A művésznő az igényes zenét képviselő énekesnő. Tizennégy évig a Cotton Club Singers együttes alapítójaként nemcsak a zenét szeretők körében, hanem a szakmában is elismertséget vívott ki magának. Az együttesből történő kiválása, még ismertebbé tette önálló művészi pályáján, hiszen egy más zenei stílust, teljesen új zenei világot prezentál most közönségének. A rendkívül pörgős és dinamikus énekesnő a könnyűzene minden műfajában a maximumot hozza és produkálja a színpadon. A klasszikus jazz, a blues, a disco, valamint a rockzene minden területén fellépéseivel, előadásaival bombasztikusan jó hangulatot varázsol rajongói és közönsége körében. Egyedi orgánumával, megjelenésével, valamint nagyfokú szakmai profizmusával a hazai zenei élet egyéniségévé vált. Életéről és zenei pályájáról Tamás István a Kanadai Magyar Hírlap magyarországi szerzője, tudósítója beszélgetett a művésznővel.

 – A családodban van, vagy volt valaki, akitől örökölted a zenéhez-énekhez való kötődésed?

– Igen, azt hiszem, édesanyámtól örököltem a zene szeretetét. Ő, és az egész kiterjedt családja mind nagyon muzikális, napjainkig zenekedvelők. Gyerekkoromban, ha összegyűlt az óriási család volt, hogy tíz-tizenöt unokatestvérem is egyszerre, mindig énekeltünk. Teljesen természetes volt, hogy több szólamban énekeltünk, anélkül, hogy még tudtuk volna mi is az a műfaj, amit művelünk. Alá – fölé terceltünk, nagyon hamar megéreztem milyen jó a közös éneklés. A zene is mindig szólt otthon, szerencsére a szüleimnek nagyon jó ízlésük volt. Ella Fitzgerald és Edith Piaf voltak az első női előadók, akiket hallgattam és nagyon meg kedveltem.

– Tini lányként a színházvilága is vonzott. Miért választottad mégis a zenét, az éneklést?

–  Akkor még csak éreztem, de azt mindennél erősebben, hogy színpadon szeretnék lenni. Nem fogalmaztam meg magamnak miért, de soha, semmi más nem érdekelt. Az éneklést azért kezdtem el, mert halálosan komolyan gondoltam, hogy egy jó színésznőnek mindent kell tudnia, énekelni, táncolni. Játszottam több színdarabban, sikeres voltam, de a színművészetire ennek ellenére nem jutottam be. Viszont mindig óriási sikerem volt, ha énekeltem, akár vizsgakoncerten, akár felvételin, vagy bárhol, ahol felléptem. Hallottam, hogy az én hangom másképp szól, mint a többi színinövendéknek. És akkor a véletlen úgy hozta, hogy megismertem a legendás Sík Olga énektanárnőt, aki ellentmondást nem tűrően hívott magához tanulni. Ez a fordulat teljesen megváltoztatta az életemet. Megtanultam tőle, hogyan lehet egy egész életet elénekelni egy dalban, anélkül, hogy szerepet játszanék. Felszabadító élmény volt, azóta is ezt igyekszem tenni, minden fellépésen.

– Alapítója voltál a nagysikerű Cotton Club Singersnek, mely meghatározó szerepet töltött be pályád során. Kinek volt az ötlete a rendkívül igényes formáció megalakítása?

– Mint a legjobb dolgok általában, ez is a véletlen műve volt. Sík Olgánál találkoztam a többi alapító taggal, Zsédenyi Adriennel, László Boldizsárral, Kovács „Kovax” Péterrel. Annyira „egyívásúak” voltunk, hasonló ízléssel, érzékenységgel, humorral, színházi múlttal. Vizsgakoncertre tanultunk meg pár dalt közösen, négy szólamban. Mindenki szólistának indult, de olyan óriási sikerünk volt, és olyan nagy élmény volt közösen énekelni, hogy elhatároztuk, megpróbálunk ebben a felállásban tovább működni. A dolog bevált, mindenki saját maga maradhatott úgyis, hogy egy csapat tagja volt, és mégsem csak önmagáért felelt. Főleg ez akkor vált igazán egésszé, amikor csatlakozott Fehér Gábor, aki végül a legsikeresebb időszak basszistája volt. A négy ember egyénisége közösen adott ki egy kerek egészet, szerintem ez volt a Cotton Club Singers sikerének a titka. Ezt érezték a nézők és azt az örömöt, amit ez nekünk okozott. Általában is úgy gondolom, hogy az „ad örömöt” a nézőnek, akiről süt, hogy ő is élvezi, ő is örömét leli benne.

