Igazság, igazságosság, méltányosság – néhány szó a kapitalizmusról és a szocializmusról, vetélkedésről és verekedésről, csatákról és küzdelmekről

(Bevallom: nálam munkahelyi ártalom – volt – hogy nálam okosabb emberek anyagaiból állítsak össze valamint – s hogy egyből próbáljak javaslatot is tenni, hogy akkor hogyan tovább, mi is következik mindebből. Így jártam a három írással is.)

Egy szociálliberális hitvallás nyomában

Révész Sándor: Nincs igazság Az írás végkicsengésével maximálisan egyetértek: A szociálliberális olyan liberális, aki egyrészt a kapitalizmus talaján áll, másrészt érzékeny annak igazságtalanságára. Tehát egy értékei szerint igazságtalan rendszert támogat. Mert úgy véli, hogy a kapitalizmus eredendő igazságtalanságának enyhítése érdekében az általa belátható időben annyit lehet tenni, amennyit a kapitalizmuson belül lehet. Ez a szociálliberális sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy jobban együttérez azokkal, akikkel nem ért egyet, mint azokkal, akikkel egyetért. Közelebb állnak értékeihez és érzelmeihez a szociálisan elkötelezett rendszerkritikusok, mint a szociálisan érzéketlen prokapitalista technokraták, akiknek viszont a rendszer működőképességének, teljesítőképességének az érdekében gyakorta igazat kell adnia a rendszerkritikusok ellenében. Szociálliberálisnak lenni lelkileg is, szellemileg is nehéz. De jó.”

Azonban az íráson végigvonul, hogy az igazságokat nem lehet összeegyeztetni. (kapitalizmus vs társadalmi igazságosság; meglévő rendszer kritikája vs EU-hoz tartozás, polgári demokrácia értékei). Persze, el lehetne játszani a szavakkal: az, hogy nincs igazság – másképp megfogalmazva azt jelenti, hogy sokfajta, párhuzamos igazság is létezik. A baj pedig abból van, ha ezek egymásnak feszülnek – mert akkor biztos, hogy nincs egyetértés, a felek nem juthatnak méltányos megegyezésre. Valójában az írásban is van megoldás: a reális opciót kell megtalálni.

Harcosságról, megfontoltságról

Marosán György: A „Materazzi-hatás” . Arról szól, hogy versengő környezetben milyen nagy szerepe van a dühnek, az érzelmi azonosulás fokának a győzelemben – s ugyanakkor milyen bukáshoz vezet, ha elszabadulnak az indulatok. A düh az erőkifejtést javítja, a megfontolásra épülő teljesítményt viszont rontja – s ezért „hasznos” felbosszantani az ellenfelet.

Nagykoalíció?

Csizmadia Ervin: A következő Magyarország c. (0 forintért megvásárolható) könyvében politikai bajaink megoldására nagykoalíció létrehozását javasolja.

Nagyon hatásosan érvel, az előző két írás nyelvére lefordítva/eltorzítva azt mondja, hogy a nagykoalícióban eltűnik (vagy minimálisra csökken) az egymással szembeni düh, az önként vagy kényszer hatására vállalt együttműködés pedig kikényszeríti a reális opciók elfogadását. (A nagykoalícióval kapcsolatos (aktuálpolitikai) ellenérveket már megfogalmazta Bauer Tamás . Kétségtelenül más idősíkban gondolkodnak.)

Többször említettem már azt a pszichológia kísérletet, amikor egy tornaterembe beengedtek 100 kissrácot – egyik felük piros, másik kék sapkát kapott, s pár perc múlva az egyik csoport már püfölte is a másikat. Vagyis: a különbségek nagyon könnyen kiéleződnek – s óhatatlanul hasonló történik a pártok között, hiszen a politikai versenyben fontos, hogy saját identitásukat tudják felmutatni, s azután könnyen nyúlnak a negatív kampányhoz – ami köztudottan kevéssé erősíti a barátságot. Ha pedig mindkét oldalt sikerül eléggé felbosszantani, dühössé tenni – elszabadulnak az indulatok: dollárárverés.  Ez a politikában 13. majd 14. havi nyugdíjat, rezsicsökkentést jelent, majd olyan 2/3-os, kiütéses győzelmet – amibe előbb-utóbb a győztes is belerokkan. (S ilyen, a saját igazságokhoz a végtelenségig való ragaszkodás vezet el a háborúhoz – gondoljunk pl. a szerb-horvát konfliktusra.) Játékelméleti szöveggel: amikor egy eredendően pozitív összegű játszmát zérus összegűként játszanak a felek. Látszólag persze az a helyzet, hogy csak az egyik fél győzhet a politikában. Valójában egy fix összegű játszmáról is lehetne szó – ki, hány mandátumot szerez az összesből. Amikor viszont a „győztes mindent visz” alapokon játszanak, akkor jönnek a katasztrófák. Ezen valóban segítenek a kis- és a nagykoalíciók, ha a rendszerben olyan fékek vannak, melyek meggátolják a totális hatalomgyakorlást.

