború után a Nemzeti Bankban soron kívül léptettek elő igazgatóvá, majd 1952-ben kirúgtak, mert nem volt hajlandó belépni a pártba. És fegyvertelen telekszomszédomra is emlékeztem, akit 1956. október 24-én egyetlen célzott lövéssel tettek tolókocsis nyomorékká haláláig, egy fél évszázadra.”
Mészárovits Tamás ádeni kiküldetése alatt a jemeni polgárháborúban is helytállt: magyar állampolgárokat mentett ki és golyózáporban vitt vizet az égő helyi kórházban operáló magyar orvos családjának. Emberi magatartásáért 1987-ben is kitüntetésben részesült. (AGy)
Szomszédomat Torma Lajosnak hívták. 2008. elején ez egy nagyon bátor interjúnak számított Abelovszky Györgytől. Egy, a külügyben dolgozó diplomata a karrierjét kockáztatta ezzel, hiszen csak nem sokkal előtte mocskolta és rágalmazta gátlástalanul és máig is büntetlenül az ő Havas Szófia elvtársnőjük, Horn Gyula elvtársuk unokahúga az 56-os, Szovjetellenes, magyar, nemzeti felkelést a Parlamentben.
Ami a felkelés alatt történt velem, amit láttam, tapasztaltam, azt részletesebben megírtam 18 oldalon a [2]-ben, és az meghaladja ennek az írásnak terjedelmi kereteit. De az azért idekívánkozik, hogy 57. áprilisában, mikor már túl voltunk a MUK-on ( márciusban újra kezdjük), és nem történt semmi, egy volt nemzetőrtársam négyszemközt megkérdezett, hogy nem akarok-e belépni a most megalakult KISZ-be, amit az évfolyamon ő szervez. Nem akartam hinni a fülemnek. Csak valami nagy szomorúságot éreztem: „Lajoskám, ne haragudj, de ez nekem nem megy.” A kutatóintézeti állást persze ő kapta megy, az állásosztó bizottság elnöke, aki később Ford ösztöndíjjal fél évet töltött az USA-ban, a szemembe nevetett. Lajos később függetlenített párttitkár, majd a váltás után évekkel igazgató lett. Én nem kaptam semmilyen állást, pedig lasszóval fogták a statikusokat, végül egy, a házban lakó idősebb gépész srác, Csoboth-Róbert Ödön vitt be a cégéhez.
Mikor 59. május 3-án, az első munkanapomon, a párttitkár felhívott az irodájába, azt mondtam, nem érdekel a politika, ahogy édesapám tanácsolta („Így előbb-utóbb békén hagynak” mondta és igaza lett.) pedig nekem, a kezdőnek is ugyanazt ígérték, mint neki igazgató korában: „Mészárovits elvtárs, magából ebben az országban miniszter is lehet!” Ezzel indított, még ma is tisztán emlékszem. Némi prémiumomba került az ügy, de nem bántam, a párt akkor és ott csupa gyenge munkaerőből állt, és tetejébe még karrieristák is voltak. Az akkor végzett mérnökök fizetését a szokásos 1600 Ft-ról 1300-ra csökkentették, mi voltunk a bűnös nemzedék. Csak azért, mert műegyetemi nemzetőr volt, senkit nem bántottak, csak hát az ilyennek, ugyanazért az eredményért sokkal többet kellett dolgoznia és tudnia. Ezt sem bántam, nyugodtan tükörbe nézhettem, nem támadt köphetnékem.