– Kivált a Cotton Club Singersből Kozma Orsi is, vele és a fiúkkal megmaradt a jó kapcsolat?

– Igen, nem haragban váltunk el. Fehér Gáborral most megszakadt a kapcsolat, de Boldizsárral a mai napig dolgozunk együtt. Nagyon szerettük egymást, ez nem múlik el csak úgy, és nem is szabad. Orsi az egyik legjobb barátnőm lett, vele napi kapcsolatban vagyok és létrehoztunk egy közös produkciót is, a JazzBabiez-t. Ezt nagyon szeretjük, élvezet Orsival együtt dolgozni.

– Már az eltelt idő ad számodra viszonyítási alapot arra, hogy fel tudd mérni, egyáltalán megérte – e számodra, hogy szólókarrierbe kezdjél?

– Hát igen. Ez nagyon nehéz kérdés. Számomra, amikor kiléptem, nem az volt a kérdés, hogy most itt az ideje a szólókarriernek. Egyszerűen besokalltam valamitől, amit már tizenhárom évig csináltam. Nem gondolkodtam, nem mérlegeltem, léptem. Kis idő telt el, amikor már szerettem volna a szólókarriert beindítani, és rájöttem, hogy milyen őrült nehéz dolog ez. Egy csapatban ismertek meg. A nagyközönség az arcomat ismerte, a nevemet nem, nem voltunk bulvárhősök sem. Teljesen ellőről kellett kezdeni mindent. Ráadásul egy olyan időben, amikor a piac amúgy is megtelt, mivel a közönség minden évben kapott tíz-tizenkét új „sztárénekest”… De az eltelt idő arra kellett, hogy letisztuljon, mit szeretnék szólóban énekelni, mi az én utam, mit tudok és mit nem. Ez egy nehéz és kétségekkel teli út, de igazi fejlődés volt. Minden pillanata megérte és biztosan tudom, hogy meglesz a gyümölcse.

– Mennyire vagy karrierista, hogyan éled meg a sikert és az esetleges kudarcot?

– Őszinte leszek veled. Annyiban biztos karrierista vagyok, hogy még mindig énekelek, nem adtam fel, küzdök. Vannak jó fellépéseim, koncertjeim, az feltölt, energiát ad. Nyilván szeretnék sokkal ismertebb és sikeresebb lenni a nagyközönség számára is láthatóvá válni. Sajnos annyira mégsem vagyok karrierista, hogy mindent megtegyek ennek érdekében, olyat is, ami az ízlésemtől, világomtól, eszemtől távol áll. A siker mindig feldob és megerősít, ezért van rá szüksége minden előadónak. A megerősítés nagyon fontos, azt hiszem, minden művész kételkedik néha magában. A kudarcot pedig meg kell tanulni kezelni. Én megtanultam, már nem török össze, mert biztos vagyok abban mi az, amit csak én tudok, amit csak én adhatok.

– Milyen műfajt képviselsz legszívesebben, van zenész, vagy énekes példaképed?

– Mindenki azt gondolja rólam, hogy én jazz énekesnő vagyok. Én magamra nem így tekintek, hiába a Cotton Club Singersben eltöltött évek. Nyilván imádom, és a legtöbb példaképem is jazzénekesnő. Amikor azonban a saját anyagomat készítettem elő, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy én a jazz és a soul határán érzem magam a legjobban, abban teljesedem ki, az áll jól nekem. Sokkal inkább a könnyűzene felé hajlok, de úgy, hogy abban legyen valami a jazzből, legyen az hangvétel, felfogás. Ezért is nagyon nehéz a dolgom. Őszintén mondom neked, amit én szeretnék, azt itthon még nem képviseli senki. Olyan muzsikát szeretnék, mint amit Amy Winehouse, Adele, Laura Vane produkál, vagy a régiek közül Dusty Springfield.

