Oroszlánsors
Ő, az oroszlán, király volt. Koronázatlan ugyan, de a szavanna királya. Minden vad behódolt előtte. Ő vezette a vadászatot, övé volt az ölés dicsősége, övé volt a zsákmány java, övé voltak a nőstények. Király volt.
De most már nem király, csak öreg oroszlán. Sörénye csapzott, fakó, pofáját, oldalát régi csaták hegei barázdálták. Lomhán mozgott: fájt minden mozdulat. Legszívesebben hevert csak egy majomkenyérfa, vagy akác árnyékában, de hát, az éhség, az néha talpra állította. Már régen nem vadászott. Amióta a fiatalabb hímek elűzték a falkától, magányosan kóborolt. Magányosan meg nem lehet vadászni.
Igaz, a falkában se tudott már megharcolni a jussáért, amikor elejtettek egy antilopot, vagy gnut. Valamikor, régen, övé volt az előjog, megkezdeni a zsákmányt, de már többé nem jut hozzá: nemhogy a fiatalabb hímek, de a nőstények is elverték onnan. Így hát, magányosan kóborolt, nem vadászva – ahhoz már túl lassú volt – , de inkább a szerencséjében bízva: hátha útjába akad egy döglődő antilop, vagy egy zebra, amelyik már nem tud elfutni – és amelyiket a hiénák se fedeztek még fel. Akadt már bivalytetem is az útjába, de még a rajta lakmározó keselyűket se volt képes elkergetni. Csak leheveredett az elefántfűbe, és kivárta, amíg a keselyűk jóllaktak. A csontokon nem sok maradt, így hát csak nyámmogta azokat, mintsem lerágta: a fogai rendesen elkoptak már.
Feltápászkodott az öreg oroszlán, és nekiindult a szavannának. Az éhség hajtotta. Még ösztönösen óvatosan mozgott, mert hát, ki tudja… Egy iszap- és sártengerrel övezett tóhoz jutott ki. A sárba beragadva egy bivalyt talált. Inni ment oda, de kijönni már nem tudott, a sár megfogta. Öreg volt már ő is, és gyenge. De az oroszlánnak zsákmány volt: hús! A bivaly csüdig merült a sárba, csak a fejét tudta kitartani. Lejjebb nem süllyedt, ki sem tudott szabadulni, hát csak feküdt ott, és várt. Mi mást tehetett volna?
Az öreg oroszlán odaballagott – könnyebb is volt, mint a bivaly, meg hát, a mancsai szélesek, ő nem süllyedt bele. Amikor odaért, fáradtan lerogyott mellé, majd ráharapott a nyakára. Az öreg bivaly nem védekezett. Már régen el volt készülve a halálra. De hiába támadott az öreg oroszlán, a harapása már gyenge volt, a bivaly nyaka meg inas, így nem roppantotta meg, ahogy pedig régen tette. Élő állatból meg soha nem falatozott, az ösztöne nem engedte. Így hát fogást váltott, és még kétszer-háromszor megpróbálta. Nem ment. Feladta.
Ráhajtotta a fejét a bivaly nyakára, és mindketten elaludtak. Így várták békében, hogy mit hoz nekik még az élet…
Author: Ille István
Civil a pályán. Egészen más területen dolgozott, a politikához nem sok köze volt, de véleménye arról annál inkább. Három évvel ezelőtt egy társával együtt létrehozta az ellenszek.hu Demokritikus Vélemény Magazin internetes oldalt, aminek felelős szerkesztője. Szépirodalmi vonalon, Harunlarasid néven több, mint 60 novellát, több tucat önéletképet és úti beszámolót publikált a www.harunalrasid.nolblog.hu oldalán. Elkötelezett, azonban pártoktól független, baloldali értékrendű és világnézetű ellenzéki.
2:49 du.
István,
elgondolkoztató az írásod. Remélem többeknek is ez lesz a véleménye.
Igen, van amikor fel kell adni, de annak nagyon nyomós okának kell lennie. Öregség, betegség, egyéb okból adódó a gyengeség.
*
De addig, az utolsó pontig, az utolsó lélegzet vételünkig:
HARCOLNI KELL, NEM MEGALKUDNI, IGAZUNKAT KIMONDANI és MEG is VÉDENI!
*
Ilyen voltam/vagyok.
Mivel harcolok?
Ésszel és klaviatúrával, leírt és kimondott mondandómmal.
*
Ennyi és nem több. De azt hittel teszem.
Azt nem lehet, hogy hiába’ még a padló réseiből is kikiabálok.
Soha nem adom fel!
*
Majd egyszer, talán úgy, mint az írásban szereplő oroszlán.
De az, abban reménykedem, még messzebb van.
G.B.
4:11 de.
„A bivaly csüdig merült a sárba, csak a fejét tudta kitartani. Lejjebb nem süllyedt, ki sem tudott szabadulni, hát csak feküdt ott, és várt. Mi mást tehetett volna?”
Én ha bokáig merülök a sárba, …….
Ez nem cikizés, biológia! 🙂
4:26 de.
lelszi: a biológia egész másról szól, ez testfelépítés, ami a fiziognómia tárgya. eléggé szájszagú az erőlködése, hogy fogást találjon rajtam.
nyilván való, hogy csak kötözködik, mert másra nem képes.
csinálja csak.
az azért vigasztal, hogy olvasóim egyikének se tűnt fel a csüd és a fejkitartás közti összefüggés hiánya. persze, maga valszeg okosabb náluk.
egy valamit azért figyelmébe ajánlok: ha maga nem tudja kihúzni a lábát a sárból, bizony, ott marad, és előbb-utóbb elfárad. először térdre rogy, majd tovább úgy sem tudván tartani magát, enged a gravitációnak, és elfekszik. na, akkor maga is csak a fejét fogja tudni feltartani.
igaz, ez nem biológia, hanem fizika.
ami biológia, az maga, sőt, maga biológiai csoda.
11:59 de.
Ille István
Abban igaza van, hogy sajátságos az a testfelépítés, amikor bokáig merül valaki a sárba és „csak a fejét tudta kitartani”!
A természetfilmekben a sárba ragadó állatok mindig állva süllyedtek el, legalább is eddig!
„ami biológia, az maga, sőt, maga biológiai csoda.” Ha a maga szintjére süllyednék, akkor most azt mondanám: maga pedig a biológia torz fintora! De nem teszem! 🙂
12:09 du.
lelszi: dicséretes, ahogy küzd, de sajnos, eltévesztette az irányt. az én szintemre maga csak alulról tudna feljutni, már, ha képes lenne rá. de nem képes.
amúgy még mindig itt tart? ez az egész gondja? de jó magának!
javaslom, vegyen valakitől leckéket, ha velem verbális párbajt akar folytatni, nagyon gyengus 😀
gondolom, kommentjeit olvasva nem kell különösebb magyarázat ahhoz, hogy biológia csodának tartsam. magát mutogatni kellene: íme, az ember, aki agyát a fejében csak helykitöltésre használja 😛
szerintem fel se tűnne senkinek, ha lobotómiát végeznének magán.
2:58 de.
leszli !
Vegy már észre magát ! Ez az írás egy metafora. Próbálja megfejteni, vagy ha már sikerült, akkor ne akarja a többi olvasó figyelmét elterelni a szellemes témáról !
.
5:41 de.
Dubois: bocs, de lelszi nem tudja, mi a metafora, mi több, vonalas gyűlöletében még, ha tudná is, nem ismerné fel. sekélyes emberke.
ráadásul megfeküdte a gyomrát, hogy buzizása okán bepereltem becsületsértésért. valahogy az óta nem szeret 😀