Elsőnek a helyi földbizottság értékeli a tervezett földvételt. (A bizottságokat még ezután alakítják meg.) Számos értékelési szempontot kapott egy ilyen bizottság a földszerzési akció elbírálására, s ezek között van pár igen pikáns is. Izgalmas például annak elbírálása, hogy a vevő indokolható gazdasági szükséglet nélkül, felhalmozási céllal akarja-e megszerezni a föld tulajdonjogát. Vagy például az, hogy a vételár a forgalmi értékkel arányban áll-e. Nyilván sokallni fogják, mert olcsóbban más is megvenné.

 A földbizottság értékeléséhez képest a „mezőgazdasági igazgatási szerv” vagy jóváhagyja az átruházást, vagy nem. (A földbizottság diplomatikus nemje: ha fölhívásra sem nyújt be véleményt. Azt meg sem kell indokolni.) A földbizottsági támogatás ellenére is megtagadhatja „a szerv” az adásvétel jóváhagyását, ha például az „ésszerűtlen birtokszerkezetet eredményezne”. Csodálatos indok! Ők pontosan tudják, milyen a helyes birtokszerkezet, a vevőjelölt meg egy dilettáns, aki hűbelebalázs módjára csak venné azt az ésszerűtlenül óriási birtokot.

 Halkan megkérdezem: Mi szükség van egy ilyen, lehetetlenségig túlbonyolított eljárásra? Még a polgármesteri hivatalok által történő kifüggesztés talán indokolható (bár a hatvannapi tartama túlzás), és az elővásárlási joggal rendelkezők szinte korlátlanná tett kiszélesítése sem elfogadható egy jogállamban. Mondjuk nálunk sem. És aztán? Mit keres egy helyi földbizottság az eljárásban?  Semmit, kérem. És miért kap széles, mondhatni indokolás nélküli, diszkrecionális jogot a „mezőgazdasági szerv” a jóváhagyáshoz? Ennek van értelme, ha lábszagú is, hiszen a kurzus igazi énje mutatkozik benne. Mi az? „Az szerezhessen földet, vagy az bérelhessen, aki a jogát tőlünk kapja.”

Szomorú vagy vérforraló, az eljárásnak ez a valós értelme.  A paragrafusok igazi mondandója a kurzus sunyi szándékait, és alig rejtett céljait hordozza.

Szinte minden párt hirdeti, hogy mennyire fontos a kistermelés e hazában.  Úgy vélik, ezzel tömegeket nyerhetnek meg a választáskor. Hagyjuk meg őket ebben a hitükben, és kezeljük elnézően populizmusukat. Tőlük ennyire futja. Nem ismerik az előzményeket, nem ismerik a terepet, nem ismerik a kort és parancsait, mit várhatnánk tőlük. A földtörvény azonban más célokat tűz ki: terjedjenek a közepes méretű üzemek a mezőgazdaságban. A földbérletek eltitkolt módszerű adományozása is erre utalt már, hiszen a több száz hektáros gazdaság korántsem a kistermelés fényétől sugárzik. Igazi földműves pedig alig kapott, vagy ha mégis, keveset, hiszen másokat akartak helyzetbe hozni.

A kérdés az, mit érnek a tervezett közepes méretű üzemek. Erre már a hatvanas évek végétől megadta a válaszát a hazai agrárvilág. A 2-3 ezer hektáron gazdálkodók nehezen birkóztak meg a technológiai változásokkal, nem bírták anyagilag. (A nyíregyházi Ságvári Tsz főkönyvelőjének felszólalása egy értekezleten: „Lohmann rendszerű, új sertéstelep olcsón eladó.” Még ez a viszonylag nagy kirakatgazdaság sem bírt meg egy szépen támogatott technológiai váltással, és beleszaladtak egy csúf veszteségbe.) A kormányzat ezt értékelte, és elkezdődött a téeszek egyesítése: nagyobb üzem, növekvő termelés és nyereség kell a modern technológiák fogadásához. Vidéke válogatja – meg az ott hatalomba került, olykor szűklátókörű bolsevikok -, hogy miként folyt ez a kampány, és milyen eredményt hozott. Azóta viszont minden innováció sokkal drágább, és hiába a tetemes uniós támogatás, csak azok bírják, akiknek van elég jövedelmük. Az eléghez pedig jókora termelési volumen kell. Nem véletlenül terjedt el a méretgazdaságosság precíz kifejezése.