Első házasságom egy kislánnyal, aki csak nagyon szép volt, hamar csődbe ment, (egy fél Sas-hegyi öröklakásomba került) nyolc évvel később mind ketten újra kezdtük, ő egy 56-ban disszidált építésszel, azóta Los Angelesben az ötödik férjétől is elvált. A fiunknak, akit kiengedtem, mert (2010-hez képest) harmincvalahány éve úgy éreztem, hogy nem tagadhatom meg tőle ezt a lehetőséget, egy levelemet sem adták oda. Vagy 8 éve, cseng a telefon, a fiam az, aki később megköszöni, hogy vasárnapi sétáink alkalmával azt meséltem neki, mitől zúg a transzformátor, meg hogy Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó, meg hogy hogyan lehet az alfa-részecskék becsapódását megfigyelni egy világító vekker mutatója, egy kis kartondoboz, meg egy közönséges nagyító segítségével. Ezek annyira megragadták a fantáziáját, hogy ez a gyerekkori emlék vitte őt arra a pályára, amelynek eddigi csúcsán GPS–es Senior Management Hardvare Engineer volt a Grumman-nél, ami a Northrope-pal a legmodernebb atom-tengeralattjárót, a Virginiát, és az idősebb Bush-ról elnevezett nukleáris hajtású legújabb repülőgép- hordozót is gyártotta. A válság alatt negyedévenkint 500-ával küldték el az embereket, azután majd’ egy évre rá is sor került.
Most második házasságomban élek, egy lányunk van és egy fiunk, az előbbi férjnél van, számítógépen dolgozik, az utóbbi, aki fennállásom fél évszázados évfordulója után 13 nappal született, július 16-án, Mohamed futásának napján, még otthon van, ott is dolgozik, szoftveres szakmában. Unoka sehol nincs.
Első osztályvezetőségemből átcsábítottak egy másik tervezőirodába, azzal, hogy ha megtervezem angolul, angol szabványok szerint egy indiai timföldgyár acélszerkezetét, egy fél évre kiküldenek Indiába. Akkoriban ez egy komoly lehetőség volt. Megterveztem, hiszen 29 éves koromtól szépirodalmat, ponyvát csak angolul olvastam. Már a takarítónők is utaztak, csak én nem. Közben váltam, és vagyonom roncsait egy angliai négyhetes útra költöttem. A hatalom még nem tudta, hogy válok, így kiengedett, családom, lakásom itt maradt horgonynak. Vonat, komp, Viktória pu. youth-hostelek, ami iskolai tantermekben emeletes vaságyakat jelentett. Ellopták a kis táskám, benne az útlevelem, pénz, jegyek, hál’ Istennek nem voltak benne. Ma is megvan az iskola hivatalos levélpapírján az igazolás, amit a gondnok írt, hogy volt egy ilyen számú útlevelem, ami elveszett. Követség, „hazatérő igazolvány”, követségek vízumért, az Osztrákok nem adnak. Nürnbergben átszállok Prága felé, az nem vízumköteles, a pénzem nem elég, a vonaton ad kölcsön egy idős hölgy 10 USD-t , becs szóra. Lengyel menekült, nyugatnémet állampolgár, Spanyolországban szemorvos. Visszaküldtem neki, mikor apámék Olaszországba mentek társasutazásra. A pénzt disszidált András haverom küldte borítékban. A vasfüggönyön nem volt pénztár nyílás. Kaptam a hölgytől egy olyan köszönő levelet, amiből látszott, hogy már lemondott a pénzéről.
