Lelkes politikai akcionisták maroknyi csapata lezárta ma a Lánchidat, közel egy órán keresztül minden reakció és a rokonszenv legkisebb jele nélkül kerülte ki őket az apatikus közlekedők sokasága.

   A hídzár egyébként az Alkotmánybíróság ellehetetlenítése, a kormányzat legutóbbi intézkedései és egy korábbi tüntetésük megakadályozása miatt történt,.
Mindenki tette a dolgát, tüntető is, rendőr is, semmi személyes, csak a munkájukat végezték…
Tulajdonképpen lehangoló ez a dolog, de persze – az összes többi hasonlóval együtt – elgondolkodásra kellene, hogy késztesse a demokratikus politikusokat, de az őket támogató tömegeket is.

   Olyan ez, mint mikor az artista gyakorol és ötszázhetvenkettedszer csinálja meg ugyanazt a mozdulatsort, melynek az utolsó eleme mindig az, hogy jól pofáraesik öt méter magasból. Felcser, mentők, gipszágy, miegymás, – majd kisvártatva kezdi elölről. Az valahogy – talán a sorozatos agyrázkódások miatt – nem jut eszébe, hogy megvizsgálja: ezt az attrakciót így, ahogy itt kísérletezget vele, fizikailag lehetséges-e végrehajtani. Merthogy úgy tűnik, hogy nem, különösen akkor nem, ha mikor éppen úgy is nézne már ki, hogy sikerülhet, akkor jön a narancssárga bohóc és leönti vízzel – jöhet a pofáraesés, stb…

   Szerintem a baj ott van, hogy ezt az attrakciót olyanok erőltetik, akik azt gondolják, hogy egy társadalmi problémát harmincezer ember ordítozásával meg lehet oldani.
Valahogy úgy képzelhetik, hogy majd egy jó nagyot kiabálunk, akkor a hatalom megijed és elszalad, a társadalom pedig mögénk áll, majd mi egy gyors, ruganyos mozdulattal felugrunk a hatalom csúcsára és elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy milyen posztot is töltsünk be az új leosztásban – na jó, a Péter legyen belügyminiszter, a Marci meg minimálisan is miniszterelnök. A forradalmár általában türelmetlen ember, mindent hirtelen felindulásból csinál, tán még gyereket is.
Rohanni szeret, meg zászlót lengetni, felhevült szónoklatokat mondani, lobogni és lángolni – időnként az alkoholgőztől kissé kékes lánggal – meg túlbuzogni.
Mindezt egyébként a megszokott öt négyzetkilométeren, ahol az általa forradalmasított kerület száma sem lehet kétjegyű. Ilyen helyen legfeljebb lakik a forradalmár, de a terep máshol van. 

   A forradalmár nem egy jómunkásember, a forradalmár nem szöszmötöl a melóval, hanem ráront a népre, mint liba a friss vetésre, sokszor hátra se néz, hogy észlelje – jön-e még utána valaki. Ha nem jön és ez kiderül, mikor szónokolni akar, akkor sértett pofákat vág és legszívesebben seggberúgná a népet, aki kritizálja azt minimálisan is kizárja abból a szervezetből, melynek létrehozásában a névadásig jutott el, továbbiakra ugyanis nem volt se ideje, se türelme, se energiája.
A fizetett forradalmárok népes serege, a pártok krémje meg egyszerűen eltűnt, merthogy fene kényelmes dolog széttárni a kezünket és azt mondani, hogy a civilek elszívták előlük a levegőt, hát csinálják, ha jobban tudják.
Csakhogy a civilek még annyira sem tudják, merthogy a civil nem vezetésre, hanem megvezetésre van optimalizálva, ebben pedig a Fidesz profi, mint ahogy ügynökügyileg is jól állnak, ismerik már régóta a dörgést.

   Most már eltelt egy év a választások óta, ennyi idő egy politikusnak elég kellene legyen, hogy értékelje a helyzetet és ha szükséges, akkor átértékelje.
Ennyi idő alatt rá kellett volna már jönni, hogy a helyzet ma nem forradalmi, ha valahol fellobban is a forradalom aprócska lángja, akkor sürgősen akad egy párt vagy egy civil, aki lehúzza a sliccén a cipzárt és lepislogja. Itt az ideje más utakat járni. Mondjuk, el lehetne kezdeni szervezeteket építeni, mert ugyan itt mindenki hüledezik a jobbik eredményei láttán, de az okok között rendkívül kevesen emlegetik, hogy a jobbik szervezettsége toronymagasan veri bármelyik demokratikus párt szervezettségét.
Ők ott vannak a legkisebb településeken is, míg mi minden bázisunkat hagytuk szétverni, kihalni, megfélemlíteni, csalódni.
A mi sok vízfejű vezérünk az ország vízfejére koncentrált, de még azt sem volt képes hatékonyan maga mellé állítani.

   A nép két dologért megy a Jobbikhoz, egyrészt mert nekik még nem volt módjuk lopni, másrészt mert ők konkrét dolgokról beszélnek.
Nem beszélnek okosságokat, de az ostobaságaikat érthető, emberi nyelven fogalmazzák meg, és ezt képesek eljuttatni a társadalomhoz, mert az embereik mindenhol ott vannak.
és ha már ott vannak, akkor terjesztik is nagyon egyszerű, a legalantasabb ösztönökre épülő eszméiket, kiszolgálva a szegényember nyomorából fakadó ellenségkeresési vágyát, merthogy a szegénységének, a nyomorának nyilván más kell legyen az oka, nem ő.
Ebben talán nem kellene követni őket, de az érthető és egyszerű beszéd lehet, nem lenne hátrány, merthogy számukra az értelmiségi szalonok zsargonja érthetetlen és ellenszenvet keltő.

   Szóval, lehet reménykedni a csodában, de ha a hátralevő három évben nem dolgoznak a pártok a terepen, nem végzik el a szükséges aprómunkát, nem tudnak ismét kapcsolatot találni a magyar társadalommal, akkor Vona miniszterelnök majd gondoskodik arról, hogy ne legyen többé gondjuk a társadalomra.
Ha egy faluban csak katolikus pap van, akkor a nép csak hozzá fordulhat az isteni igazságért, de ha van kínálat és az evangélikus pap szebben hirdeti az igét, vagy a Hit Gyülekezete közelebb kerül az emberekhez, akkor nagyobb az esély a helyes értékrend kialakítására, mert lehet a nézeteket ütköztetni.
Ehhez persze apparátus kell, aktivisták kellenek, támogatók kellemek – és nem csak papíron.

   Szóval lenne itt feladat, a demokratikus oldal pártjainak át kellene gondolni saját szervezettségüket, módszereiket, mert ezekből a mai állapotokból semmi jó nem jöhet ki.
És el kell végezni a nagytakarítást is, minden pártnak tisztázni és egyértelműsíteni kell a többi párthoz való viszonyát, ki kell selejtezni a kalandorokat, a bohócokat.
Aztán lehet dolgozni, szépen, okosan, nem elvtelenül, de pragmatikusan. Szerintem.

De lehet, hogy tévedek…