Márpedig a közepes nagyságú mezőgazdasági üzem igencsak távol áll a méretgazdaságosságtól, különösen akként, hogy kombájnolható növényeket (búzát, napraforgót, kukoricát, netán repcét) termesztenek. A technológiák fontossága a hetvenes évek elején szikrázott föl Európában, amelyhez jócskán hozzájárultak a bábolnai és nádudvari magyar szakemberek is. Azóta pedig egyre gyorsul ez a verseny! Új módszerek, új eljárások, modernebb gépek, új fajták kérnek helyet a munkarendben, s mindennek tetejébe iszonyú verseny a munkapercek lerövidítéséért. És e versenyben vetélkednek jeles hazai üzemek. Csak kevés. Az ágazatban ezért nem terjed a magasabb bér, hiszen a küszöböt csak kivételesen lépik át. A mezőgazdaságban a legalacsonyabb az átlagkereset valamennyi nemzetgazdasági ágazatot figyelembe véve.

A közepes méretű üzemek nem bírhatják a lélekszakasztó versenyt, ahhoz nem lesz elég tőkeerejük, nem lesz elég elszántságuk, és még uniós támogatásokkal sem képesek felelni a világgazdasági kihívásokra. (Egyre több jel mutatja, hogy Orbán Viktor – ha a jövő évi választás után is kormányfő marad -, ki akarja vezetni az országot az Európai Unióból. Ebben az esetben a magyar mezőgazdaság az évi félbilliós uniós támogatás hiányában azonnal összeomlik, az import élelmiszer pedig a végelgyengülésbe esett forint miatt olyan drága lesz, hogy csak kevesen bírják majd megfizetni. Borítékolható: az ország ismét éhezni fog.) Az eredmény nem lehet más, minthogy a ma is meglévő technológiai szakadék tovább mélyül és szélesedik, általános elmaradottságot hordoz, roppant kevés kivétellel. Hozamaink távolról integetnek az európai színvonalnak. Nincs elég teljesítmény az ágazatban, s ez eredményezi négy legszegényebb régiónk – Dél-Dunántúl, Dél-Alföld, Észak-Alföld, Észak-Magyarország – nyomorának legvastagabb szeletét. Az éhínség ott máris beköszöntött – a kurzust ez ugyan nem érdekli -, és valószínűleg magasabb fokozatba kapcsol.

Olyan állattartó telepekkel, amelyek elérik a méretgazdaságosság szintjét, közepes üzemek nem bírnak meg. (Lásd a tedeji példát, ahol legutóbb 1,3 milliárd forintot fordítottak a sertéságazat korszerűsítésére. Melyik közepes üzem merne belevágni?) Nincs is az állattartáshoz kedvük a gazdáiknak, még azoknak se, akik a földbérleti pályázaton valami ilyesmit vállaltak. A hazai állattenyésztés nemcsak a rendszerváltozás során szenvedett világháborús károkat, hanem a földtörvény végrehajtásával is hasonló fenyegeti.

