Lehet kárhoztatni a rémesen ellenszenves oktatásirányítást, nevetni, vagy szörnyülködni a tananyagon, ám az, ami az iskolákban történik, csak következménye annak, amit az iskolán kívül is tapasztalhatunk.

Apa, kezdődik.

Szorongok. Próbálom előre fölmérni, mennyi kárt okoz majd ez a tanév. Az előzőnek a jellegzetes mondatait még őrzik a füzetlapok és az emlékezet: ügyes munka, jól dolgoztál, legközelebb még jobban kell teljesíteni, keményebben kell dolgoznunk. Árulkodó szóhasználat. Akikhez intézték őket: hat-hétéves gyermekek. Már csak a pici munkavédelmi sisak, kis futószalag, parányi blokkolóóra hiányzik. Máris készen állnak arra, hogy beillesszék őket abba az üzembe, amelybe nem kérték, hogy beillesszék őket.

Egyikőjük sem kéredzkedett a világra, és amikor megszülettek csak annyi volt az elvárás, hogy nőjenek föl, legyenek egészségesek és boldogok, ezzel szerezve örömet hozzátartozóiknak. Nem volt lábjegyzet, apróbetűs rész, hogy már gyerekként vadidegenek egyre nehezebben megokolható struktúráját kell elfogadniuk. Elmondhatatlanul sajnálom őket.

Nem értem, miért kell egy merev időbeosztáshoz igazodniuk, amely nincs tekintettel alvás- és mozgásigényükre, családjukra és barátaikra.  Miért kell végigülni az egyenhosszúságú 45 perces órákat, miközben köztudott, hogy koncentrált figyelmük legföljebb negyedóra, viszont ha nagyon belelendülnek egy mesébe, a nagyobbak valaminek a megtárgyalásába, ahhoz meg ez az idő éppen, hogy kevés? Miért kell megszeppenve vagy unatkozva gubbasztani a helyükön a teljesen ósdi frontális oktatás keretében? Miért kell fáradtnak lenniük? Miért kell életük körülbelül hatodában olyasmikkel tömni a fejüket, amelyeknek később az egy tizedére sem fognak emlékezni, és más módon sem ivódik be tudásukba? Miért kell már 6-10 évesen stresszelniük? Miért kell egy kitalált átlaghoz mérni őket, miért az elképzelt szabványnak való megfelelést honorálják, és az attól való eltérést büntetik? Miért kell hosszú-hosszú éveken át hallgatniuk, hogy ilyenek legyetek, olyanok legyetek, miért nem arra kíváncsi valaki, hogy ők milyenek?

Nem értem, mert mindez nem szükségszerű. Lehet ugyan azt mondani, hogy ez a biológiai reprodukció parancsa, és nem csupán az egyed, de az egyedösszesség, a társadalom is biztosítani akarja utódlását, látni akarja szokásai, életmódja, berendezkedése, előítéletei továbbélését. Csakhogy a szeretet ugyanilyen parancs, de legalább kellően konkrét, és társadalmilag semennyivel sem haszontalanabb, mint nevelés címén azt az alternatívát kínálni föl: „csavar vagy homokszem kívánsz lenni a gépezetben?”

Nem véletlen, hogy a pedagógia mellettünk elsuhanó évtizedeiben a viharos gyorsasággal avuló ismeretek sulykolása helyett a gyermek személyiségét állították a középpontba. Nem egy kreált ideáltípus, hanem az adott gyerek szolgált mércéül, s készségeinek fejlesztésével kívánták elérni, hogy majd ő maga legyen képes elsajátítani azt a tudást, amely érdekli vagy szüksége lesz rá. Ennek során a hierarchia, az alá-fölérendeltség demonstrálása helyett a partneri viszonyra került a hangsúly, az oktatás során az élményszerűségre törekednek. Nézd meg, fogd meg, szagold meg – erről szól ma boldogabb helyeken az oktatás, amely elsősorban a gyermekben rejlő kalandvágyra, kíváncsiságra apellál.

Jó, tudom, mindez nálunk nem érvényes, ez csak az elkorcsosuló nyugatiak hóbortja, akik egyedül azzal törődnek, hogy a Nike cipőjükben hazaérjenek a centerből a microsoftos játék elé. Mi meg vagyunk győződve, hogy saját módszereink, intézményeink a legtökéletesebbek, legföljebb az idők során valami elromlott, s nincs más dolgunk, mint visszatalálni az eredeti, egyben mindenki által csodált állapothoz. Olyan ez, mint a hungarikumtörvényünk: mi majd megmondjuk, hogy Záhony-Hegyeshalom viszonylatban mi számít belőlünk világhírűnek.

