Iskola 2014
Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája. (Szent-Györgyi Albert)
Megint találtam egy olyan cikket, azaz interjút, amit érdemes elolvasni és érdemes elgondolkozni rajta.
„– Pedig a legutóbbi PISA-felmérés egyik legdöbbenetesebb megállapítása, hogy a család társadalmi, szociális helyzete teljesen megpecsételi a gyerekek sorsát, a magyar közoktatás konzerválja a különbségeket.
– Ha ennek a kérdésnek nem lesz nagyon hamar megfelelő megoldása, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy nemzeti katasztrófa felé haladunk. Nyugat- és Észak- Európában minden az oktatásban töltött év csökkenti a különbségeket, míg itthon minden, iskolában töltött évvel nő a gyerekek magukkal hozott társadalmi hátránya, azaz a „jók” még jobbak, a „rosszak” még rosszabbak lesznek.
– Van megoldás?
– Az államnak kéne elszánnia magát arra – és nem egyéb felesleges dolgokra, amikhez semmi köze –, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű térségekbe pénzt vigyen. Ki kellene építeni az iskolákat, iskolatársulásokat, akár úszómedencével, sportpályával, bármily hihetetlenül hangozzék ez, és ösztöndíjakkal, a lakhatás biztosításával kellene kitűnő fiatal pedagógusokat odacsábítani, akik a megfelelő képzettséggel rendelkeznek. Ma már ismerjük azokat a módszereket, amelyekkel „feljebb lehet húzni” ezeket a gyerekeket, erre vannak is jó példák az országban.”
A fenti részletet egy Vekerdy Tanmással készült interjúból másoltam és a teljes cikk itt olvasható.
Akik valaha is foglalkoztak oktatási kérdésekkel vagy egyáltalán elgondolkoztak a témán, nagyon jól tudják és világosan látják, hogy a nehéz sorsból, hátrányos helyzetből kiemelkedni mindig is egyetlen úton lehetett, tanulással. A hátrányos helyzetű települések kisiskolásainak felemeléséhez nem csak jól képzett, kitűnő fiatal pedagógusuk kellenek, hanem a jó képzettség mellé szív és lélek. Sajnos ezen a ponton nincs mostanában példamutatás. Minden csak törvények és paragrafusok szerint történik, bárhol, nem csak az iskolákban. A gyermekeknek a hatásos és eredményes tanuláshoz pedig nem csak betartandó szabályokra, sok megtanulandó tananyagra , hanem sok – sok türelemre és szeretetre van szükségük. Nem szabad az iskolát szabályok és oktatási rendszerek tárházává tenni, nem szabad mindenféle tesztekkel eleve beskatulyázni a gyerekeket, és megszabni még azt is, hogy mit ehetnek. Így az iskola csak egy kötelező és kellemetlen hellyé válik, ahová csak muszáj menni.
Saját tapasztalat: Költözés miatt a fiam a felső tagozattól kezdve kis vidéki iskolában tanult tovább, ami színvonalát tekintve sokkal alacsonyabb szinten állt, mint az a fővárosi iskola, ahol addig tanult. Először gyanakodtunk és kicsit aggódtunk, mi lesz így egy komolyabb középiskolában. Vajon hogyan tudja majd felvenni a megfelelő ritmust, és hogy sikerül majd megfelelnie – a képzelt hátrányból indulva – a követelményeknek. Hát, nem volt semmi gond, a legkisebb zökkenő sem. Ha a gyereknek megfelelő hajlandósága van a tanuláshoz, ha a gyerek – szülő – pedagógus kapcsolat és bizalom töretlen, kölcsönös és pozitív, akkor nem lehet gond. Nem feltétlenül kell mindig leértékelni a vidéki, falusi iskolákat, az a kevesebb gyerek és tanító lehet, hogy több figyelmet szentel egymásnak. Nálunk pl. a helyi iskolában még a nagyon régi, osztott évfolyamos oktatás folyik, egy tanteremben tanulnak több évfolyam tanulói és nem kevésbé tanulják meg a kiszabott tananyagot, mint a jónak kikiáltott iskolákban.
Végül pedig egy megszívlelendő gondolat Kodály Zoltántól, ami összecseng Vekerdy Tamás azon véleményével, hogy nem mindig a legjobb tanulókból lesznek az életben a legsikeresebb emberek.
„Ne várjunk mindent az iskolától. Az iskola nem taníthat meg mindenre, ami az élethez szükséges. Lássunk magunk is a dologhoz…” (Kodály Z.)
Author: KMH Vendégszerzők
12:42 du.
