A találkozás nem vacsorán történt, nem is Gömbösnél, hanem Zilahynál, uzsonnaidőben, 1935 februárjában, ha jól emlékszem. [A találkozó 1935. április 12-én volt. – A szerk.] A lakás, az azóta légbe röppent, ott a Rózsadomb legmagasabb pontján, máris előttem van. Az egyik sarokban egy kis pincsi nagyságú mozsár állt, körülbelül a puskapor feltalálása idejéből. A könyvespolcok előtt egy lábon álló, hatalmas távcső, amellyel jól lehetett felismerni a Lánchídon baktató jó barátokat. A váratlan gazdagságba csöppent fiatal házigazda gyerekkora álmainak várkastélyát építtette meg valami film díszleteivel. A ház a látványosságra méretezett hatalmas termekkel lakhatatlannak sikerült, de nekem tetszett, nekem is a gyerekkor álmait idézte fel.

– De hisz ez egy kislány! – gondoltam, amikor a törékeny, vékony háziasszonynak bemutattak. Didergett a templommagas falak alján.
De már jött is Gömbös, valóban borotvaélesre vasalt sötétkékben. Az államférfinak azzal a kötelező ruganyos könnyedségével lépett be, amelytől menten hivatalos kihallgatáson érzi magát az ember. Mindnyájan felálltunk. Azt hiszem, a találkozás sorsa már itt eldőlt. Megéreztük, hogy Gömbös készült ránk; tudatosan írókhoz való magatartást öltött magára, már közvetlen kéznyújtásai is mutatták. Mi is felkészültünk rá.
Össze voltunk beszélve, majdnemhogy főpróbát is tartottunk.

Világosan csak arra emlékszem, mit vállaltam én szerepül. Költő pályafutásom első öt-hat éve alatt legfeljebb az irodalmi körökben szereztem valami hírnevet. Nevemet egy véletlen folytán kapta föl némileg a hír. A találkozó előtt körülbelül két évvel hosszabb úti jegyzetet közöltem a Nyugat-ban a dunántúli magyar falvak vészes elnéptelenedéséről s a németség éppoly vészes előretöréséről, nemcsak a földfoglalás és lélekszám-szaporodás dolgában, hanem a nemzeti, a „faji” fölény tekintetében is. A beszámoló országosat csattant, sőt áthangzott a határokon is. Ankét és pergőtűz indult meg, politikusok, statisztikusok, közírók és költők avatkoztak a vitába, még maga Babits is szót emelt. Feddéseim közt volt egy, amely a fővárost, az angolkóros csecsemő ez óriás fejét vágta: fogalma sincs, mi történik a magyarsággal, nem is igen érdekli. Az ütés tán meggondolatlan volt, de vaktában is igaz: jogosságát semmi sem bizonyította jobban, mint hogy a budapesti polgári sajtó az egész kérdésszövevényből csak ezt a látszólag Pest-ellenes érvet fogta ki, ez ellen kelt harcba. A baráti visszaemlékezéseknek és méltatásoknak nem e beszámolóban van helye. Kormányon akkor Bethlen volt – a kormánysajtóban először egyik eddig meghitt barátom, Hevesi András fogott tollat az „amateur statisztikus”, a „felelőtlen lírai költő” ellen, „Nincs veszélyben a Dunántúl!” című vezércikkében. Az a fájdalmas szétkülönülés, amely később az eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét, ekkor kezdődött. A dolog akkor fordult komolyabbra, amikor a stuttgarti Institut für Deutschtum in Ausland is felemelte fegyvereit. A magyar fajvédelem, amely eddig erősen német színezetű volt – már csak a fajvédők jelentékeny részének német eredete miatt is – hirtelen zsákutcában találta magát. A magyar eredetűek egy része hirtelen a németektől is félteni kezdte a magyart.

Nekem ezt a helyzetet kellett ismertetnem. Nem a már-már kibogozhatatlan szövevényt persze, hanem csak az alapot, amiről én eredetileg írtam: a dunántúli magyarság dermesztő pusztulását, testi és lelki elsatnyulását. Ezt – Zilahy szerint – maga Gömbös kérte.
– Milyen ember ez a Gömbös? – kérdeztem Zilahytól még jövet, az előszobában.
Zilahy széttette a tenyerét, nevetett: – Fogalmam sincs. Ha kibököd a fő gondolataidat, meglehet, nyomban elfogat, mint kommunistát. De meglehet, azt mondja, igazad van.
Nem voltam kommunista, illetve nem is vizsgáltam, az vagyok-e. Csak a hírem volt az. Alig fél éve jelent meg egy másik, ugyancsak elég nagy port vert úti-jegyzetem, az Oroszországról szóló könyvem.

Most ott ült Gömbös. Valóban úgy, mintha nyeregben ülne, a szó képletes értelme szerint is. Kihúzott derékkal, könnyedén, mint aki megszokta a vágtát.
A körbe állított karosszékek közt kerek, nagy asztal, de olyan alacsony, hogy egymásra vetett lábunk majdnem föléje ért. Rajta pálinka, bor, sütemény.
– Parancsolj, kérlek.
– Nem iszom. De ti csak – ahogy szokás.
– Legalább ebből.
– Nekem most a doktorom a szakácsom. De ti csak ne zavartassátok magatokat.
És még ő tolta valamennyiőnk elé a poharat.
Ezzel sokat nyert. Ilyen hát ez a kemény kéz? ahogy a jobboldali lapok akkor jellemezték? „Helyettem is”, mondta, s öklét, ivást utánozva szája elé lendítette. A feszesség olvadni kezdett, közel volt, hogy teljesen feloldódjék.
A jó regényíró Móricz Zsigmondot rossz színdarabírónak mondták. A legfinomabb lelki hangulat felé fejlődő jeleneteket is hirtelen elvaskosította; „ráengedte az istállószagot”. A színpad levegőjéhez túlságosan bárdolatlannak tartották. A legszebb „szituációit” csapta agyon ezzel. Ezt mondták rá; most láttam meg, miért.
Nem vette fel a poharát, egy süteményt dugott a szájába, s mialatt rágcsálta, kihúzott valami noteszt vagy papírcsomót, keresgélni kezdett benne. Maga elé emelte, mintha máris olvasná, de előbb kényelmesen befejezte a rágást. A figyelmet ez akaratlanul is ráterelte. Mindenki azt várta, mikor készül el az evéssel.