Az igazság persze az, hogy a magyar oktatás sem volt soha világraszóló, a lenyűgöző teljesítmények néhány elitiskolának voltak köszönhetőek, a párás szemmel emlegetett Nobel-díjasok pedig leginkább egynek, a fasori Evangélikus Gimnáziumnak.

A visszatalálás ennek ellenére fényesen sikerült. A szorongást, amelyet most érzek, és amelyet akkor éreztem, amikor saját magam igyekeztem túlélni a közoktatásnak nevezett megpróbáltatáshalmazt, tizenvalahány évvel ezelőtt, a nagyobbakkal kapcsolatban nem éreztem. No, nem azért, mert a magyar iskola jobb volt, hanem mert a rendszer volt lazább. Legalább törekedett idomulni a gyermekek és szülők igényeihez, a nagyobb önkormányzatok – amelyek korántsem voltak tökéletes, gondos gazdák – legalább egy elfogadható iskolát megkíséreltek fönntartani, ellenkező esetben bukták a normatív támogatást. Az uniformizálás – függetlenül attól, hogy milyen szintre nivellál – a versenyt zárta ki, és azt üzeni: nincs menekvés.

Fájdalom, de a visszarendeződés a rendszerben létezőknek nagyon is megfelel, sőt, nélkülük nem is lehetett volna végrehajtani. Nem fogok udvariassági köröket futni, hogy mennyi áldozatkész, hivatásának élő, fölkészült tanár dolgozik ma is, mert mindez igaz, de az összképen alig módosít: a magyar pedagógusi kar kontraszelektált és kényelmes. Az új módszerek a hoffmanni restaurációt megelőzően is alig tudtak utat törni maguknak, a teljesítmények egybevetését meg kitartóan igyekezett mindenki elszabotálni. Minek bárkinek strapálnia magát, ha a lojalitással pontosan ugyanúgy érvényesülni lehet?

Amennyiben egy telekommunikációs cég ügyfélszolgálati munkatársa nem dolgozik elég jól, kirúgják. Egy tanárt a legritkább esetben bocsátanak el azért, mert nem elég jó tanár. Legföljebb, ha abuzálja a gondjaira bízottakat. Ja, akkor sem. Viszont, ha valaki szóvá teszi a botrányos körülményeket, az abszurd elvárásokat, úgy könnyen az utcán találhatja magát, és ezzel értelemszerűen csak erősödik a kontraszelekció.

Persze nem lehet ezt kizárólag az oktatásban dolgozók szemére vetni, semennyivel nem rosszabbak, mint mondjuk, a jogalkotás és jogalkalmazás kicsinálását tétlenül szemlélő jogászok, csak kevesebbet keresnek. (A politikáról, benne a hivatalos ellenzékről, most nem is beszélve.) Ami az iskolában zajlik, az egészen pontos leképződése annak, ahogy az utánunk következő generációkkal úgy általában bánunk.

A tananyag bebifláztatása szimpla fontoskodás és önigazolás, megfelelője a szülők önkritika nélküli otthoni papolásának. Mivel szakértelmünk, tudományos fölkészültségünk mérföldekre található mindentől, ami manapság értékelhető, valahol igazolni kell, hogy a megszerzett képesítés, kikönyökölt pozíció ér is valamit. A fizikus, a kémikus, a történész, a hivatásos erénycsősz telepakolja vagy telepakoltatja képletekkel, elvont fejtegetésekkel, évszámokkal a tantervet, noha például egy térbeli test, vagy egy növény fölépítése lerajzolva azonnal érthető és megjegyezhető egy tanuló számára, mi mégis körmönfont definíciókhoz ragaszkodunk. Evvel nemcsak megutáltatjuk a tanulást, de egyből az életszerűtlenség tartományába űzzük mindazt, ami az iskolai órákon történik.

Hasonlóan szemforgató, ahogy a versenytől irtózó társadalom a gyerekeit versenyezteti. A mindenféle megmérettetéstől rettegő szülő elvárja, hogy csemetéje színjeles legyen, legalábbis jó jegyeket hozzon haza. Amivel az a legnagyobb baj, hogy az osztályozás nem a fejlődést méri, a befektetett erőfeszítést értékeli, hanem kortársakat mér össze, annak ellenére, hogy minden gyermek máshogy fejlődik, és felnőttkorukra kell odaérniük, nem menetközben bizonyítaniuk.