Vekerdynek van több nagyon találó megállapítása a kötelező dolgokra.
az egyik a kísérleti (?) tankönyvekről szól, amiket korábban min. 7 évig fejlesztettek, alakítottak végleges állapotáig. most a magasságos oktatásügynek ez egy év alatt sikerült. olyan is.
a másik a hittan, ami Vekerdy szerint nem az iskolába való, arról nem is beszélve, hogy az oda való beíratás csak a társadalom – ami alapvetően ateista – sodródását, ellenállás képtelenségét jelzi. részint, mert a pór úgy gondolja, ez az elvárás, hát hajoljunk meg előtte, mert abból nem lehet baj, részint mert ez most trendi.
csakhogy, megemlítette a példamodellt is, mégpedig a család hitét, ami legtöbb esetben talmi, és ezt a gyerek megérzi.
akkor, mi az értelme a hittan oktatásának?
1:16 du.
Az oktatás jelenlegi iránya nem csak a társadalmi különbségeket növeli, hanem az ország gazdasági elmaradottságát is. A XXI. században nem lehet jól képzett szakemberek nélkül, faekével eredményeket elérni. Ez az élet minden területére érvényes. Igaz, ez jól illik a jelenlegi kormány feudális nosztalgiájába, de ez csak rövidtávú előnyt jelent még nekik is. Most még megvannak az ismeretekkel rendelkező régi emberek. De ha ezek száma egy adott szint alá esik, 20-30 év kell majd pótolni őket, vagyis csak az új generáció kiművelése lehet majd megoldás. A család hite, ami példamodelljük lenne, nem szabadna átmennie vallási sötétségbe. Van példa arra is, amikor a vallás, és a kultúra jól megfér egymással.
2:26 du.
egy megszívlelendő gondolat:
van, aki a hitét és hazafiságát a száján hordja, van, aki a szívében.
az előbbinek egy szavát se hidd el…
4:34 du.
Don Ovuz, az új generáció kinevelésével igyekezni kéne, akik majdan (ahogy írod 20 – 30 év múlva) a tudást átadó derékhad lesznek most éppen pusztán a demagógiát szívják/szívhatják magukba,…volt már sokféle az oktatás, többféle a módszer, voltak kísérletek, változások mindig, de ami most történik, az elképesztő…
7:50 du.
Gerty, pár nappal ezelött volt egy hosszú cikk a Finn oktatási modelről egy kanadai napilapban. Az ottani kitünő oktatási rendszernek egyik alapja, hogy a pedagogusok nemcsak, hogy kitünő kiképzésben részesülnek, de a társadalom nagyon is megbecsült tagjai. Gondolom, ez is hozzájárul ahhoz, hogy mit és hogyan tanitanak.
1:29 du.
Judith, tökéletesen igazad van!
5:10 de.
Nekem az a tapasztalatom (nem vagyok tanár, csak a saját gyerekemet neveltem), hogy tiltással, megtorlással nem sokra lehet menni egy gyereknél. A fiam gyerekkorában elkapott egy csúnya betegséget, ami miatt átmenetileg mozgássérült lett (a magyar ortopéd orvosoknak köszönhetően ma már nem is sántít). Emiatt én az átlagos szülőnél többet töltöttem az iskolában (nem akartam, hogy speciális iskolába nyomják ki). Volt, hogy az osztályfőnökük – fiatal lány volt, jóindulatú, de teljesen eszköztelenül állt a kiskamaszok fegyelmezetlenségével szemben – azt mondta: ha eljössz velünk, el merem vinni az osztályt Leányfalura. Nem is volt soha semmi baj. Az ordítozó, a buszban ugráló gyerek is leült, mert harsányan énekeltettem őket, meg játszottunk egész úton, még fejben ország-várost is. Meg dumáltunk jókat, ahol a bátrabbak is elmondhatták a gondolataikat. Meg is lepődött a tanár, mert éppen a legfékezhetetlenebb fiúnak voltak nagyon jó meglátásai. Szóval a gyerek nem kis felnőtt, hanem önálló ember, életkori sajátosságokkal – ezt nem tanítják a főiskolákon? Mi a fenének kell kívülről tudni pl. az összes csata időpontját, ha azt nem tanítják meg mellé, hogy mi múlott azon az összecsapáson?
Nem lexikoni ismereteket kellene beverni a fejükbe, hanem arra kellene megtanítani őket, hogy hogyan válogassanak az információk, benyomások özönében. Hogy elpocsékolt idő, amit a plázában csellengve (többnyire unatkozva) töltenek, sokkal érdekesebb mondjuk közösen kitalálni valamit – bélyeggyűjtést, sms-vesenyt, mit tudom én, mit. És ezt rájuk kellene bízni – a mi korunkban más érdekelt minket. De nagyon érdekes egy gyerek fejlődését végigkövetni – ez a szülőség legnagyobb ajándéka. Ezért is tartom felháborítónak a délutáni kötelező iskolai foglalkozást. Nekem, mint szülőnek csak a kötelező marad? A tiszta ruha,meg a kaja? Az örömből nem vehetem ki a részem? Hogy dumálhassak vele, láthassam, amint alakult a gondolkodása, sőt néha én is tanulhassak tőle.