Komáromban leszállítanak, mert azt hiszik, hazatérő disszidens vagyok. A vonat elmegy, egy cseh, mamajai irányvonattal érek haza a Józsefvárosi Teherpályudvarra. Még Angliában, egy youth-hostel-ben egy csinos, vörös kanadai lány megkér, maradjak vele, ő kétnyelvű titkárnőnek jött Londonba. Megérti, hogy nem akarom cserbenhagyni a fiamat, de azt nehezen, hogy nem vihetem ki. Nagyon élvezetem a kinti szabadságot, demokráciát. 72(?)-ben a párttitkár, egy intelligens matematikus, félrevon, mi a véleményem arról, hogy a Petőfi szobornál brutálisan szétvertek egy Március 15-i ünnepélyt. Én szoftvert írok az osztályomnak, ő a teremnyi számítógép főnöke. Na most mit merjek mondani?. „Olyan nincs, hogy Magyarországon, magyar emberek azért verjenek magyar embereket, mert a magyar nemzeti ünnepet a magyar Petőfi szobránál ünneplik,” Na de hát mit kellene tenni? „Azért választottuk meg ezt a kormányt, mert azt gondoltuk, hogy képesek ennek az országnak a dolgait intézni. Ha nem, mondjanak le, választunk jobbakat.” Következő évben március 15-én nem lehetett beteget jelenteni, hiányozni, az egyetemeken minden órán katalógus volt. Ez volt a válasz, a kormányzati szintre emelt nemzetellenesség válasza. Megpályáztam egy finnországi féléves ösztöndíjat. A minisztérium személyzetise, miután rákérdeztem, megerősítette, hogy azért nem javasoltak, mert elváltként potenciális disszidensnek számítok.
Ettől kezdve szinte mániákusan kezdtem keresni azt a külföldi munkalehetőséget, ahol jó angol nyelvtudásomat aprópénzre válthatom, ami számomra csak a TESCO lehetett.
A TESCO egy műszakiakat és egészségügyieket a harmadik világba kikölcsönző, magyar cég volt, ahova bárki jelentkezhetett, de az végül az őt itthon alkalmazó engedélyétől is függött, hogy elengedte-e. Protekció híján 8 évi sorbaállás után lettem 1984 decemberében, Ádenben egy magyar szállítású épületelemgyár vezető statikusa, ottani élményeim részletezése, akárcsak 56, szétfeszítik ennek az írásnak a kereteit. Egyébként mindkettőről több, demonstrációs anyaggal is alátámasztott előadást is tartottam. Nem sokkal odaérkezésem után egy kollegától megtudtam, hogy a Securitate 100%-kal dolgozik, vagyis aki itt kint van az mind „secus”, köztünk viszont vannak „párnaemberek”. Akkor tudtam meg, hogy párnaember vagyok. Néhányunkról van sejtésem, hova tartozhatott, de biztosat persze csak magamról tudhatok.
1986 januárjában, mint 4 évente addig is, akárcsak máshol a választások, kitört egy polgárháború, ami főleg arról szólt, akárcsak máshol a választások, hogy az abiani törzs már lopott eleget, most már mi, lahedzsiek akarunk lopni, mégpedig a segélyekből, amik az ország nemzeti jövedelmének 85%-át tették ki. Ez nem csak dán tejporból készült, tetrapack csomagolású tej, hanem szovjet MIG-ek, tankok, hadihajók formájában is érkezett. Ezt mind bevetették egymás ellen, sőt az informális protektorátust kiépítő szovjet, civil ruhás „tanácsadók” ellen is. Az 1-2 km-re lévő, sziklába épített, angol örökségű lőszerraktárt levegő-föld rakéta találta el, éjszaka a ház körül arabok kergetőztek kézigránáttal és géppisztollyal, a 3 hónapos terhes feleségem és a 4 éves lányom a lakás közepén lévő, ezért viszonylag védett közlekedőben a földre rakott habszivacson sírdogált, a szomszéd házban az algériai ügyvivő karját vállból lelőtte rakéta páncéltörő gránáttal valaki, vélhetően bosszúból.
