A magyar gyümölcskertészet koronagyémántja a meggy. Az országban megtermelt 60-70 ezer tonna savanykás gyümölcs alig-alig kerül friss piacra, a többséget konzervüzemek dolgozzák föl. De miért a kitüntető cím? Oka van annak. Németországban évente 80 millió körül fogyott az üveges meggybefőtt, és ebből a magyar termék általában harmincmillió üveg volt. Nos, hasonló teljesítményt egyetlen gyümölccsel se tudunk még csak megközelíteni sem, nemhogy túlszárnyalni. És ez az állapot – olykor a piaci zavarok hatására változóan, ám – évtizedek óta létezett. Megtartása politikai követelmény. Lenne – mondom.

A hazai meggyfajták közül elsőnek a Pándy üvegmeggy aratott nemzetközi sikert. (A Pándyt néhol, például Mezőtúron, spanyolmeggynek is nevezték, aminek okát nem tudom. Alapja nincs.) A Pándy kellemesen édes-savas gyümölcs volt, és nagy: átmérője 25 mm körül alakult. Mindkét tulajdonsága diadalokra predesztinálta. Egyetlen buktatóját a csekély termőképességének tekintjük. Akadtak porzófajtái, azonban az együttes virágzás olykor elmaradt. És gyakran. Tudok olyan kertről, ahol egy nemrég elhunyt, szakértőnek, sőt tudósnak tekintett egyetemi oktató állította be a fajták összeállítását, elrendezését és ültetését, mégis olyan keveset termett az egész – amúgy 44 hektáros – gyümölcsös, hogy a fák fénykorában kivágták az egészet. (Erről írtunk Speidl Zoltán barátommal egy szociográfiát Leforrázott szirmok címmel, amely a Mozgó Világ folyóiratban jelent meg csaknem húsz éve, majd szerzőtársam önálló kötetében.)

Ám a hatvanas évek végén csoda történt. Pethő Ferenc (később egyetemi tanár) és Pusztai Bertalan kiemelt egy tájfajtát Újfehértón. Ez megközelítette a Pándy erényeit, átmérője alig volt kisebb (22 mm), mint a Pándyé, ízével sem lehetett baj, viszont termett. Bőven. Öntermékenyülő volt, nem kellett porzót ültetni mellé. Gyors ütemben terjedt a hetvenes években. Nyíregyházi konzervesek: Csak sok legyen! És a faiskolák ontották az újfehértói fürtöst, s ültették üzemekbe (keveset), magánkertekbe (rengeteget), a fajta pedig szárnyalt.

Később újabb öntermékenyülő, ám a Pándyt megközelítő minőségű fajták kerültek köztermesztésbe, olyanok, mint az érdi bőtermő – ezt Maliga Pál állította elő a Pándy és angol fajták keresztezésével -, a kántorjánosi fürtös, vagy a debreceni kései. Kalapot kell emelnünk, méghozzá mély meghajlással azon kertészek előtt, akiknek sikeres kutató munkája fönntartotta a magyar meggy nimbuszát, az immár csak nyomokban található Pándy üvegmeggy nélkül. Nélkülük a meggy nem lett volna itthon a kertészet sikere.

Gondok rendszerint adódtak. Főként akkor, ha zuhant a felvásárlási ár.  Olykor nem érte meg leszüretelni a termést. Egy átlagos dolgozó műszakteljesítménye 50 kiló körül alakul, már persze akkor, ha bőven talál a fán gyümölcsöt. Ez némileg csökken a segítők miatt, ugyanis a fák közül ki is kell hordani a teli vödröket, a rekeszeket gondozni, nehogy megsüsse a nap a kényes meggyet, aztán rakodni, szállítani. Nos, korábban is került gyászos év, amikor előbb a fán aszalódott meg a gyümölcs, aztán persze le is hullott. Miért? Egyszerű. A szedési napszám többe került volna, mint amennyit a felvásárló leszámolt érte.

Hogy-hogy? Hát a családi gazdaságok népes famíliája nem szedte le? Nem bizony. Először is: a családi gazdaságok közül kevesen termeltek meggyet. Másodszor: ha mégis, akkor sem bírták volna leszedni. Mondjuk, van tíz termő fája a gazdának. A családtagok négyen leszüretelnek két fát. Azt el kell vinni a felvásárló telephelyére. Nem olcsó. Másnap ugyanígy, harmadnap is, negyednap is. Kell a napszámos, hogy koncentrálni lehessen a szállítást. És hát ötven vagy száz fával? Ennyi egy belterületi kertben elfér. A napszám és a szállítás ára tehát olykor meghaladja a lehetséges bevételt.

Kistermelőnek nem létezik rázógépe. Van, lenne rázógép? Van ám! Több jó konstrukció is. Egy rázógép idényteljesítménye 15-20 hektár körül alakul. És ritkaság az az üzem, ahol működik. Miért? Mert ugyan a meggyes kertek telepítését is támogatta már az állam, csak hát szégyenszemre mucsai alapon. Meghatározták például a sorközöket és a fák egymástól való távolságát. (Torgyán József miniszterkedése alatt.) Hogy, hogy nem, olyan remekül sikerült, hogy egyik változat esetében sem lehetett elegendő tere a rázógépnek. Se önjárónak, se traktorral üzemeltethetőnek. Esetleg ki kellett volna vágni a kertből minden harmadik fát. Vagy többet. Kinek van ahhoz szíve?

