Az elmúlt évtizedekben ismerhettük meg azt az iszlám hadviselési módszert, hogy politikai vagy katonai célpontok megsemmisítése érdekében öngyilkos merénylők férkőznek a kiszemelt személy vagy hely közelébe, majd önmagukat is fölrobbantván, megsemmisítik azt. A vallási fanatizmusból elkövetett öngyilkos gyilkosság 2001. szeptember 11-én megrázta az egész világot, s szembesítette nemcsak egy újnak tűnő hadviselési móddal, hanem azzal a mélységes gyűlölettel is, mellyel a radikális iszlám viseltetik a Nyugattal szemben.

A világ csodálkozott és nem értette, hogy művelt, képzett, Nyugaton nevelkedett moszlim vallású emberek miként képesek ilyen brutális barbárságra, s csak lassan-lassan kezdték megérteni először a vezetők, majd egyre többen, hogy létezik olyan, vallás által motivált emberi magatartásmód, mely egész társadalmak támogatását és elismerését is képes élvezni. Ám ha leereszkedünk a múlt mélységes kútjába, szembesülünk azzal, hogy az öngyilkos merénylet, mint politikai vagy hadi sikereket kierőszakoló módszer, szinte egyidős az iszlámmal.

Girls Under Islamic State / Rostam Aghala

Európa hódít

A nyugati civilizáció egyesített haderejének első igazán sikeres, idegen földrészen végrehajtott katonai vállalkozása 1099-ben jutott el csúcspontjára, amikor elfoglalták a „levantei Babilont” és fővárosát, Jeruzsálemet. 1099. július 14. a „nagy vérfürdő” napjaként vonult be a Szentföld krónikájába. Ezen a napon a győztes keresztes seregek szinte teljesen kiirtották az elfoglalt Jeruzsálem lakóit: zsidókat és moszlimokat, akik addig viszonylagos békében éltek egymás mellett. A mészárlás után pedig a magukat kereszténynek tekintő győztesek a Szent Sír fölé emelt templomban celebráltak hálaadó misét.

A szűk egy évezreddel ezelőtt lejátszódott események új irányt szabtak Európa és a Közel-Kelet, az akkori ismert világ nagy része történelmének. „Outremer”, vagyis Tengerentúl birtokbavétele tekinthető a többé-kevésbé egységes középkori Európa első sikeres gyarmatszerző háborújának, s egyben három világvallás: a keresztény, a zsidó és az iszlám hitrendszer első átfogó konfliktusának. A Szentföld fővárosa, Jeruzsálem ekkor már két és fél ezer éve a zsidóság, ezer éve a kereszténység és szűk négyszáz éve az iszlám szellemi központjának is minősült. Salamon templomának helyén moszlim mecsetek álltak, de a nyugati győzelem szimbólumaként mellettük rövidesen keresztény templomok nőttek ki a földből. A keresztes háborúk története hű tükre az emberi természet szélsőségeinek: egyszerre raboltak és imádkoztak, gyilkoltak és ájtatos körmeneteken vettek részt, öltek, zsolozsmáztak és rémuralmat gyakoroltak, mindezt egy felsőbbrendűnek hirdetett elhivatottság jegyében.

Találkozás az iszlámmal

Ha közelebbről vizsgáljuk a keresztes háborúk emberi motívumait, azt a belső hajtóerőt, ami tömegeket mozgósított a messzi Európában arra, hogy Krisztus országát kiragadják az iszlám kezéből, feltétlenül a vallási fanatizmus áll első helyen. Az európai középkor lelki-szellemi sötétsége, írásbeliség híján, széles tömegeket fosztott meg az önálló gondolkodás képességétől, s ez szöges ellentétben állt az akkori iszlám felvilágosultságával és viszonylagos toleranciájával. Rudolf Pörtner történész magyar nyelven is megjelent könyvében több tipikus epizódot leír a két kultúra találkozásáról, s arról, hogy a korabeli közel-keleti orvostudomány is mennyivel haladóbb volt az európainál. Például amikor egy sorvadásban szenvedő frank hölgyhöz arab orvost hívtak, ő erősítő étrendet írt fel neki. Majd jött nyugati kollégája, aki megállapította,

hogy a páciens agyában démon lakozik, amit ki kell űzni. Lenyírta az asszony haját, majd fejbőrén késével kereszt alakú sebet vágott és bedörzsölte sóval. A „kezelés” annyira hatékony volt, hogy a hölgy szinte azonnal elhalálozott. Mindamellett a keresztény erkölcsök fellazulása megállíthatatlan volt, noha az 1120-as nabluszi zsinat az orr vagy a nemzőszerv levágásának büntetését írta elő a paráználkodó nyugatiak elrettentésére – hasztalanul.

