„Le style est l’ homme même” – a stílus maga az ember.
Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja mondta ezt 1733-ban, akadémiai székfoglalóján, és a mondat a mai napig érvényes, sőt, ma talán még jobban, mint Buffon korában.

A feledhetetlen Feleki Kamillnak „Tudni illik, hogy mi illik” címmel volt egy műsora a múlt század hatvanas éveinek elején, nagy népszerűségnek örvendett. Illemről, jó és rossz szokásokról esett benne szó, segített az embereknek abban, hogy megismerjék és alkalmazni tudják a korukban mértékadó illemszabályokat.

A kultúrember ezeket a szabályokat betartja, mert tudja, hogy megkönnyítik a társadalmi együttélést, segítenek elkerülni a feszültségeket és kellemessé teszik az életet. Minél műveletlenebb, primitívebb valaki, annál kevésbé látja be ennek fontosságát, és teszi ezzel nehezebbé, kellemetlenebbé saját és környezete életét. Az illemszabályok évszázadok során alakultak ki, egy részük természetesen elavult, de sok érvényben van a mai napig. Újak is keletkeznek, gondoljunk csak az internetes kommunikáció illemszabályaira, a netikettre.

Az államközi kapcsolatokban még fontosabb szerepük van az illemszabályoknak, itt aztán nincs helye a lazaságnak. A protokoll megszabja a szóbeli és írásbeli érintkezés formáit, a kölcsönös udvariassági szabályokat, ez pedig – jobb esetben – segít abban, hogy az egyes diplomáciai aktusok ne torkolljanak azonnali, helyszíni leszámolásba. Az általános illemszabályok betartása terén sem döngethetjük a mellünket féltéglával.
Sajnálatos, de az ország negyed század alatt felettébb elbunkósodott, erőszakos emberszabásúakkal van tele a város, az autókban száztíz lóerő és egy ökör van, a szülő, aki elengedi tizenéves lányát-fiát egy szórakozóhelyre, soha nem tudhatja, hogy hogyan tér a gyerek haza, vagy hazatér-e egyáltalán. De a diplomáciai érintkezésben azért a legutóbbi időkig érvényesült még a mértéktartás valamelyest.

Most viszont elszabadulni látszik a pokol. Ezidáig legfeljebb kicsit feszengve röhögtünk azon, mikor szeretett miniszterelnökünk nőnemű partnereinek elegánsan pucsítva végignyalta a karját csuklótól-hónaljig, vigyorogtunk a kettéfűrészelt bonviván erőlködésén, hogy laza világfi benyomását keltse. Megtekintettük választékos öltözködését, melynek csúcsán nyakkendőkötési szokásai állnak.
A tudományt még úttörő korából hozta magával, ezért lehet, hogy nála a nyakkendő hasközépig ér, teret engedve a terhesgondozáson is elismerő csettintéseket kiváltó pocakjának. A – más kifejezés erre nemigen van – zsebreb@szott kezeiről már szó se essék, legyünk megértők, ha viszket az a mogyoró, hát meg kell vakargatni!

De, hogy miket enged meg magának verbálisan, az igazán felháborító. A diplomáciában nemigen ajánlott más országok és vezetőik minősítgetése, sértegetése, a diplomáciát nem traktorral írják a libalegelőre, hanem libatollal, merített papírra. Arra a célra, hogy a neki nemtetsző országok vezetőit elküldje az anyjukba, a Nemzeti Ondó egy erre rendelt szolgát, az úgynevezett külügyminisztert alkalmazza, aki főállásban a magyar nemzeti érdekeket kótyavetyéli el, de van egy hatalmas előnye: nem pofázik vissza.

Természetesen ő is focista, jelleméhez illően kispályás, aki gondolkodás nélkül végrehajtja gazdája legostobább és legkártékonyabb parancsait is. Ha kell, hóna alatt véres baltával szaladgál, ha kell, akkor végigszaladja a világot, de eredményt eddig felmutatni még nem tudott, kivéve az új diplomácia protokollszabályokat. Ezek szerint ma bekéreti a bűnös ország nagykövetét a minisztériumba, majd imígyen szól a szőnyeg szélén álló diplomatához:
Na, mit bámúsz köcsög?
Most néző, mi, mint az ökör?
Mondd meg annak a ****szopó főnöködnek, hogy azonnal fejezze be az ótvaros hazudozását, vagy letépem a fejét és a seggébe dugom!
Há mit képzeltek tik ottan, kiscsákó?
Há mik vagyunk mink?
Há minek nézöl engemet, csicska bohócnak?
A Főnököt meg liberálisnak?
Liberális annak a sanghaji rúdtáncos durva anyádnak a bánatos csipája, és mostan húzzál a f@xba, ameddig nem rúglak seggbe!

Görög Ibolya szerintem esténként lucskosra sírja a párnáját… Az új stílus remélhetőleg hamar elterjed az Unióban, persze ehhez sokat kell még tanulniuk a nyugati politikusoknak, mert ezt kizárólag könyvből megtanulni nem lehet. Ehhez kell az a kis plusz, amit otthonról hoz az ember gyereke. Ezek ezt hozták, a kultúra vékony máza, melyet apáikra és rájuk kent Kádár, lepergett róluk, mikor beletelepedtek a hatalomba.
A helyzet ma éppen olyan, mint a múlt század első felének végén, mikor a viceházmestereket nevezték ki államtitkárnak, és a vicc szerint a feleségük sajnálkozva mondta: Ha nincsenek ezek a kommunisták, ma méltóságos asszony lennék. Ezek ma annyiban mások, hogy nem állnak meg a sajnálkozásnál – egyéni képviselői indítvány és holnaptól kénytelen leszel méltóságosnak szólítani őket, ha nem akarsz éhendögleni.
Hogy ezzel mennyi kárt okoznak az országnak, neked, nekem, meg mindenkinek, az számukra közömbös.
A lényeg az, hogy a hatalom a kezükben maradjon, és náluk legyen a kincsesládikó kulcsa.
Már szinte mindenkivel megromlott a viszonyunk Európában, most éppen a szomszédos országok vannak soron.
Az Úr éppen csodát tesz: feltámasztja a kisantantot.

Tehetne másféle csodát is, akár jól is lakathatná a népet, de akinek pukkadásig tele a hasa, azt ritkán zaklatja fel, ha más éhes. Összeveszni a szomszédoddal nem egy nagy kunszt, de helyrehozni egy elrontott kapcsolatot roppant nehéz és időigényes. Így van ez az országok között is, és ennek fogjuk meginni a levét mi is, meg azok a szomszédos országokban élő magyarok is, akik ájult tisztelettel hallgatják ezt az ócska szemfényvesztőt. Hát, majd megtanulják legalább, hogy mennyit érnek neki.

Mi meg azért olvasgassunk illemtan és protokoll-szakkönyveket, mert ezek el fognak múlni, mint egy rossz álom.
Néhány év még, és csak mosolyogni fogunk a rucaseggű bunkón, aki saját magával együtt egyszerre tette az országot szánalmassá és nevetségessé.
De azért ma még vérciki…