Ilyesmit olvasott fel: Hétfő reggel, szeptember negyedikén reggel krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Kedden reggel krumplileves, délben krumplileves, este semmi. Szerdán reggel semmi, délben bableves, este semmi. Csütörtökön reggel krumplileves, délben krumplileves, este krumplileves. Pénteken reggel semmi, délben bableves, este bableves. Szombaton cibere, egyszer. Vasárnap reggel kenyér, délben krumplileves, este krumplileves.
Gömbös fölvonta szemöldökét.
– Egy Szatmár megyei napszámos heti étlapja – mondta közömbös hangon Zsiga bácsi. És folytatta: – Hétfőn, szeptember tizenegyedikén reggel krumplileves…
S felolvasta annak a hétnek étlapját is. Aztán kényelmesen összehajtotta a papírlapot vagy jegyzetfüzetet, lassan zsebre tette, s most már ingerlő lassúsággal Gömbösre emelte szemét. Móricz nem volt parasztszármazék, de megvolt benne – épp a kényes helyzetekben – a keleti parasztok idegőrlő nyugalma. Ez a közömbösnek látszó, hideg tekintet ezt mondta, de majdnem arcátlanul: hát ehhez mit szólsz?
Eleven szava, újabb szünet után s éppoly nyugalommal ezt mondta: – Így élnek a magyarok.

Gömbös megmozdult nyergében; mérhetetlenül megsértődött. Nem volt nehéz beleérezni, hogy miért.
Meglehet, hogy ennek az első pillanatnak a benyomása csak a továbbiak során lett határozott. De sejteni már akkor is csalhatatlanul lehetett, hogy ez az ember olyanformán sértődött meg, mint a hiú családapa, ha hozzátartozói – akikért feláldozza magát – tudtára adják, hogy nem boldogok. Mozdított egyet nemcsak a homlokráncain, hanem a vállán, derekán is. Nem is akarta titkolni kelletlenségét. Zsiga bácsi – akár a darabjainak közönségét – őt is kihozta a sodrából. Látszott, hogy Zsiga bácsi fatális ösztönével most is a legfájóbb pontra hágott. Egyszeriben felborította az induló jó hangulatot. Gömbösnek meglehetett volna az a válasza, hogy mindezért a nyomorért nem ő felel, hisz még alig néhány hónapja van uralmon. Annyira körültömjénezték, hogy hiúsága volt akkora, hogy elvárta, hogy az ország már attól a puszta ténytől boldognak és szerencsésnek tartsa magát, hogy őt tisztelheti a fejének? Támadásba ment át, elég indulatosba, és rögtön személyeskedőbe.

Nem emlékszem minden mondatára, csak a mondatok összefoglalójára, a csattanóra:
– Minket egy fal, egy hideg tér választ el egymástól.
Zsiga bácsi most is bólogatott egy ideig, mintha gondolkozott volna. Ezen gondolkozott:
– Mi az a hideg tér? – emelte föl lassan a fejét.
– Hogy te örülsz, ha rosszat mondhatsz a magyarokról!
Ez rossz húzás volt. A politika ment neki az irodalomnak. Esztendők múlva egyszer Zsiga bácsi, aki pedig nem szerette az érzelmeit kimutatni, maga mondta: úgy szaladtatok körém, mint a fia-kakasok. Becsületbeli ügy volt, hogy megvédjük. (A levegőben volt még meghurcoltatása egyik bátor kijelentése miatt –, hogy az utódállamokban jobb dolga van a magyar parasztnak, mint itthon.) Nem tudom már, ki mit mondott a védelmére felsistergő szavakból. „A legkülönb magyar köztünk.” „Örülne, ha jobbat mondhatna.” Ilyenek hangzottak.

A saját szavamra pontosan emlékszem, ez hangzott el utoljára.
– Mindnyájan belőle élünk.
Gömbös nem értette.
– Hogyan belőle? – nézett Zsiga bácsira.
Azt hitte, Zsiga bácsi fizet bennünket.
Valaki Zsiga bácsi jelentőségét, sorsát is Adyéhoz hasonlította. Gömbös visszakozott. Ady, Ady. Elmondta róla a lemez szövegét.
– Kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt.
Most már kezdtünk fölényben lenni, a mi utcánkban voltunk.
Zilahy befűzött egy megjegyzést. Az új magyar irodalmat sokan még mindig csak a humor fénytörésén át ismerik, Karinthy persziflázsaiból.
Nem tudom, mennyi volt ebben a békítő humor vagy a rejtett döfés.
Tudott dolog volt, hogy egy este Gömbös fél Pest kávéházait végigtelefonáltatta Karinthy után, társalogni akart vele azonnal. Társalgott is egy fél éjszakát.
Gömbös mosolygott egy egyetértőt; újra nyeregben érezte magát, az irodalom szántásai fölött is.
Folyt. köv.

Forrás:
http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/ILLYES/illyes02217/illyes02224/illyes02224.html