A kölcsönhatások nem hagyták érintetlenül egyik kultúrát sem. Európába főleg a keresztes állam közvetítésével jutottak vissza arab forrásokból az antik filozófusok, de nem egy kora középkori zsidó gondolkodó munkái is. Ebben az időben alakult ki az első egységes európai bankrendszer is.

A hatalom pénze

Volker Loos német történész részletezi azt, ahogyan a Jeruzsálemben alakult templomos lovagrend szentföldi feladatai anyagi hátterének biztosítása érdekében miként alakította ki a mai bankkártya-rendszer ősét. A templomosok ugyanis létrehoztak egy egész Európát behálózó rendházrendszert, ahol mindegyik rendház mai szóval élve nyereségorientált gazdasági tevékenységet folytatott. Az így megszerzett pénzekből ezután megvásárolták a templomosok szentföldi jelenlétének fenntartásához szükséges eszközöket: lovakat, fegyvereket, páncélokat, földeket stb. Ha egy európai zarándok fel kívánt kerekedni a Szentföldre és nem akart magával készpénzt vinni, ami az akkori viszonyok között rendkívül kockázatos volt, az útra szánt összeget némi kezelési költséggel kiegészítve befizethette a legközelebbi templomos rendházban. Erről írást kapott, és az így elhelyezett pénzt az útjába eső templomos „filiálékban” részletekben vagy egy összegben fölvehette. Mindenki jól járt, s a lovagrend alig több mint kétszáz éves fennállása alatt rendkívüli vagyonra és befolyásra tett szert mind a Tengerentúlon, mind pedig Európa országaiban. Amikor megszűnt a keresztes állam, megszűntek a templomosok katonai feladatai is. Vagyonuk viszont megmaradt, sőt tovább növekedett, egészen addig, amíg 1307-ben Szép Fülöp francia király a pápával karöltve eretnekség hamis vádjával fel nem számolta őket, vagyonuk egy részét elkobozva. Egyes források szerint a templomos lovagrend nem szűnt meg egészen, hanem a kimentett vagyonnal együtt illegalitásba vonult. Őket tartják a mai szabadkőművesek elődeinek.

A hódításon túl

A Szentföld közvetítésével létrejövő kulturális csere megtermékenyítette Európát. Ez kezdetben abban nyilvánult meg, hogy egyre magasabbra csaptak az inkvizíció máglyái, megsemmisítve az akkor egyeduralkodó katolikus egyház vallási és politikai ellenségeit. Mindazonáltal a Tengerentúl 1291-es végleges elvesztése után történelmi lépték szerint rövid idő, kétszáz év elteltével a reformáció véglegesen megtörte Európában a katolikus hegemóniát és a vallásilag, meg politikailag addig viszonylag egységes államok Vatikán vezette rendszerét. 1492-ben felfedezték az Újvilágot, és Európa többé már nem volt ugyanaz: a középkor sötétsége fokozatosan eltűnt. A protestantizmus – Max Weber szerint is – létrehozta a kapitalizmust, s a kapitalizmus az egyéni kezdeményezés képességére volt jótékony hatással. A sötét középkor vallási fanatizmusát pedig fokozatosan felváltotta a protestáns pragmatizmuson alapuló közgondolkodás. Ezt a folyamatot sok történész egybehangzó véleménye szerint a Közel-Keletről érkező „szellemi import” indította el a XII-XIII. században.

