Barátainkkal két egymás utáni szombaton elmentünk a St. Lawrence-i Shakespeare Fesztiválra és megnéztük július 30-án a Julius Caesart, és augusztus 6-án a Sok hűhó semmiért című vígjátékot, ami persze a társulat fölfogásában inkább „fársz”, pergő komédia, elragadó bohózat volt.

A társulat úgy állt össze, hogy a Canadian Actors Equity Association 12 profi színészéhez 20 amatőr színjátszó csatlakozott, akik a szenátorokat; a népség, katonaság, iparosok, matrózok, utcalányok, őrség, polgárok, szolgák és rabszolgák színes kavalkádját alkották fergeteges tempóval, vidámsággal villámgyors átöltözésekkel, profi színvonalon. De a hivatásos színészek is beálltak olykor bohóckodni az amatőrök közé a „tömegbe”, ami azt mutatta, mindenki élvezte a játékot, nemcsak mi, szerencsés nézők.

Shakespeare Fesztivál az ontarioi St. Lawrence-ben. Fotó: St. Lawrence Shakespeare Festival.

A Julius Caesart Rona Waddington állította színpadra, találékony és sikeres dramaturgiai ötletekkel. Címével ellentétben – hogy miért, messzire vezetne –, a Július Caesar végülis Brutus drámája, Caesar el is tűnik a darab harmadánál, amikor megölik. A shakespear-i szöveg szerint ugyan később még kétszer megjelenik, mint szellem egy-egy villanásnyi időre, de ennek igazi jelentősége nincs. Rona Waddington találmánya, hogy Caesar szelleme, ha már egyszer megjelent, ne tűnjön el többé a színpadról; így végig jelen van a második rész során, mint a bonyolult történet tanúja, és tanúja annak is, amint gyilkosa, Brutus meghasonlik önmagával, mert a köztársaság, melynek tiszta eszményeiért ő végülis tőrt emelt szeretett atyai barátjára, Julius Caesarra, hitványak, korruptak, erkölcsöt nem ismerő haszonleső gazemberek üzlete lesz.

Brutus összekülönbözik testvéri harcostársával a pragmatikus Cassius-szal is, aki azt mondja, azzal az emberanyaggal kell megvívnunk a forradalmunkat, kivívnunk a köztársaság szabadságát és legyőznünk a despotizmust, ami adatott. És elnézi, lenyeli, elbagatellizálja a bűnt, a nyerészkedést, a korrupciót.

Ekkor Brutus végképp úgy érzi, erkölcsileg is, politikailag is megbukott, hogy fölöslegesen ontott vért. Ettől roppan össze végülis, nem a felesége halálától, nem attól, hogy Marcus Antonius és Octavius ellene fordítják Róma népét, és Caesar nevével már győzni látszanak (mindez összeadódik, persze), de Brutust igazán az töri meg, hogy magára marad, egyedül marad tiszta embernek a hitványak között, és akkor úgy dönt, végét veti a komédiának és a kardjába dől.

És a színpadon Julius Caesar szelleme tartja oda Brutusnak a kardot. Ahogy Brutus keze fogta a Caesar életét kioltó tőrt, most a szellem-Caesar keze tartja az ő életét kioltó kard markolatát, és ezzel bezárult a kör, ezzel bevégeztetett, helyreállt a megbomlott világ rendje, győzött az Igazság.

A Rona Waddington által megtalált fordulat ezt mondja el szavak helyett gyönyörűen, megrendítően.

A második rész bonyolult, nehezen követhető történetét egy remek kórussal, Orff Carmina Buranájának zenéjével fogalja össze és hidalja át a rendező. Sok zene, nóta, pergően fölvezetett tömegjelenet hozza közel a nézőhöz a néhol túlbonyolított cselekménysort. Az én bölcs tanítóm és nagymesterem, Füst Mián azt tanította, hogy Shakespeare óriási zseni, de nagy fércműves is, sokszor hagy elvarratlan szálakat, amiket a rendezőnek kell tisztáznia. Rona Waddington remek munkát végzett.