A koalíciós partnerek egymás iránti „dühe” kifelé kevésbé szennyezi a közéletet, zárt ajtók mögött nem kell a külvilágnak az erős és rettenthetetlen, az igazáért a végsőkig harcoló hősök képét mutatni. (Az előnyöket a könyv részletesen taglalja.) Önmagában – már ha létrejön – egy koalíciónak is lehetnek árnyoldalai – különösen, ha a külső kényszer erősebb, mint a meggyőződés, egymás elfogadása. Hazai példákból tudjuk, hogy a koalícióban is kijátszható a partner – ahogy a Fidesz tette az MDF-fel és az FKgP-vel. Nem biztosított a megállapodás – gondoljunk Szili elnökjelölésére. Ausztriában a nagykoalíció mellékhatása volt, hogy minden állami posztot felosztott a két párt egymás között. (Ebben az értelemben volt néhány terület, mely valóban nagykoalíciós volt, pl. a pártfinanszírozás, vagy a médiában való osztozkodás).

Ahogy az ábrából is látszik, könnyebb az együttműködés, ha nem csak kényszeren, hanem felismert közös értékeken alapul az együttműködés. Egy ideális rendszerben például azon versenyeznek egymással, hogy melyikük megoldása szolgálja a közjót. Ehhez először is közös értelmezésre van szükség – pl. hogy közjón a fenntartható fejlődést, vagyis a társadalom, gazdaság, kultúra, környezet hosszú távú fennmaradását értsük. Ez alapján nincs elvi akadálya, hogy szocialista, liberális, konzervatív, zöld pártok akár koalícióra is képjenek egymással. A valóság viszont más.

Egy nagykoalícióhoz két fél kell. Jelenleg a Fidesz erre sem mentalitásban, sem érték-alapon se lenne erre képes, s legfeljebb a Jobbik látványos megerősödése lehetne kényszerítő erő. (Talán). A másik fél pedig – egyszerűen nincs. (Igaz, az LMP és az MSZP, valamint egyes civil szervezetek alkalmasnak tartják erre – önmagukat.) Mégis, hogy épülhet fel a „másik”, az időnként némi eufemizmussal demokratikusnak nevezett oldal – vagy ahhoz, hogy nagykoalíciós partner lehessen, vagy hogy politikai eszközökkel le tudja győzni a politikai jobboldalt? Keserű iróniával mondva: rendkívüliek a javulási lehetőségek. (Hiszen a null pontról kell elindulni.) Van, aki 25, 20, 16 évezik; van, aki támadja, s van, aki védi a polgári demokráciát. Egyesek kritizálják, mások elutasítják a piacgazdaságot. identitásuk erősítéseként, fenntartásaként dühvel, indulattal ekézik egymást. Láthattuk, azok, akik legalább felismerték, hogy együtt kell működniük, ezt milyen kínnal-keservvel tették, s nem azt láthattuk, hogy mi a közös céljuk – hanem az, hogy miként csatáznak egymással.

Persze, Münchausen óta nem nagyon sikerült, hogy valaki önnön hajánál fogva húzza ki magát – ezért ha nem tudnak egymással szót érteni, kérjenek segítséget, akár az idézett írások szerzőit, hogy közvetítsenek közöttük.

Azt hiszem, elég hamar kiderülne, hogy meglehetősen nagy az a terület, amiben egyetértenek. A fenntartható fejlődés céljában mindenképp. Ha reális opciókat keresnek, abban is egyetérthetnek, hogy fontosabb a jövő, s hogy bármennyire is kritikusak vagy éppen identitásukból eredően elutasítóak az EU-val, a piacgazdasággal szemben – belátják, hogy a jövőről folyó bármilyen vitát mégis csak e keretekben lehet lefolytatni.

Fontos, hogy „dühös embereiket” az egymás közti kommunikációból visszavonják – vagy a kormány bírálatára fogják őket. S nem árt, ha megtanulják: egy csapatban szükség van a harcosokra – de a stratégiai tervezőkre és a diplomatákra is.  Íme.

Felesleges lenne azzal áltatni magunkat, hogy félre tudnák tenni az ellentéteiket, vagy azokat a vitákat, hogy akkor ki kit is képvisel, kinek mekkora a valós támogatása. Állítom, ha a szándék ehhez létezik – akkor már meg lehet találni mindehhez a technikai megoldásokat is.

Horváth György