Teszem azt a külalak osztályozása – mivel kezünk folyamatosan alakul, a finommotorikus képességek is változnak – nem különbözik sokban a gyermekszépségversenyektől vagy az ifjúsági focibajnokságoktól: mindegyik azt ismeri el, aki előrébb tart egy bizonyos téren a fejlődésben. A többiek meg összeszednek egy jó csomó kudarcélményt, és kialakul bennük az érzés, hogy ez vagy az egyáltalán nem megy nekik, noha előbb-utóbb beérik a jól teljesítőket, akik később meg azon nem győznek csodálkozni, hogy felnőttként miért nem emelkednek ki, mikor gyerekként mindenki zsenialitásukat harsogta. Eközben megerősödik az a tévhit, hogy iskolánk, utánpótlásképzésünk, tehetséggondozásunk még versenyképes a világgal, csak azt követően valami elromlik. Dehogy versenyképes, csak rossz szempontok szerint mérünk, és ezzel mellesleg nevelési rendszerünk elmaradottságunkat és boldogtalanságunkat konzerválja.

Már csak azért is, mert az egyetlen módszer, amelyben hiszünk a tiltás/megtorlás kettőse, ami szintén nem szól másról, mint saját magunkról. Egymás előtt akarjuk bizonyítani, hogy jó szülők, felelős felnőttek vagyunk azzal, hogy előírjuk, hogy a gyerek, a kamasz mit nem csinálhat, mit nem nézhet meg, hova nem mehet be, mit nem vehet meg, arról pedig elfelejtkezünk, hogy a fiatalok erre reagálni fognak, a pusztán tekintélyelven kinyilatkozatott szabályainkat megkerülik. A West Balkán-tragédia idején egy pillanatra láthatóvá vált, hogy a tinédzserek már nem a huszonévesek bulijaira próbálnak bejutni, hanem fiatal farkasfalkába verődve maguk teremtik meg az infrastruktúrát és az alkalmakat – ám a függöny újra lehullt, garantálva a generációk szót nem értését, mivel csak azt bírtuk kipréselni magunkból, ami már ötven éve is kellően nevetségesen hangzott: bezzeg, a mi időnkben.

Hát, bezzeg, az én időmben gimnáziumi osztálytársam egy szál atlétatrikóban kért két gombóc fagyit egy tűzcsaptól, most meg valami gazdasági elemző Bécsben, viszont láttam a nagynénik kedvenceit is, akik mindenben megfeleltek az elvárásoknak, hogy azután tökéletes karriert befutva, jól összelopják magukat, és egyből a kokainra cuppanjanak rá, a külvilág felé fönntartva a decens és szelíd családapák látszatát. Ja, igen; az alakoskodást mint az érvényesülés egyetlen lehetséges útját is korán rögzítjük a gyermekeinkben. És, ha néha-néha furdal minket a lelkiismeret, azonnal elaltatja a beletörődéssel vegyes cinizmus: kibírtuk mi is.

Valóban. Kibírtuk. Olyanok is lettünk: frusztráltak, fásultak, ingerlékenyek, infantilisek, önbizalomhiányosak, önpusztítóak. A mindig mást hibáztató gyűlölet mozgat minket, vagy ami ennél is rosszabb: a személyiség nélküli, joviális bárgyúság, amely a pállott moslékról is bebizonyítja, hogy hatfogásos vacsora. Sokadszor is sikerült egy ilyen országot összehoznunk. Kibírtuk. Valóban.

Az a helyzet, kedves gyerekek, fiatalok, hogy ezeknek a felnőtteknek semmi alapjuk nincsen, hogy mintát állítsanak elétek. Felelősségről, szorgalomról mantráznak, miközben évtizedek óta hitelből élnek, más, külföldi felnőttek tartják el őket. Hiszékenyek, mint egy kisóvodás a Mikulás-ünnep előestéjén, állandóan azt remélik, hogy egy hatalmasabb felnőtt majd elrendezi az életüket. Veszélyesek egymásra, károsak a környezetükre, és nem szeretnek senkit. Mivel hagyják, hogy így nőjetek föl, valószínűleg titeket sem eléggé. Én kérek elnézést.

Hont András