– Mi a véleményed a magyar könnyűzene színvonaláról, valamint a kereskedelmi csatornák sztárgyártásáról?

– Megint egy irtó nehéz kérdéssel jössz nekem, mert ha őszinte szeretnék lenni, lehet, hogy megbántanék pár embert, amit egyrészt nem szeretnék, másrészt meg, akikről rossz véleményem van, azok időközben az én szakmám részei lettek. Hát hogyan tehetném? Általánosságban azt tudom mondani, hogy úgy látom, az embereket becsapják, amikor azt mondják, hogy ennyi tehetség van. Nincs ennyi tehetség. A tehetség szerintem nem az a képesség, hogy tudunk-e énekelni, játszani, leutánozni egy videó klipet. Azt nagyon sok ember tud. Amit én tehetségnek hívok, az az, ha valamitől, valakitől kiszakad a szívem, amikor hallgatom. Megérint-e? Érzek-e valamit? Azt látom, hogy a tehetségkutató műsorok legnagyobb hibája az, hogy létrehozták azt a tendenciát, hogy a mérce egyre lejjebb csúszik. Már azt is jónak kiáltják ki, aki úgy vonaglik, mint ahogy a klipekben látjuk, vagy „hű de jó, mert rázza a csípőjét”, miközben ez nem belőle fakad, hanem megpróbál megfelelni egy elvárt képnek. Ha ezt sokszor, sok emberre mondják, a nézők persze elhiszik a „szakértőknek”, és tényleg elkezdenek rajongani. De miért is? Az miért teljesítmény, hogy közepes popnótákra karaokézunk? Úgy látom, most ez a mérce. Arról nem is beszélek, amit mindenki tud, hogy ennyi előadó egyszerűen nem tud kifutni, nem tud megérni. Hol vannak a saját, számukra íródott dalok? Ami róluk szól, amiben meglátnánk, hogy tényleg többek-e az utánzásnál? Én alig-alig látok ilyet, pláne hosszútávon. Nagy bajnak tartom azt is, hogy amiért nincs lemezeladás, a jó szerzők, szövegírók nem írnak nótákat előadók számára. Pedig gyönyörű dolgok sültek ki egy-egy alkotóközösség munkájából. Presser – Katona Klári – Dusán és még sorolhatnám. Az előadókat már nem tartják olyan sokra, pont azért, mert elvesztették a hitelüket.

– Milyen szöveg és dallamvilág illik leginkább a hangodhoz?

 – A dallamos, retro ízű soul-t szeretem, amire lehet jazzesen énekelni. A vokális, gazdag hangszerelés az álmom, sok vonóssal, fúvósokkal, de ebben a műfajban a nagyon intim, kis zenekaros dalok is nagyon jók. A legnehezebb kérdés nekem a szöveg. Hiába van jó pár nagyszerű dalom, a szövegekkel sosem vagyok igazán kibékülve. Én is próbáltam szöveget írni, de persze pont olyan lett, mint amit nem akartam volna. A szövegírás igazi, komoly szakma, költészet. Szeretnék mély szöveget, de nem komolykodót, nem sablonos szerelmes dalokat. Az való nekem, ami sztorit mesél el, mindenki történetét. Ezt a legnehezebb. Dusán szövegei ilyenek voltak.

– Végezetül, mi a célod, mi az a csúcs, amit el szeretnél érni művészi pályádon?

– Közel sem vagyok a csúcson, úgyhogy még sok minden hátravan. A legnagyobb célom az, hogy maradandót hagyjak hátra. Legyenek olyan dalaim, ami sok-sok év múlva is fel akarjanak dolgozni. Tudom, hogy kicsit nagyra törőnek látszik ez a cél, de a szívem mélyén ez a vágyam.

Tamás István