Ha a sokszintes lőszerraktárnak nem csak a felső része robban be, Ádenből aligha marad valami, így is egy hétig robbant, égett. Villany, víz nem volt, akárcsak 45-ben Pesten, vizet hordtam haza, akárcsak 45-ben Pesten, csak itt a közeli mecset ima előtti mosakodó vizéből, egy széles felvonulási téren keresztben, míg hosszába lőttek, a kórházba operáló szomszéd- házbeli magyar orvos családjának is. Mikor ebből már nem adtak, szökőkút medencéből, a házbeli palesztinok kocsiján (arra nem lőttek) egy betonkeverő csurgalék-vizéből. Palackos gázunk volt elég, de a hűtőszekrény, légkondicionáló persze nem ment. Január 27-én éjszaka,
ruhástól, közel egy km-t be az Indiai Óceán az óta Ádeni Öböl néven elhíresült részének lassan mélyülő vizébe, egészen a mellig érő vízig, a mély járatú tengeri mentőcsónakokig. Mögöttünk az égő Áden, a kikötő tűz alatt. Nyakamban Kata, fél kézzel őt fogom, el ne vigyék a szembejövő hullámok, másik kezemben terhes feleségem keze, ha elbotlik valamiben, el ne tapossák. Na meg egy összekészített, vízhatlan „légó-csomag”, mint 45-ben Pesten (légvédelmi riadó esetére, az ajtó mellé készített csomag), útlevéllel, csekkel, csokival, vízzel, fehérneművel. Utánuk még más magyar családokat is felsegítek a fedett motorcsónak magas fedélzetére, rajtam kívül csak egy-két magyar férfi volt lenn a parton, a vízben egy sem. Az NDK-s teherhajó Djibutiban, Afriában kötött ki, onnan repülővel Moszkva, ott kaptak a követségtől pokrócokat a trópusi ruha fölé, Ferihegyen már várta őket meleg ruhákkal a rokonság. Férfiakat akkor nem vittek. Később részt vettem két, ott nyaraló magyar család kimenekítésében is, több frontvonalon keresztül. Akkor, ott, kétféle ember kellett: sebész az embereknek és statikus a házaknak. Ebben a munkámban 45 és 56-beli élményeim segítettek, akkor láttam, hogy súlyosan sérült házakat is rendbe lehet hozni, nehézfegyverekkel rombolt várost az ottaniak közül csak én láttam, és ilyesmit az egyetemeken nem tanítanak. Mikor látták, hogy én tényleg szakértő vagyok, behívtak az Építési Minisztérium tervezőirodájába, és én lettem a nagy, fehér statikus-varázsló. Feleségem csak egy év múlva, akkor is csak 6 hónapra jött vissza, egyedül éltem. Egy éjjel, mikor már nagyon tele voltam, beviszkizve mentem haza, és bár sejtettem, hogy nem csak én hallom, elénekeltem a Magyar Himnuszt, azután a Szovjetet oroszul, a Pápait, majd eldúdoltam a Halál 50 órájából ismert Wermacht páncélos indulót. Másnap mentem méregteleníteni a szovjet szaunába. Tanja fehérorosz barátja, Zsenya protezsált be oda, beengedtek. Mire kijöttem, a kocsim hátsó szélvédőjére, a sós, 92-97%-os, páratartalmú levegőből vastagon kicsapódott rétegbe, valaki az újával belerajzolt egy nagy, ötágú csillagot és egy nagy horogkeresztet. Világos üzenet. A kocsim, mikor szentestei egyedüllétemben autózni mentem vidékre, egyszer csipogott. Ez is világos. Talán azt jelezték, hogy elborult kedvemben észre sem vettem, hogy áthajtottam a csekkpointon. Visszafele az arab őr rá is kérdezett, te voltál? Nem győztem bocsánatot kérni. Még jó hogy nem lőtt utánam. A PFSZ legmilitánsabb szárnyának főnöke a házban lakik két géppisztolyos testőrével. Néha lejön sörözni, beszélgetni. Te tudod, hogy mi hogy élünk, nősüljek? Na most, mint mondjak neki? Figyelj, Mohamed, ha mi a 150 éves török megszállás alatt nem nősülünk, én most nem vagyok itt. Százötven év, kerekedik el a szeme. De megértette, nyáron hozta a nejét. Skót ismerősöm búcsúpartit tart a Canadian Oxidentál Petróleum klubjában. Egy csinos, 30-as, vörös csajnak a Rómeó és Júliából idézek:
Doubt that the stars are fire,
Doubt that the sun does move,
Doubt the truth to be a liar,
But never doubt I love
Ha nem az lenne a munkám, ami, most ágyba mennék veled, azzal otthagy a bárpultnál. Megtudtam, az angol nagykövet skót titkárnője volt. A nevét még ma is tudom. Talán az egyik legszebb győzelmem. Egy házbeli iráni diplomatával annyira összebarátkozom, hogy hoz nekem ajándékba egy angol-arab nyelvű Koránt. Mesélem a nagy megtiszteltetést Fouzinak, a tervezőiroda igazgatójának. Kérj nekem is egyet, kevés az iskolában a koránóra, koránt nem kapni, nem fogják a gyerekeim ismerni a klasszikus arabot. Tudni kell, hogy az arab, az alifon kívül csak mássalhangzókat ír ki, kivéve a Koránban, ahol részletesen ki vannak írva a magánhangzók is.
