Az írás nem a demokrácia egészével, hanem döntés-elméleti megközelítésből annak gyakorlásáról, tanulásáról szól (vagy kívánna szólni). Két részes sorozatunkban vitaanyaggal kívánunk szolgálni egy manapság sokat vitatott témához: a demokráciához.

Melyek demokráciánk legsúlyosabb bajai, hogyan lehet ezeket gyógyítani? Milyen kihívásokkal kell szembesülnie a demokráciáknak a XXI. században? Hogyan illeszthető a közvetlen- és a parlamenti demokrácia? Milyen államszervezet, önkormányzatiság, választási rendszer szolgálja az értékeket?

1. Demokráciánk betegségei

Egyaránt a görögöktől kaptuk a demokrácia=népuralom fogalmát, valamint Platón állam-elméletét, melyben a polgárok helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni.

Polgári demokráciákban, jogállami keretekben is kétféle kritikát szoktak megfogalmazni: az egyik szerint a döntések nem legitimek, mivel nem a nép hozza meg a azokat, ezért népszavazásokra, a bázis-demokrácia elveinek és gyakorlatának alkalmazására van szükség. A másik szerint a tömegek pillanatnyi igényeinek kiszolgálásával a populizmus és a demagógia uralkodik, azonban megalapozott szakmai döntéseket nem lehet népszavazással hozni, s a gyakran változó környezetben nem is oldható meg.

A népuralom formai megközelítése alapján korábban azt tekintettük demokratikusabbnak, ha minél több emberre terjedt ki a szavazójog. Az aktív állampolgári részvétel hívei szerint ezért az jelenti a valódi demokráciát, ha a döntéseket a nép önmaga, közvetlenül hozza, népszavazással vagy a bázis-demokrácia konszenzuális eszközével. A közvetlen demokratizmusnak ma már adottak a technikai feltételei, akár naponta lehetne népszavazásokat tartani az interneten, SMS-sel – de tudjuk, ez könnyen populizmushoz, demagógiához vezethet. Ezért sokan a képviseleti demokrácia hívei – mások Goethet idézik: A hatalom ne beszéljen, hanem cselekedjen! Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket; Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek.

A modern – piacos, demokratikus és jóléti – tömegtársadalmakban szinte észrevétlenül bukkant elő egy különös probléma: az átlagember naponta legalább 10 ezer (!), nagyon eltérő fontosságú döntést kénytelen meghozni. A túl sok döntés tanácstalanná, tanácstalanság pedig döntésképtelenné tesz. Ebben a helyzetben a döntés felkínálójának – a kormánynak például az új nyugdíj-, vagy választási rendszert kialakításánál; a vállalatnak, amikor a polcra kihelyezi az árukat – lehetősége van befolyásolni a döntés előtt állót. A kérdés: miként teszi ezt?i Polgári demokráciánk szomorú tapasztalatai szerint az egymással versengő pártok mindent megtesznek azért, hogy ezt a terhet levegyék a vállunkról – így látszólag könnyen emészthető „kérdéseket” tesznek elénk, melyek lényege: „Akarsz-e jobban élni, segítesz-e elzavarni AZOKAT a gazembereket?” A kötet korábbi részeiben már említett elemzések rámutattak, hogy a polgári demokrácia többé-kevésbé hasonló formai keretei közt a kialakult kulturális keretek alapján mennyire eltérő az együttműködésen, egyeztetésen alapuló skandináv, és a „veszekedős” dél-európai, valamint a tragikus kettészakadáshoz vezető „friss demokráciák”, ezen belül különösen a hazai modell. Ezért azt kell megvizsgálnunk, hogy mi ered a demokrácia rossz értelmezéséből, s mi a hibás gyakorlásából.

Mit jelent a „nép uralma”? Leegyszerűsítve népen a választópolgárokat, uralmon pedig a meghozott döntéseket, s azok teljesülésének ellenőrzését értsük. A formai megközelítés mellett ezért érdemes a működőképességet és a minőségi tartalmat is figyelembe vennünk, s ez alapján azt tekintsük a demokrácia „jóságfokának”, ha biztosítható a (1) közjó ii érdekében a nép (2) döntése.

2. A döntésről

A döntés iii: problémamegoldás, a cselekvési változatok közüli választást jelenti.

