Megmondók, és még jobban megmondók. Alig hiszem, hogy ne lenne sokaknak közvetlen élménye azokkal kapcsolatban, akik mindenhez értenek. S mindenhez jobban értenek. A jelenség általános, és most mégis a párizsi vérengzés kapcsán jutott eszembe, hogy megemlékezzek róluk. Talán mert egy nagy horderejű esemény kell ahhoz, hogy a visszásságok elérjék az inflexiós pontot.

Igazándiból nálam, azt hiszem, tegnap jutott el egyfajta lokális pohár peremén túlra a megmondóemberség a médiában. Nevezetesen akkor, amikor először egy portálon olvastam egy túsztárgyaló fejtegetését a frank-honban zajló túszejtő akciók, és általában a terrorcselekmények kapcsán. Majd este az egyik TV-csatorna ugyanezt a témát, és szintén egy túsztárgyalói beszélgetést tolt bele az arcomba. Aztán eszembe jutott, hogy hazánk nem a fegyveres túszszedésekről hires. Lehet, hogy csak „még nem”, de akkor sem. Ezzel nem kívánom lebecsülni a szakértők szaktudását, és még azt sem, hogy a hazai viszonyokban is szükség lehet túsztárgyalókra. Az ördög még egy fegyveres rablás esetén sem alszik. Valahogy mégis elindult két asszociációs szálon azok az izék, amit gondolatnak lehet nevezni. Az egyik a nálunk „Ötödik elem” címen futó film irányába, ahol elég sajátos túsztárgyalási technikát mutat be a főhős. Aminek kevés köze van a tárgyaláshoz éppen úgy, mint valószínűleg a valósághoz is. Bár, tekintettel arra, hogy a túszdrámákban milyen szerepet kaphatnak olykor a mesterlövészek, még ez sem biztos.

A másik egy viccen alapul. Amelyik abban véli megtalálni a gyakorló bombaszakértő sikerének referenciáját, hogy még életben van. Amennyiben ez a sokadik pokolgép hatástalanítása után is fennáll, akkor alighanem a leghitelesebben tudja elmesélni a lehetőségeket, a buktatókat és a nadrágtartalommal kapcsolatos érzéseket. Amely utóbbival kapcsolatban azzal az őszinte vallomással tartozok, hogy alighanem tele lenne az esetemben, ha túszdrámán kellene átvágnom a gordiuszi csomót. A párizsi esetek kapcsán nagyon okosakat mondók kapcsán pont ilyen gondom támadt hirtelen: a hitelesség. Mert nyilván nem egészen ugyanaz elméletben tudni, hogy hol van az artéria, és szembesülni egy nyaki artéria átvágásával. Vagy az azzal való fenyegetéssel. Így aztán a túsztárgyalóval való beszélgetés felkonfjából nekem nagyon hiányzott legalább a futó megemlítése annak, hogy a megszólaló hány túszt dumált ki fanatikus terroristák karmaiból. Ennek az információnak a hiányában erős kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy a megszólaló mit tenne egy élesített kézigránáttal fenyegetődző terroristával szemben állva, miközben a homloka közepén van a másik terrorista fegyverének a célzófénye. Mert továbbra sem vitatva az elméleti felkészültség fontosságát, azért mégis nyugodtabban lehet sok-sok kilométerrel odébbról, egy fűtött studióban megszakérteni a helyzetet. Legyenek bár a közölt felvételek a legaprólékosabbak.