A síita, szemmel láthatóan gyanakszik, hogy üzletelni akarok a Koránnal. Személyesen akarja átadni. Ez, ott, akkor, politikailag, bármelyikünk lakásán is tiltott, végül az igazgató irodájában találkozunk. Különös érzés. Én ülök az asztalfőn, tőlem jobbra-balra egy szunnita és egy síita. Az utóbbi átnyújt egy díszesen csomagolt Koránt az előbbinek, és ezt én, a keresztény hoztam össze. Ez is egy maradandó élmény. Az utcán minden nő súlyos, fekete, kínai hernyóselyemből készült, fejbúbtól földig érő leplet, sédert viselt, bár az arcukat nem kellett eltakarniuk. Az irodában merészebbnél merészebb minik kerültek elő alóla. Egy fiatal külkereskedő egyszerűen nem tudta levenni a szemét egyikükről. Fiatalon, lánykorukban gyönyörűek. Mondtam neki, ő még azt sem tudja, venni akar vagy eladni, az arab már tudja, hol fogja átverni, ugyanis az nem az ügyletből indul ki, hanem az emberből, arra pedig ráéreznek. „Ajándék lónak ne nézd a fogát” idéztem. Nem, nem! Azt kell csak igazán megnézni, mert egy pont olyan értékűvel illik viszonozni, különben vagy szájára vesz a falu, vagy kinevet. Búcsú partimon egy arany nyakláncot kaptam a kollegáktól, 14 karátos, náluk az arany 18 karátnál kezdődik. Elutazóknál így szokás, hisz annak, aki valahova megy, ott ajándékot kell adnia. Őszintébb társadalom, mint a mienk, de sokkal kegyetlenebb is. Ez utóbbiba most nem szeretnék belemenni.
1989. november 29-én landoltam Feihegyen. 5 év után. Még Ádenben, indulás előtt, egy kicsit olyan egzotikusnak, idegennek éreztem Magyarországot, mint Ádent, mielőtt 5 éve kimentem.
Amikor nyelvgyakorlatnak olvastam Sommerset Maugham Távol-keletről, az ottani szigetekről írt novelláit, regényeit, soha nem tudtam megérteni, ha egy brit gyarmati hivatalnok annyira elvesztette tartását, akár Whiskyből, akár helyi nőügyből kifolyólag, hogy ott ragadt, bele ragadt. Most meglegyintett a szele.