Öngyilkosság

A Szentföld elfoglalása idején ismertek meg a nyugatiak egy titokzatos iszlám közösséget, az aszaszinokat. Ez a közösség a nyugati invázió előtt ugyan már létezett, de tevékenysége a keresztes uralom idején vált annyira ismertté, hogy példájuk a mai napig meghatározza a moszlim gondolkodásmódot. Az eredetileg

magukat nizáritáknak nevező közösségre később ragasztották az aszaszin, vagyis orgyilkos nevet. Lakhelyük a mai Libanon és Szíria határvidékén elterülő hegyekben lévő várakban volt, s a keresztesek érkezése előtt „szolgáltatásaikat” az egymással rivalizáló közeli és távoli fejedelemségek sűrűn igénybe vették. Mai szóval élve öngyilkos merénylők voltak, akik életük feláldozása árán teljesítették vezetőik parancsait abban a hitben, hogy tettük az iszlám paradicsomba juttatja őket. A bibliai örökkévalósággal szemben ebben a paradicsomban nagyon is földi örömök vártak az önkéntes mártírokra: gazdagon terített asztalok, finom borok és az üdvözültek kívánságait leső gyönyörű nők. E vélt túlvilági jutalmon kívül nagyonis határozott földi vágyakat követtek, Rudolf Pörtner szerint céljuk egyfajta társadalmi egyenlőség, az állam megszűnése és a vallási alapon álló közös tulajdon megvalósítása volt.

Módszereik szinte azonosak voltak a mai öngyilkos merénylőkével: feltűnés nélkül a kiszemelt áldozat közelébe férkőztek, majd egy alkalmas pillanatban megölték. Feladatuk végeztével nem próbáltak menekülni, így sorsuk az általuk megöltekével azonos lett.

Farhad Daftary történészprofesszor „Aszaszin legendák” című könyvében részletes képet fest erről az iszlám szektáról, s szerinte ők tekinthetők a síita vallási irányzat szellemi elődeinek is. A moszlim vallás két fő ága, a szunnita és a síita egymást ugyan nem szívleli, de a „kafír”, vagyis hitetlen Nyugatot egyformán ellenségüknek tekintik. Irán a síita irányzatot vallja magáénak, s a híradókban is láthattuk, hogy az irak-iráni háborúban a perzsa forradalmi gárdistákat miként küldték szinte fegyver nélkül, ágyútöltelékként az iraki betolakodók elé. Ezek a fiatalok önként vállalták ezt abban a hitben, hogy aszaszin elődeikhez hasonlóan tettükért ők is a paradicsomba kerülnek.

Midőn a középkori keresztes állam megalakult, tovább színesedett a közel-keleti hatalmi kavalkád. A hegyek védelmében élő rejtélyes nizáriták kegyeit most már nemcsak az egymással háborúzó helyi fejedelmek keresték, hanem Outremer új urai is. Mindkét táborban szaporodtak az öngyilkos merényletek, s az aszaszinok úgy vélték, céljaik megvalósításához közelebb kerültek, mint valaha. A nyugatiakra olyan mély benyomást tettek, hogy az aszaszin név bekerült a francia nyelvbe, melyben máig is a „gyilkos” szó megfelelője, de az angol „assassin” szó is orgyilkost jelent.

A keresztes állam bukásával a nizáriták is elveszítették politikai súlyukat. Eltűntek a történelem színpadáról és békés vallási közösségként éltek tovább Szíriában, Perzsiában és másutt. Ám e középkori kamikázék gondolkodásmódja a mai napig él az iszlám világban, s újkori feltámadását a médiák is bőségesen dokumentálják.

Az európai középkor brutalitását felszámolta a reformáció, a felvilágosodás és a kapitalizmus. Míg a XX. századra a zsidó-keresztény kultúrkör ezer évvel korábbi állapotához képest radikális változáson ment át, az iszlámra nem mondható el ugyanez, hiszen e vallást nem rázta meg alapjaiban egyetlen olyan mozgalom sem, mely a reformációhoz lenne hasonlítható. Középkori szemlélete, fatalizmusa és önfeláldozási hajlama a mai napig fennmaradt, s egyebek mellett ez a gondolkodásmódbeli folytonosság az, ami a mai öngyilkos merényletek mögött áll. Mindehhez járul az is, hogy a három monoteista világvallás közül a legkésőbb megjelent iszlám tekinti magát győztesnek a két régebbi fölött, s e győzelem szimbólumaként igyekszik birtokban tartani a zsidó és keresztény szenthelyeket és rombolni nemcsak vallási riválisai jelképrendszereit, de az iszlám kor előtti kulturális és vallási emlékeket is.

Egri-Eiben István