Tulajdonképpen ennek kapcsán jutott eszembe, hogy hány, de hány olyan alkalom fordul elő, amikor internetes fórumokon mondják meg a tutit. Akár sokkal sarkosabban is. Mert ott még a névtelenség diszkrét álcája is segíti a kanapé-szakértelem kibontakozását. Aki ott kikel magából a halálbüntetés azonnali visszaállítása érdekében annak a legkisebb esélye sem adatik meg arra, hogy az elítélt szemébe nézve húzza meg a ravaszt. Amely helyzet pszichológiája legalább annyira motiválhatta azt a „szép” szokást, hogy a bekötötték az elítélt szemét. Ezzel is személytelenné, vágóbarommá degradálva. De ez alighanem egy másik történet. Menjünk csak vissza a fórumhősökhöz. Akiknek közös jellemzőjük, hogy indulatból bölcselkednek. Azt mindig rohadtul meg tudják mondani, hogy a másiknak mit kellett volna tennie, a másik fórumozónak mit kellett volna írnia, és leginkább miről mit kellene gondolnia. Főleg az utóbbit. Mert amennyiben nem ugyanazt gondolják, akkor rögtön jönnek a minősítgetések. Amelyek színvonalát sokszor tényleg az arctalanság süllyeszti a bányászbéka feneke alá. S ne adja az ég, hogy esetleg tényekkel, vagy a véleményalkotási szabadság hipotézisével találják szembe magukat.

Ők lesznek azok, akik ugyan elismerik a fű zöld voltát, ha már nagyon muszáj, de akkor is hülye maradsz, amiért nem látod azt lilának. Akik kétségbe fogják vonni, hogy van-e jogod egy esemény kapcsán bármi másra gondolni. De ha esetleg ebbéli jogodat elismerik, a leírás jogát már semmiképpen. Ha megteszed, bunkó vagy. Ha egy terrortámadás kapcsán teszed meg, akkor érzéketlen bunkó vagy. Minősített esetben érzéketlen fasiszta bunkó. Természetesen teszik ezt akár ősdemokrataként. Érveik szinte természetesen nincsenek. Hogy miért kéne lilának látni a füvet? Csak. Mert ez a konszenzuális elvárás. Hogy miért kellene egy terrortámadás esetén nem „jókra” és „gonoszokra” osztani a világot? Csak! Mert a „mindkét fél ember” megközelítés nem fér bele a megmondóemberség fekete és fehér kategóriáiba. Azé’! Mert a világot minek agyonbonyolítani? Nem igaz? Az, hogy a legállatiasabb felszín mögött is lehetnek nagyon is egyszerűen megérthető mechanizmusok az akkor sem lesz elfogadható, ha pszichológiai szakirodalom lap-ezreit, és valós krízishelyzetek esettanulmányait öntik eléjük. Ilyen szempontból tulajdonképpen méltatlan is a bevezetőben említett eset idecitálása. A legelméletibb túsztárgyaló is legalább a szakirodalomból levizsgázott valamikor.

Abban meg talán le van írva az is, hogy az áldozat sem mindig vétlen. Mielőtt pedig az olvasók közt megbúvó megmondók jönnének azzal, hogy ez az áldozathibáztató magatartás tűrhetetlen, felhívnám a figyelmüket a victimológiának hívott tudományterületre. Ugyanakkor egy pillanatig sem szeretném korlátozni senki jogát a véleményalkotásra. A magamét sem. Így, ha tetszik megmondóemberként, leszögezném: a lassan szivárgó tényinformációk alapján nagyon könnyű elhamarkodott véleményeket, köztük sehova sem vezető „szakvéleményeket” is megfogalmazni. A baj inkább az, ha bemerevednek a néző, és álláspontok. Akkor ugyanis előbb utóbb tényleg csak „jók” és „rosszak” lesznek a játéktéren. Ahol a jók „természetesen” mi vagyunk, és a rosszak azok az „ők”. Akárkik. Bárkik, akik nem azonosulnak a főcsapás, azaz a „mi” véleményével. Attól meg az ég mentsen meg mindenkit, hogy az ilyen bináris lelkülettel megvert megmondóemberkék hatalmat, fegyvert kapjanak. Akármilyen fegyvert. Tolltól a géppuskáig.

Párizs kapcsán talán a legkeményebb fal az lehet, amit a teljes ténytár ismerete nélkül levont következtetések bemerevedő álláspontjainak határán építünk. Magunknak, egymásnak. Nem szolgálva semmit, és még értelmetlenebbé téve az áldozatok amúgy is értelmetlen halálát.