Akkoriban, itthon, bár minden második ember talpig nemzetiszínben járt, én ünnepeken sem hordtam. Azután elkövetkezett 2004. december 5. és az azt megelőző mocskos ellenkampány világraszóló gyalázata. Utána már ünnepek környékén 1-2 hónapra kitettem. Aztán, 2006 május 13-án, a Kossuth rádió bemondta, hogy egy 15 éves kisfiút megvertek, mert kokárdát viselt. Nem a határon túl. Nem szerbek, szlovákok, románok. Na, aznap kitettem és hordom állandóan. Kaptam érte hideget és meleget. Idegenek gratuláltak, hogy én ezt merem hordani. Szembejövők egyenviselkednek: Végigmérnek, majd a szemembe néznek. Csakhogy a farkasszemnézéshez nem jó háttér a rossz lelkiismeret. Mind lesunyja a szemét. Nem tudom, hogy sör, pogácsa, volt-e hozzá, de látszik a betanítás. Ül velem szemben egy zsidó asszony, épülő lakása műszaki ügyeit intézzük. Nyakában Dávid-csillag, rajtam kokárda. Nem érzek rajta ellenszenvet. És még tudnék ilyet mesélni, nem egyet. Büszke vagyok rá, hogy akiknek érdekük lenne, azoknak még nem sikerült beleprovokálniuk sem az antigermanizmusba, sem az antiszlávizmusba, sem az antiszemitizmusba. Azt az antimagyarizmust viszont kikérem magamnak, hogy a cionizmus arrogáns, agresszív, globalista szárnya lépten, nyomon és állandóan beleavatkozzon hazánk kül-és belügyeibe. A cionizmus nem faji, nem vallási, hanem politikai mozgalom, izraeli nacionalizmus, amivel, mert jó 4000 km-re van innen, nem sok dolgunk van. De annak globalista szárnya rengeteg kárt, bajt okoz a világnak, így nekünk is, zsidónak, nem zsidónak egyaránt.
Antalék alatt leteszek egy felsőfokú, külügyi nyelvvizsgát, Borosék alatt behívnak a külügyminisztériumba, Hornék nyugdíjaznak Kairóból. Érdekes tapasztalat volt, ahol hasznosíthattam az Ádenben rám ragadt arab tudásomat és muszlim, arab tapasztalataimat is.
2012. Részlet Balogh András egy cikkére, február19-én írt megjegyzéseimből:
…. Miért tették már megint?
Egy párt koalíciót alakít, ha csak így érzi magát biztonságban ellenzékével szemben. Ha nemzetével áll szemben, akkor a mindenkori idegen megszállókkal kollaborál. Ilyenek az idegen megszálló náci-Berlinnel kollaboráló franciák, nyilasok, az idegen megszálló bolsevista-Moszkvával kollaboráló MSZMP, az idegen megszálló globalizmussal, majd az annak érdekeit érvényesítő Brüsszellel kollaboráló MSZP és koalíciós partnere az SzDSZ. A pártérdekeket több mint hat évtizede, de különösen a bukott koalíció több mint hat éve alatt következesen a nemzeti érdekek elé helyezők még mindig nem tanultak, és már megint a hatalomról álmodoznak…..
De ez már nem történelem, hanem jelen idő.
Hivatkozott irodalom: 2006, 2008.
Készült: 2010, kiegészítve, javítva 2012.
Mészárovits Tamás
okl. mérn. közg.
nyug. külügyi főtan.
SAJÁT HONLAPOM NINCS, EZÉRT EZ AZ ÍRÁS RÉGÓTA RÉGÓTA LAPPANG, MOST KIHASZNÁLVA A HOZZÁSZÓLÁS LEHETŐSÉGÉT, A BILIBEN IS VIHART KEVERGETŐKNEK KÖSZÖNHETŐEN KÖZZÉTESZEM. M. T.
5:57 de.
Tisztelt Meszarovits Tamas!
Szeretnem felhivni telefonon. Van egy kutatasi projektem, ahol beleutkoztem az edesapja nevebe 1944-es esemenyek kapcsan egy olyan dokumentumban, ami teljesen ismertetlen a kozvelmeny elott. Fontos volna beszelni!
7:34 de.
Mészárovits Tamás
2018 július 2
10:45 de.
ÚRISTEN MIEZ ???!
Ennek itt totál meglevesesedett az agya!
Hát azt képzeli hogy egy ilyen prózai küölteményt
bárki is elfog olvasni? Ekkora idiótát… DDDDDDDDDDDD