Wasteland 

Kimagasló jövedelmet egyedül a zöldség- és gyümölcskertészet lenne képes nyújtani a tervezett közepes gazdaságoknak. Valójában nagyjából ötszáz hektár földterületig legföljebb zöldborsót és csemegekukoricát szabadna kombájnolni egy üzemben (gabonanövényeket nem!), de legalább ötven hektáron kézi munkaigényes kultúrákat kellene termeszteni, s ez akár 250-300 hektárig is növelhető. Ennek azonban feltételei lennének. Egyes korlátairól már írtam (Kormányaink rikító böszmesége, ÉS, 2013. 31. szám), van azonban más elhallgathatatlan akadály is. Ötven hektár zöldséghez kell negyven-ötven munkás. Ezeket irányítani már nehéz, legalábbis a „földművesek” felkészültségéhez képest. Üzem- és munkaszervezésből igen zsengén állunk, mondhatni kőkorszaki módszerekkel, sokan csak az ostort használva. A hajcsárkodást. Ismertem olyan Hortobágy-„mellyéki” gazdálkodót, aki negyven dolgozójából hetente elküldött legalább tízet. Ennyi vagy még több munkás tevékenységének megszervezése, nem is beszélve a szükséges termelési szerkezetről, még agronómusoknak vagy kertészeknek is bizony megoldhatatlan feladat. Nem tanították meg őket erre. Az ágazat ilyen ismeretekből még rosszabbul áll a többihez képest is. Gyarló a menedzsmentkultúránk.

A törvény szerint kialakuló birtokok gazdái néhány éven belül kizárólag kombájnolható kultúrákat fognak termeszteni, s nem zöldséget, és állatok tartásától is idegenkednek majd. E várható termelési szerkezet nem munkahelyeket teremt, hanem a meglévőket is erodálja, egyes becslések szerint nagyjából a felére, olyan hatvanezer megszűnő állással. Bár a törvény kifejezetten a falvak lakosság-megtartó képességének fontosságától beszél, ez a négy istene hagyott régiónkban nehezen elképzelhető. Aki meg akar élni, az menekül. Werbőczy István országbíró az immár ötszáz éves Tripartitumban (a Hármaskönyvben) megvonta a jobbágyok költözködési szabadságát. A földtörvény ilyet nem mondana ki, csúnya is lenne, viszont gazdasági kényszerrel köti röghöz a falvak népét. Jobbára csak a felnőtteket és az idősebbeket. Nem tud mozdulni, mert a házát eladni képtelen, másutt megtelepedni pedig olyan drága, hogy azt fedezni nem bírja. A kistelepülések népessége csökkenni fog, alighanem gyorsuló ütemben. Az ínséget kevesen szeretik.

A földtörvény nem szolgálja a mezőgazdaság jövőjének megalapozását, ellenkezőleg, az eddiginél is kiszolgáltatottabbá teszi az ágazatot, s vele az egész társadalmat.  Az Orbán-kurzus eddigi is semmibe vette a gazdaság objektív törvényeit, miért éppen a földtörvénnyel változtatna ezen?

Robert Mugabe zimbabwei elnök zsarnoki rendszere ötmillió hektár földet rekvirált el a kiválóan termelő fehér farmerektől, és odaadta fekete híveinek. (Ez az utolsó információm, azóta akár több föld is új gazdákhoz kerülhetett.) Akik megkapták, azok között alig akad, aki egyáltalán képes a gazdálkodásra, ezért birtokukon csupán gaz terem. Nagyjából ennyi az összes magyar szántó. Orbán Viktor (még) nem Mugabe, noha számos tulajdonsága hasonlatos, és az általa fölépített rendszer is a zimbabwei gyakorlatra hajaz. A földtörvény szelleme nem a versenyképesség növelését, hanem a klientúra gazdagítását szolgálja, egy új tulajdonosi kör megteremtését. A földről a hatalom (a király) dönt, és úgy, ahogyan jónak látja. Korlát nincs. A földbérletek titkos elbírálásával világosan megmutatta a kurzus, mit szándékozik tenni a jövőben a legértékesebb magyar termelőeszközzel, a termőfölddel.

Így virágzik nálunk az új feudalizmus. A Tripartitum több száz éven át szokásban volt. A földtörvényünktől ilyen hosszú élet nem várható.

Kun István publicista