Számomra csodálatos élmény volt, mintha a Globe színházban lennénk 350 évvel ezelőtt, olyan Shakespeare-színpadot látni, ahol nincs díszlet, nincs függöny, a sűrűn hulló hullákat pontosan úgy kell kivinni a színpadról, mint a Mester idejében. És angolul hallani a Shakespear-i szöveget, amit, bár keveset tudok angolul, mégis értek, és nem csak azért, mert ismerem – magyarul – a darabot és követni tudom, hanem mert a színészek olyan szépen tisztán beszélnek angolul, annyival szebben, mint akár a hivatalos tévébemondók, hogy elkapom legfontosabb kulcsszavakat, és hozzá olyan szuggesztív a játék, a színészi metakommunikációs eszközök, a mimika, a mozgás, testbeszéd, hogy nemcsak tudom, miről van szó, de csakugyan értem is.

Akik kiemelkedtek az egyenletesen magas színvonalon játszó mezőből, azokat a szerepük emelte ki: Ash Knight Brutusa, és partnereként Jesse Nerenberg, mint Cassius; vagy Richard Sheridan Willis Julius Caesarja vagy Jonathan Purvis Antoniusa azért tűnt ki a többiek közül, mert a szerepük volt jelentős, olykor ziccer szerep.

A színészi teljesítmények a következő héten ragyogtak föl igazán, mikor a drámát játszó színészek egyszerre vígjátéki szerepben csillogtatták meg képességeiket.

Óriásit játszott Richard Sheridan Willis aki Caesar után most a messinai uralkodót, családfőt és apát alakította. Hogy valaki akkora tökfilkó legyen, hogy apaként a rágalmazás első szavára maga ítélje el egy semmitmondó (és hazug) vétekért a lányát olyan vehemenciával, hogy szegény lány rosszul legyen, majdnem belehaljon, azt nagyon föl kell vezetni, színészileg nagyon elő kell készíteni. De Willis bírja cérnával. Már a belépője is olyan harsány clownt mutat, akin röhögünk, egyetlen szavát, gesztusát se vesszük komolyan, és persze szeretünk – máskép ez nem megy. Mert a végén egy újabb száznyolcvan fokos fordulattal már ő löki vissza leánykáját az előbb még elzavart szerelmese ölelő karjaiba.

Ash Knight, a Julius Caesar Brutusa játssza a második szombaton a harsány szópárbajokra, szellemes vagdalkozásra mindig kész Benedicket, a szikrázó kedélyű örök agglegényt, aki persze itt horogra akad, Beatricével, ezzel a cserfes, szabadszájú, okosan szellemes, fölszabadult leánnyal boronálják össze, aki Shakespeare egyik kedvenc figurájának, Makrancos Katának a párja, akit itt végül is Benedick nem tör meg amúgy macsó módra, nem szelídít meg, de nem is akar; úgy kerülnek össze, hogy remélhető: a házasságban is éles nyelvvel évődő, szabad emberek maradnak. Hiszen a zavartalan vígjátéki happyend érdekében még Don Johnról, a nagy bajkeverőről is megfeledkeznek (újabb ismert Shakespeare figura, juthat eszünkbe róla, a gaz intrikus: Jágó).

Gabrielle Lazarovitz Beatricéje, nem torokkal, hangerővel hozza az emancipált lány harsányságát, hanem inkább a mimikájára, koreográfiájára, a kulturált testbeszédre épít, ettől a „makrancos Kata” figuránál intellektuálisabb, számomra szerethetőbb és izgalmasabb lesz, akinek leállíthatatlan, mindent kibeszélő szellemes riposztjai után, még mindig maradnak titkai. Sarah English Heroja szürkébb, de kevesebb lehetőséget ad a szerep is. Viszont hitelesen szép, szelíd és kedves: hisz ez a darabban a dolga.

A Sok hűhót mintha a Mester egy kicsit hevenyészve dobta volna össze más darabjaiból, hiszen az apai haragtól és igaztalan vádaktól elájuló, csaknem tetszhalott Hero, a fiatalok boldogsága érdekében intrikáló bölcs pap is visszaköszön a Rómeó és Júlia előbb tetszhalott, majd tragikusan igazán halott Júliájából; csak a Sok hűhóban a fársz, a bohóckodás szelleme minden tragédiát fölold a megnyugtató, boldogító, happyendben, ahol még Beatricét is összeházasítják Benedick-kel a minden jó, ha a vége jó szent eszméje érdekében.

Itt lány pártában, férfi szabadon, szem szárazon nem marad, mert a komédiában oldott végkifejlettől könnyesre röhögjük magunkat!

Kertész Ákos