Ettől függetlenül nincs elegendő hozama a kerteknek. Úgy tartják, hogy a 15 ezer hektáron lévő ültetvények átlagos hozama 4-5 tonna hektáronként. Szerintem nincs az annyi se, mert a belterületi kertek jókora termést képesek produkálni, még akkor is, ha ennek ésszerű növényvédelme a legtöbbször hiányzik. Azok területét pedig nem tartja nyilván a magyar statisztika. Ám a becsült átlagtermés a gazdaságossági küszöbnek tartott kilenc tonnás hozamnak csupán a fele! (Most hagyjuk a méheket. Az öntermékenyülő fákhoz is kellenek, jobb a gyümölcskötődés, ha a beporzás nem véletlenszerű. Az említett 44 hektáros kertbe virágzáskor legalább száz, de inkább százötven kaptár méhecskét telepítettek. Szállítani kellett, vigyázni rájuk, és a „szolgáltatásért” némi pénzmagot is juttatni a méhésznek. Nos, ezt tudtommal ma már alig-alig vállalják a kertészek. Még erre is költeni?!)

Emiatt – és korántsem a saját nyivászta teljesítményük miatt – a felvásárlási ár dolgában a termelők roppant érzékenyek. Csakhogy egyre erősebb a piacon a konkurencia, és főleg a német nagykereskedők ezt természetesen ki is használják. (Nem ma kezdték a szakmát.)

Összegezzük: eltolt telepítési politika, „mindent meg lehet kézzel csinálni” technológia, alacsony hozamok… Kell ehhez még valami?

Kell vagy se, azért nem ennyi a meggyes gazdák baja. És nem is az, hogy a német vásárló csökkenti az üvegmeggy vételét (ez kb. öt százalék, de hát az is több millió üveget jelent), s nem is az, hogy inkább gyorsfagyasztottat venne, mert az nem cukros. Van fagyasztó cégünk? Van. És főleg lengyel terméket dolgoz föl, magyart alig. Miért? Mert nincs jó magozható és fagyasztásra igazán alkalmas fajtánk. Változik tehát a piac.

És ez még semmi! Úgy tűnik, a meggy forgalmazásában túl sok felvásárló szerepel. Miért? Mert nincs elég termelői értékesítő szövetkezet. Nincs? Dehogyis nincs! Általában 30-40 ilyen tész (nem téesz!), vagy termelői csoport foglalkozik a hetven körüli intézményből meggyel. Már alapokmánya szerint. Sok ez? Rengeteg! Egy, egyetlen egy kellene! Az összes tész és termelői csoport éves bevétele 36-37 milliárd forint körül alakul. Ez semmi. Megítélésem szerint egynek évente legalább ötven milliárdot kellene besöpörnie ahhoz, hogy a tész minden funkcióját sikeresen elláthassa. (Ütőképes menedzsmentet kell foglalkoztatnia – a hagyományos önkormányzatiság kudarc -, elegendő marketingköltséget képezhessen, K+F célokra s tanácsadásra jelentős összegeket juttasson, továbbá – és ez a legfontosabb – piaci tényező legyen.)

Ilyen tész vagy termelői csoport ma nincs hazánkban. Meggyforgalmazásban se, másban se. Kicsik, elhanyagolhatóak. Piaci hatásuk a nullával egyenlő.

Valaki mondaná: biztosan a feldolgozóknak, konzervgyáraknak van hatásuk a piacra. Tévedés. Nekik sincs. Általában kicsik. Minden üzemünkre ez a jellemző. Európa kétszáz legnagyobb élelmiszeripari üzemének sorában magyar egyetlen egy sincs. Ez azt jelenti, hogy a technológiájukat csak kevéssé tudják a kor színvonalán tartani, mert ahhoz nagyobb teljesítményre és nagyobb nyereségtömegre lenne szükségük még akkor is, ha ehhez jelentős uniós vagy állami segítséget kapnak.

Hát itt tartunk. Sem az alapanyag termelésben, sem a feldolgozásban nem vagyunk éltanulók. A meggy mégis – legalábbis egyelőre – a kertészetünk legszebb gyümölcse. Már csak egy kérdés van. Hány feldolgozó van a termelők, vagy a termelők szövetkezetének tulajdonában? Egy se. Azok magántulajdonban működnek. (Meg kell jegyeznem, hogy Dániában a két sertéshizlaló szövetkezet gazdái saját vágóhídjaiknak szállítanak, és így dolgoznak föl évente 22-24 millió disznót, és képesek a sertéshús világexportjának nagyjából a negyedét maguknak vallani.) Hogy miért nincs saját feldolgozójuk a meggyes tészeknek? Részben nincs rá pénzük, és – azt hiszem – nincs rá akarat se. A magyar gazda nem szeret saját kockázatára dolgozni, és ha a meggyben saját feldolgozója lenne, akkor ez a törvény a semmibe veszne. (Egyedül a nagy tejtermelőknek van saját feldolgozójuk Székesfehérvárott, ott vették meg a régi Parmalat üzemet. De hát ez más kávéház, erős gazdaságokkal és gazdaságilag képzett emberekkel.)

            A magyar meggy történetében léteznek kiváló elmék (Pethő Ferenc és több kertész), és létezik egy olyan vonulat, amely az állam gazdaságszervező funkciójának kabaréba illő teljesítése. Az ágazat mégis erős, a válságok után képes megújulni és produkálni, hogy eszünkbe se jusson, milyen óriási hibákat követtünk el az évtizedek múló sodrában.

Kun István