Jack Layton szombati temetésével, lezárult egy korszak az Új Demokrata Párt (NDP) számára. Amikor Layton 2003-ben átvette a baloldali párt vezetését, teljesen újszerű ötletekkel és stílussal akart komoly kormánypártot építeni egy olyan alakulatból, melynek előző vezetője, Alexa McDonough, megelegédett azzal, hogy pártja éppen becsúszott a parlamentbe és átlépte a hivatalos pártstátuszt jelentő küszöböt. A hosszú távú koncepció nélkül tengődő, szociális dolgozókból álló pártból épített olyan alakulatot, mely a magánadományokra támaszkodva, a fiatalokat, az észak-Ontario vidéki lakosságát, Torontó belvárosát és végül Québec tartomány szinte teljes egészét meghódította, Kanada történelmében először harmadik helyre szorította a liberálisokat, az ország legrégebbi és a demokratikus nyugati világ egyik legsikeresebb pártját.

A szakszervezeti befolyást leépítve, Layton középre, illetve balközépre tolta pártját, felelős fiszkális politikát hirdetett, támogatta a líbiai háborúban való kanadai beavatkozást, miközben a szociális igazságosság és a szociáldemokrata értékrendről úgy beszélt, hogy még a politika iránt nem nagyon érdeklődő közönség, vagy éppen a nála jobboldalibb szavazók is felfigyeltek az NDP karizmatikus, „népies” vezetőjére. Ritka bátorsága és szorgalma, mely halálos betegsége alatt is tartott (a halála előtti napon többórás beszélgetést folytatott nappalijában az NDP vezetőivel, néhány órával halála előtt búcsú levelet írt a kanadai néphez), hazaszeretete és optimizmusa egy ellenzéki politikust nemzeti hős szintre emelte.

Az általában visszafogott kanadai lakosságot láthatóan megrendítette Layton halála. A CTV beszámolója szerint több mint kilenc ezren vettek búcsút Laytontól a kanadai parlamentben, a törvényhozás előtt virághegy keletkezett és több tucat Orange Crush udítődobozt helyeztek el a vaskerítés mellett, utalva a narancssárga színekkel kampányoló NDP óriási előtörésére a legutóbbi választáson. Pierre Trudeau egykori miniszterelnök halála óta nem volt ilyen mély országos gyászhangulat Kanadában.

Az elkövetkező hónapok során, az NDP komoly kihívásokkal fog küzdeni. Az első nehézség a 103 fős frakció egységének fenntartása. A második pedig a pártelnöki választás lesz. Komoly probléma, hogy a potenciális jelöltek közül egyik sem lehet képes arra, hogy az NDP-t továbbra is a racionális, kormányképes balközép mezőnyben tartsa, amikor a „hagyományos” hangok (és különösen a párt Szocialista Platformja) inkább balra, a szakszervezetek felé húzná.

Kik lehetnek a potenciális jelöltek?

Az 57 éves Thomas Mulcair mindenképpen front runner-nek számit. Mulcair az Outremont választókerület képviselője, tökéletesen kétnyelvű, ügyvédi háttérrel rendelkezik és a québeci NDP áttörés szerzője. 1994 és 2007 között Chomedey (Laval) képviselője a québeci nemzetgyűlésben, Jean Charest liberális kormányának fejlődésért és a tartományi parkokért felelős minisztere. Mulcair dédnagyapja Honoré Mercier québeci kormányfő volt, tehát Laytonhoz hasonlóan, a Mulcair családi történetében is szerepel az aktív politika.

Libby Davies, Vancouver East 58 éves képviselője is az első három potenciális elnökjelölt között szerepel. Davies az NDP baloldalának favoritja, 1997 óta parlamenti képviselő és aktív volt a szegénység-elleni harcban, az drogliberalizáció támogatója, azonos nemű kapcsolatban él partnerével és a független Palesztina támogatója, az izraeli kormányok kritikusa.

Gary Doer is reális elnökjelölt lehet az NDP számára. A 63 éves egykori manitobai kormányfő egy évtizeden keresztül vezette a tartomány NDP kormányát. Kormány alatt csökkentek a tandíjak, többet költött az egészségügyre, legalizta az azonos nemű házasságot és sikeresen elkerülte az deficitet. Doer lehet az az NDP politikus, aki baloldalisága ellenére, fiszkálisan óvatos gazdaságpolitikát folytatott tíz éven keresztül.