A demagógia valós veszélye miatt nem a „népuralmat” kell korlátozni, hanem azt kell értelmezni, hogyan is dönthet a nép – melyek a jó döntés feltételei. Lássuk be, hogy a valódi demokrácia nem egyszerűen a szavazás lehetősége – a döntéselmélettel foglalkozók szerint az egyszerű többségi szavazás az a módszer, mely a legkevésbé képes biztosítani, hogy megalapozott, jó döntések szülessenek. Ezért olyan eljárást kell találni, melyben valóságos és kiérlelt, kitárgyalt változatok közül az előnyök-hátrányok mérlegelésével, a felelősség vállalásával lehet és kell választani: dönteni. Mindez alapuljon a társadalmi csoportok együttműködésén – lehetőleg konszenzusra törekedve, hogy megelőzzék a későbbi ellentéteket. Szép, ideális kép – valójában ezt hivatott szolgálni a liberális demokrácia, melyben a közjó érdekében vetélkednek egymással a pártok, létezik a hatalommegosztás, cselekvő és tudatos állampolgárok alakítják saját sorsukat, de tudjuk, ennek milyen nehézségei vannak a gyakorlatban.

Könnyű elképzelni, hogy működik a dolog – ha pl. nyilvános a képviselőtestületi ülés, moderált és higgadt vita folyik a helyi honlapon arról, hogy mennyit is költsenek iskolára vagy útfelújításra, s arról is nyíltan beszélnek, hogy ezek fedezetére mennyivel emeljék a helyi adókat. Ebben az esetben valóban jó és közös megoldás születhet, mivel a döntésben résztvevők tudása, ismeretanyaga azonos vagy hasonló, vagyis szimmetrikus.

Az alternatív – és demagóg – pártok a közvetlen demokrácia hívei, a hagyományos pártok képviselői pedig a közvetett, parlamenti demokráciát vallják és részesítik előnyben. Bizonyára nem kell különösebben magyarázni, hogy egy népszavazásnál, netán a költségvetés esetében mennyire aszimmetrikus a szakértők, politikusok, polgárok tudása – s valódi demokrácia helyett a demagógiát, vagy akár a zsarnokságot segítenénk csak elő a döntéselméleti szempontból legkevésbé megalapozottnak tartott többségi szavazással. A részvételi demokrácia gyakorlásának vannak sikeres mintái iv – de szükség van a képviseleti demokráciára is, illetve ennek deliberatív változatára. Ekkor a politikai döntéseket megelőzi a nyilvános állampolgári vita, egyeztetés, szakértői véleményezés. A deliberációt és magát a döntéshozatalt pedig jogi intézmények formalizálják. A deliberatív demokrácia kritériumai a szabad nyilvánosság, ahol az állampolgárok szabadon megvitathatják ügyeiket; olyan procedurális szabályok összessége, amely biztosítja, hogy a deliberáció minden résztvevő számára egyenlő mértékben hozzáférhető; s olyan racionális párbeszédre ad lehetőséget, ami a köz érdekét szolgáló ügyekről folyik, és hogy a kormányzatok a létrejött konszenzust törvényekben és politikai cselekvésben realizálják. v Ez az eljárás idő-igényes – de a meghozott döntés mögött meglévő konszenzus miatt könnyebb az elfogadtatása, így a megvalósítása is.

Gondot okozhatnak a megrögzött vitatkozók és hajthatatlanok, vagyis hosszú tanulási, gyakorlási folyamatot igényel az alkalmazása. Tekintve, hogy alapvetően az egyének közreműködésén alapul, korlátozott a széleskörű bevonás lehetősége és/vagy esélye, így akár a meghozott döntés legitimációja is megkérdőjelezhető. Bármilyen demokrácia is csak ott működőképes, ahol demokraták vannak. Legalább annyira azok, hogy képesek legyenek akár saját hatalmuk korlátozására, belátva, hogy a hatalommegosztás egy másik ciklusban éppen az ő érdekük lehet. Ennek hiányában csak a versengés, a másik fél legyőzése, a konfliktus egész társadalomra való kiterjesztése érvényesül. Ugyanígy belátható, hogy a választók tudás-aszimmetriájának csökkentése közös érdek: a több párt jobb, mint az egy – de a demagógia-spirál elkerülését még jobban szolgálja, ha civil és független szakértők értékelik a programjaikat, tevékenységüket, s nem álságos konzultációkkal, népszavazásokkal, hanem valódi nyílt demokráciával (open democracy  vi) válik a döntések részesévé az állampolgár. Ez csak fokozatosan történhet. Míg a tárgyalástechnikának, a csoportos döntéshozatalnak ismertek a módszerei, s széles az irodalmuk – a közvetlen és részvételi demokráciáról jóval kevesebb mind az elméleti, mind a gyakorlati ismeretünk, s még kevesebb a gyakorlati tapasztalatunk.

Horváth György mérnök-közgazdász, szervezetfejlesztő